Játékos vagyok! - Inkább harcos főhős lennék, mint gazdag mellékszereplő - Planéta Szimonetta írása
Inkább harcos főhős lennék, mint gazdag mellékszereplő - Planéta Szimonetta írása
Fotó: MKSZ/Kovács Anikó

Inkább harcos főhős lennék, mint gazdag mellékszereplő - Planéta Szimonetta írása


2019/02/19 14:30
Mindig azt akartam, hogy nekem szurkoljanak a lelátón ülők. Azt a semmivel össze nem hasonlítható hangulatot akartam, amikor felrobban a csarnok egy gól után. Nem igazán érdekelt a pénz, a profi sportolókat illető kiváltságok, vagyis nem ez volt a legfontosabb. Csak ott akartam lenni a pályán, és hallani, ahogy morajlik a nézőtér. Aztán szép lassan rájöttem, hogy ez nem is olyan egyszerű dolog. Planéta Szimonetta a nevem, és játékos vagyok.

Amikor 1999 nyarán Győrbe költöztünk, nem függőlegesen, hanem vízszintesen voltam nagy. Óvodásként jazzbalettozni jártam, de olyan duci kislány voltam, hogy apukám azzal szívatott, beszakad alattam a világot jelentő deszka. Mozognom kellett, és akartam is. Először kosarazni akartak vinni, megnéztünk néhány meccset, de az nem tetszett, úgyhogy jött a kézilabda, ami Győrben elég magától értetődő választás volt.

Minden évben újra kellett tanulnom futni (Felső sor, J3)Minden évben újra kellett tanulnom futni (Felső sor, J3) Fotó: Planéta Szimonetta

Általános iskola 4. osztályában kezdtem el nyúlni. Akkor sem úgy, hogy egy nyár alatt megnőttem, hanem minden évben nőttem jó néhány centit. Ez szerencse, mert akik hirtelen nyúltak meg, azoknál gyakran jelentkeztek problémák, nekem viszont csak a látásom romlott el. Azt mondták, ez természetes. Viszont minden évben újra kellett tanulnom futni, mert amint megszoktam a magasságomból fakadó új egyensúlyi helyzetet, már nőttem is tovább, és tanulhattam újra mozogni. 

Persze most könnyű lenne azt mondani, hogy egyből éreztem: ez az én világom, ezt akarom csinálni. De ez nem így történt. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy nagyon szerettem a csapattársaimat, akikkel sülve-főve együtt voltunk. Szuper társaság volt, imádtuk egymást, és bár az ETO utánpótlása nyilván nagyszerű műhely volt, egy jó darabig nem az lebegett a szemünk előtt, hogy belőlünk biztosan kézilabdázó lesz. Aztán történt valami, amitől rájöttem, hogy én ezt akarom csinálni.

Jártunk diákolimpiákra, játszottunk jó néhány meccset, de az áttörést az jelentette, amikor Róth Kálmán irányításával az NBI.-es serdülőbajnokságban elkezdtünk játszani. Egyrészt azért, mert ekkor már törlőlányok is voltunk, közelről néztük a felnőttek meccseit, és engem azonnal magával ragadott a hangulat. Másrészt pedig azért, mert ekkor fordult elő először, hogy a Magvassy lelátójának jobb felső sarkában az egyik meccsünk előtt feltűntek Görbéék.

Mindig azt akartam, hogy nekem szurkoljon a lelátóMindig azt akartam, hogy nekem szurkoljon a lelátó Fotó: Győri Audi ETO KC

Akkor az úgy volt, hogy a felnőtt meccsek előtt volt a serdülők, aztán a juniorok meccse, így előfordult, hogy ha nem is sokan, de néhány néhány néző már kijött korábban, a mi meccsünkre is. Azért az egészen más, amikor a lelátón neked szurkolnak, örülnek a góljaidnak, az pedig egészen egyszerűen hihetetlen volt, amikor felnéztem a széksorokra, és ott ült Pálinger Kati, Hornyák Ági és Görbicz Anita. Az én példaképeim, akikre hasonlítani akartam.

Sajnos azonban az élet nem olyan egyszerű, mint amilyennek tinédzserként tűnik. Egyszer csak eljött a pillanat, hogy kiöregedtünk az utánpótlásból, és ott volt a kérdés, hogy most mi lesz. Akkor az ETO kötött egy megállapodást a veszprémi Barabással, hogy az utánpótlásból kijövő játékosokra csapatot építenek Veszprémben, hogy biztosítsák a fejlődésünket, mi pedig örömmel vállaltuk a dolgot. Egyrészt, mert együtt maradhatott a csapat, másrészt mert nem kellett elköltöznünk otthonról, csak a meccsekre jártunk le Veszprémbe. Szuper időszak volt, és még sikertelennek sem mondható, hiszen a bajnokságban sem szerepeltünk rosszul, és egy Magyar Kupa-bronznak köszönhetően elindulhattunk a KEK-ben is. Aztán a veszprémi kalandnak vége szakadt, és vele a gyermekkornak is.

Indul a felnőttkorIndul a felnőttkor Fotó: Kisalföld 

A felnőttkor pedig azzal kezdődött, hogy az egyik edzés után szóltak, hogy Kelecsényi Ernő [az ETO akkori elnöke - a szerk.] beszélni akar velem. Felmentünk az irodájába, ahol közölték, hogy szeretnék, ha a nyári alapozást már az első csapattal kezdeném meg. Vicces visszagondolni rá, hogy meg sem tudtam mukkanni, egyszerűen ráfagyott a mosoly az arcomra, és csak néztem. Már ott volt Ambros Martín is, aki mondta, hogy nem olyan lesz, mint ahogy eddig játszottam, de nagyon sokat fogok fejlődni. 

Eszembe sem jutott, hogy mérlegeljek. Csak azt éreztem, hogy most válik valóra a gyermekkori álmom. Hazamentem, és alig vártam, hogy elmondjam a családomnak és a barátaimnak, hogy a Győri ETO játékosa lettem.

Persze tudtam, hogy akkor érkezett a csapathoz a világklasszis Susan Müller, akinek ugyan nagyon rosszul sikerült a győri időszak, de azért nem véletlenül került oda. Eszméletlen jó játékos volt, de én úgy voltam vele, egész életemben kezdőjátékos voltam, mindenhol bíztak bennem, és általában jól is ment a játék. A Fradi elleni szuperkupa-meccsel kezdődött a szezon, ahol a pályára sem kerültem, pedig a nyári edzőmeccseken elég sok lehetőséget kaptam. Ambros a meccs után elnézést kért, azt mondta, a meccs hevében elfelejtett.

Aztán jöttek sorban a bajnoki-, és Bajnokok Ligája-meccsek, én pedig ültem a padon. És nemcsak a rangadókon nem kaptam szerepet, hanem az utolsó helyezett ellen sem. Én egyébként elég önkritikus alkat vagyok, először mindig magamban keresem a hibát, úgyhogy odamentem Ambroshoz, és megkérdeztem, mit nem csinálok jól. Mondja meg: mit csináljak másképp, és megteszem. Erre mindig azt válaszolta, hogy jól dolgozom, és elégedett velem, de aztán mégsem kaptam lehetőséget.

Mindig kezdőjátékos voltamMindig kezdőjátékos voltam Fotó: MKSZ

Nyilván nem a Győr szintjén, de én addig egész életemben kezdőjátékos voltam. Ha nyertünk, velem nyertünk, ha kikaptunk, velem kaptunk ki, ezért teljesen új érzés volt számomra, hogy úgy kell megtanulnom örülni a győzelmeknek, hogy nem vagyok részesük. 

Éreztem, hogy megy el az önbizalmam, és ez már hozza magával a többi gondot is. Például azt, hogy amikor pályára lépsz, már tudod, hogy tíz perced van megmutatni, mit tudsz, és ebben óriási kockázat van, mert végig az van a fejedben, hogy ha ez a lölőnvés nem megy be, akkor megint hosszú meccseken át vezekelni fogsz miatta. Aztán szép lassan elveszítettem a fonalat, és amikor végül pályára kerültem, már hiába kerestem.

Miért nekem kell lőnöm?Miért nekem kell lőnöm? Fotó: MKSZ

Jött a hazai rendezésű Európa-bajnokság, amit nyilván mindenki nagyon várt, finoman szólva felfokozott volt az érdeklődés, de én csak arra tudtam gondolni, hogy mit keresek a csapatban? Persze, örültem neki, hogy szerepem lehet a válogatottnál, de közben ott zakatolt a kérdés, hogy miért

Mi alapján válogattak be, hiszen szinte semmit nem játszottam ősszel? Azon tépelődtem, tudok így egyáltalán segíteni a csapatnak? Kétségek gyötörtek, és ez egy sportoló legnagyobb ellensége. Magamat húztam le.

Az első meccsen döntetlent játszottunk az oroszokkal. Volt hátra pár másodperc, és labdánk volt a győzelemhez. Időkérés, jön az utasítás Németh Andrástól: mindenki leszorít, és Szimó lő. Egyszerűen nem értettem, miért nekem kell lőnöm. Hirtelen akkora felelősség szakadt rám, amit egy ilyen időszak után, 20 évesen nem bírtam el, és lepasszoltam a labdát lövés helyett. Igen, rossz döntés volt. Lőnöm kellett volna. De ezen az egész Európa-bajnokságon én saját magammal harcoltam, próbáltam felhozni magam, és hinni magamban, de rá kellett döbbennem, hogy ez nem így megy.

Harc saját magammalHarc saját magammal Fotó: Europress/AFP

Győrben egyszer még felcsillant a remény előttem: egy Vardar elleni meccsen Müllernek eltört az orra, de hiába lőttem néhány gólt a meccsen, később sem kaptam lehetőséget. Amikor meg igen, mert kiderült, hogy a német játékosnak mennie kell, annyira nem találja a helyét, mindig olyan érzésem volt, hogy csak azért vagyok a pályán, hogy bizonyítsam Martín igazát. Amolyan “Menj, és mutasd meg, hogy nem tudsz”.

Mindezek ellenére bennem nincs harag Martín iránt. Egyszerűen nem voltam a játékosa, nem ő akart a csapatba. Van ilyen. De az egyéni képzések fantasztikusak voltak Győrben, sokat tanultam, jobb játékos lettem, és főleg érettebb és tapasztaltabb. 

Viszont változásra volt szükségem, méghozzá nagyra. Alapjaiban kellett átgondolnom mindent, és úgy éreztem, ez nem ment volna Magyarországon, ezért választottam a Thüringert. Akkor már egy ideje hívogattak, és úgy döntöttem, ha már tiszta lappal kell kezdeni, akkor irány külföld.

Az eleje nehéz volt, mert egy térdműtét után lábadoztam, de aztán gyorsan megtaláltam a helyemet úgy a csapatban, mint a közösségben. Bevált a számításom, hiszen ahogy éreztem a bizalmat, lassan visszatért az önbizalmam is, és a bajnokságban és a Bajnokok Ligájában is jól ment. Csak annyi volt a baj, hogy nem játszottam védekezésben, pedig én tudtam, hogy hátul is képes vagyok jó teljesítményre. Jól éreztem magam, de hiányzott, hogy komplett játékosként vegyenek számításba. Jó döntés volt a Thüringer, de mondtam a menedzseremnek, hogy védekezni is akarok.

Komplett játékos vagyok!Komplett játékos vagyok! Fotó: MKSZ

Akkor került képbe a Chambray. Két napra elutaztam hozzájuk, körbenéztem, találkoztam a csapattal, és úgy döntöttem, csináljuk. Jól érzem magam Franciaországban, és nagy előrelépés volt, hogy védekezhetek is. A rövid oldalon csak támadásban vagyok fent, a hosszún viszont végigjátszom a félidőket, és ez nagyon jó.

Tudom én is, hogy most a magyar a legerősebb bajnokság, és biztosan otthon lehet a legtöbb pénzt keresni, de én lélekben egy kislány maradtam. Ugyanaz a kislány, akinek csak az számított, hogy a nevét skandálják a lelátón, és meccs után odamenjenek hozzá fotózkodni a a szurkolók. Ha megkapom a fizetésemet, attól nem leszek boldog. Ha érzem, hogy szeretnek, tisztelnek, megbecsülnek, attól igen, és csak akkor tudom kihozni magamból a maximumot. Ha ez megvan, akkor én is mindent beleadok, és nem csak a pályán. Az már egy nagy szerencse, hogy azért kapom a fizetésemet, amit imádok csinálni.

Nem a pénz a fontosNem a pénz a fontos Fotó: Europress/AFP

Nem mondom, hogy először nem kerekedett a szemem a körülményeket látva, de igazából nem érdekelt, hogy itt nincs a csapat körül minden nap gyúró, vagy hogy magunknak kell mosni a mezeinket. Otthon minden másképp van, mások a fizetések, a körülmények és a körítés is, de engem ezek a dolgok nekem nem nagyon számítanak. 

Elég könnyű volt hozzászokni, annál is inkább, mert folyamatosan az volt a fejemben, hogy én most itt azért dolgozom keményen, hogy egyszer büszkén, felemelt fejjel, kiváló játékosként térhessek haza. Nekem inkább a család és a barátok hiányoznak, de ezzel meg kell birkóznom, mert még nincs itt a hazatérés ideje. Majd akkor megyek haza, ha készen állok rá. Amikor úgy érzem, az igazi Szimót vihetem haza.

A decemberi Európa-bajnokság egy nagy lépés volt efelé az igazi Szimó felé. Pedig nem úgy nézett ki a dolog, hogy lesz valami az egészből, sőt Kim [Rasmussen] szerintem ki sem vitt volna, ha nem dőlnek ki a hármas védői. Nem hibáztattam, hiszen én is úgy éreztem, hogy nem ment úgy a játék, ahogy szerettem volna. Sem az A-, aztán a B-válogatottban sem. Éreztem, hogy ott van bennem, ami kell, de nem jött ki. Talán kicsit görcsös is voltam, nem tudom.

Az igazi SzimóAz igazi Szimó Fotó: MKSZ

Ezt a görcsöt oldotta fel bennem, hogy ezen a tornán aztán semmi vesztenivalónk nem volt. Nagyon fiatal, rutintalan csapattal mentünk ki Franciaországba, így olyan óriási nyomás sem volt rajtunk. De aztán összeálltak a dolgok, nagyon jó tornánk volt. Én csak azt tudtam, hogy nagyon-nagyon szeretnék segíteni a csapatnak, és most először úgy éreztem, hogy tényleg kijött belőlem, ami bennem volt. Beérett a munkám. Ehhez persze kellett sok minden. Először is az, hogy tiszta, világos kommunikáció legyen úgy a csapatban betöltött szerepeket, mint magát a játékot illetően. Rasmussen nem bonyolítja túl a játékot, az egyénre szabott feladatok és a taktika egyszerűek és világosak voltak. 

Még nem vagyok készen, ezt én is tudom. Sem úgy, mint játékos, sem arra nem állok készen, hogy hazatérjek. Most az a cél, hogy fizikailag elérjem azt az állapotot, amit Kim is vár tőlem, és támadásban is a válogatott hasznára tudjak lenni. Ehhez most hiányoznak a nagyobb tempójú, a csúcskategóriát képviselő meccsek, de még egy évre így is aláírtam, mert úgy érzem, most jó helyen vagyok. Az egyéni edzések nagyon jók, fizikailag is fejlődöm, és hamarosan talán már én is azt fogom érezni, teljesen készen állok, hogy beteljesítsem a gyermekkori álmomat, ami aztán évek során a legfontosabb célkitűzésemmé is vált.

Hozzászólások