Játékos vagyok! - 40 fölött lettem igazi profi, de semmi miatt nincsenek álmatlan éjszakáim - Imre Géza írása
40 fölött lettem igazi profi, de semmi miatt nincsenek álmatlan éjszakáim - Imre Géza írása
Fotó: MTI

40 fölött lettem igazi profi, de semmi miatt nincsenek álmatlan éjszakáim - Imre Géza írása

Mártha BenceMártha Bence
2019/07/22 12:07
A vívás nem olyan, mint az úszás, ahol egy gyereken egyből látszik, hogy jó a vízfekvése, úgyhogy valószínűleg jó úszó lesz. Hogy kiből lesz jó vívó, az nagyon nehéz kérdés. Én mindenesetre úgy kerültem le az első edzésre, hogy a szüleim látták, nem nagyon törnek körülöttem a tárgyak, mert mindent elkapok a levegőben. A nevem Imre Géza, és játékos vagyok.

Rendes, fegyelmezett gyerek voltam, de nagyon szerettem mozogni. Sok mindent sportoltam, kipróbáltam egy csomó mindent, és vívni sem úgy mentem le, hogy innen aztán már egy tapodtat sem. Szüleim láttak egy hirdetést, én pedig úgy döntöttem, kipróbálom. Aztán, ahogy lenni szokott, a társaság beszippantott. Sok velem egykorú sráccal kezdtük együtt, remek közösség alakult, és bár ezt akkor még nem tudtam, azért is szerencsés voltam, mert kiváló edző kezei közé kerültem.

Kopetka Béla bácsi nagyon jó fej volt, és ez egy gyereknek még sokkal fontosabb, mint hogy szakmailag milyen szintet képvisel. Nem mintha meg tudtuk volna ítélni, viszont tény, hogy amit tőle tanultam, abból nagyon sokáig meg tudtam élni a páston. Neki köszönhetem, hogy a technikás vívók közé soroltak egész pályafutásom során, hiszen olyan erős alapokat kaptam tőle, amikre könnyebben tudtam építkezni.

Jó alapokat kaptamJó alapokat kaptam Fotó: MTI

Persze először még nem gondoltam, hogy ezek számítani fognak. Kezdjük azzal, hogy az első hat évemben nem is párbajtőrben, hanem tőrben versenyeztem. Az első nagy sikereket is tőrrel értem el: egy Savaria-kupát sikerült megnyernem. Soha nem felejtem el, egy egyiptomi srácot vertem meg a döntőben, és a társaim a levegőbe dobáltak az asszó végén. Akkor már sejtettem, hogy a vívás nagyobb részt foglal majd el az életemben, mint korábban gondoltam.

Egy évvel később is elindultam a Savaria-kupán, de két nagy különbség is volt. Az egyik, hogy nem nyertem meg, csak negyedik lettem. A másik, hogy már nem tőr, hanem párbajtőr volt a kezemben.

A nevelőedzőm - aki egyébként öttusázó volt - egyszer csak közölte velem, hogy “itt az ideje váltani”. A tőrvívásban a zsűrinek jóval nagyobb a szerepe, én pedig elég temperamentumos srác voltam,sokszor elégedetlenkedtem, zavart, ha úgy éreztem, igazságtalanság ért. Párbajtőrben sokkal tisztább minden, nincs akkora szerepe a szubjektív megítélésnek, de persze az edzőim nem ezért tereltek a párbajtőr felé. Hanem azért, mert nagyon megnyúltam, és a hosszú lábak nem kedveztek a gyors lábú tőrvívók elleni asszókban, ellenben a hosszú karok nagyon is jól jöttek párbajtőrben. Ez a váltás egyébként egyáltalán nem volt szokatlan, hiszen akkoriban még megvolt az átjárás a két fegyvernem között. Ez mára szinte jóformán teljesen megszűnt.

Negyvenhez közel lettem profi

Ha az a kérdés, hogy mikor lettem profi sportoló… nos, erre nem könnyű válaszolni. Ha azt nézzük, hogy úgy lettem már juniorként felnőtt válogatott, hogy közben még bőven iskolába jártam, akkor elég gyorsan.

Ha viszont azt nézzük, hogy az a fajta profi szemlélet, életmód és főleg a körülmények mikor alakultak ki körülöttem, akkor nagyon későn. Talán nem túlzás, ha azt mondom, pályafutásom utolsó éveiben.

Ha az ember élsportoló, annak együtt kell járnia egy bizonyos életszemlélettel, amihez olyan fokú tudatossággal kell hozzáállni, ami nem feltétlenül van meg csak úgy ösztönszerűen egy fiatal sportolóban. Nem is volt fölöttünk olyan erős kontroll, mint manapság, de azért igyekeztünk tartani magunkat ahhoz, amire azt mondják, “sportolóhoz méltó élet.” De ezzel nem azt akarom mondani, hogy emiatt lettem volna később igazi profi. Annak más oka volt.

Négyszeres világ-, és hatszoros Európa-bajnokként is a riói olimpia volt az első olyan világeseményem, ahol olyan stáb dolgozott körülöttünk, amilyen sok országban már két évtizede működött a vívók mellett. A fizikai edzések a 90-es években úgy zajlottak, hogy elmentünk futni, esetleg úszni, nem is tudtunk róla, hogy ez menet közben egy tudománnyá fejlődött. Rióban nemcsak erőnléti edző dolgozott velünk, hanem fizioterapeuta, főállású orvos és pszichológus is.

Rióban, már profikéntRióban, már profiként Fotó: MTI

Az olimpián ez már valahol természetesnek is tűnt, de nem mondom, hogy korábban nem fordult meg a fejemben, hogy mire juthattunk volna, ha korábban is ilyen körülmények között készülhetünk. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a fenti tényezőkre vezethető vissza, mindenesetre az egyéni világbajnoki címemet 2015-ben szereztem, az olimpiai döntő pedig egy évvel később volt. Mindkettőnél negyven fölött jártam már.

Mindent összevetve talán nem túlzás azt állítani, hogy pályafutásom utolsó két éve volt a legjobb. Egyéniben legalábbis biztosan.

Azt hittem, most már mindig így lesz

Profi sportolóként az embernek mentálisan is folyamatosan fejlődnie kell. Rá van kényszerítve. Nekem például az atlantai olimpián elért bronzérmem után egy évembe telt, mire rájöttem, hogy nekem sem jár az érem csak úgy minden versenyen. 1996-ban, az olimpiai éremmel a zsebemben huszonkét évesen az év vívójának választottak, nem csoda, hogy kicsit elszaladt a ló, de szerencsére sikerült összeszednem magam. Pedig két évvel később - némi meglepetésre - világbajnokok lettünk a csapattal, és bár azt mondják, az első mindig a legszebb, nekem nem volt sok időm örülni neki.

Pályafutásom egyik legnagyobb csalódása ugyanis az volt, hogy aktuális világbajnokként nem jutottunk ki az olimpiára, mert az 1999-es vébén (akkoriban csak onnan lehetett kijutni) a nyolc közé sem tudtunk bejutni. Egyéniben gyengén vívtunk, és mivel akkor az egyéni eredmények alapján állították össze a csapatsorsolást, már a nyolcba jutásért összekerültünk az olaszokkal. 

Azt az érzést nem kívánom senkinek, amit az olimpiai párbajtőrverseny alatt éreztem. Az ember ereje teljében, sportpályafutása csúcsán ül otthon, és nézi az asszókat… 

Az élet azonban sokszor kárpótolja azokat, akik keményen odateszik magukat. A 2001-es világbajnokság azért az egyik kedvenc emlékem, mert Nimes-ben rendkívül jól ment a vívás. Az egy brutálisan erős csapatunk volt [Kulcsár Krisztián, Kovács Iván és Fekete Attila - a szerk.], de nekem olyan jól ment, hogy az észtek elleni döntő után engem dobáltak a levegőbe a srácok, pedig általában a befejező embert szokták.

Pedig a befejező embert szoktákPedig a befejező embert szokták Fotó: MTI

Ehhez csak a 2013-as budapesti vb-győzelmünk ért fel. Hazai pályán nyerni, az mindig felülír minden mást, és nem volt ez másként a mi esetünkben sem. Ezért is irigylem nagyon azokat a vívókat, akik most éppen a budapesti vébére készülnek. Mi már tudjuk, milyen hazai pályán, magyar közönség előtt győzni, és szerencsére a 2019-es vébén is akadt, aki belekóstolhatott ebbe a semmi mással össze nem hasonlítható élménybe.  

Két évvel később jött az egyéni világbajnoki címem, ami elsősorban azért maradt meg bennem nagyon erősen, mert az utolsó párbajtőr vb-aranynál, 1991-ben még én vittem a zászlót Kovács Iván előtt, 24 évvel később pedig én állhattam a dobogó legfelső fokára. No, és persze ott volt a riói olimpia.

Nincsenek álmatlan éjszakáim

Talán soha nem enged el a gondolat, hogy egyetlen tus kellett volna az olimpiai bajnoki címemhez, de nem éltem meg akkora tragédiának, mint sokan gondolják. A döntő utáni napokban nem nagyon jött álom a szememre, akkor borzasztóan bántott, de szép lassan megtanultam örülni az ezüstnek. 

Másnap találkoztam a negyedik helyezettel, aki annyira ki volt bukva, hogy azt hittem, mentem a hídnak megy, pedig nem az aranyról csúszott le, hanem csak az éremről.

Csak az egyéni olimpiai bajnoki cím hiányzik a kollekciómból, de a csapattal elért bronz sokat segített az elfogadásában. Egyébként a csapattal is szembe kerültem ugyanazzal a koreai vívóval (Park Szang-Jung - a szerk.), és ugyanúgy nem tudtam mit kezdeni vele. Szerencsére a többiek kiválóan vívtak, így sikerült legyőznünk a koreiakat.

Már nincsenek álmatlan éjszakákMár nincsenek álmatlan éjszakák Fotó: MTI

Sokan mondták, hogy miért nem kértem időt, vagy miért nem nézettem vissza egy vitatható tust, de mindig csak ugyanazt tudom válaszolni: az én fejem tiszta volt, nem voltam se túlpörögve, se megzavarodva. Egyszerűen a koreai srác 14-10 után, talán kicsit minden mindegy alapon, taktikát váltott, és elkezdett valami olyannal próbálkozni, amire számítottam ugyan, de akkor nem tudtam mit kezdeni vele. Nem tudtam kikerülni a pengéjét, és jöttek sorban a találatok.

Nem hiszem, hogy bármit meg kellene magyaráznom, viszont az mindenképpen a történethez tartozik, hogy nekem egyébként is elég nehéz utam volt a döntőig, a második asszómat jó barátommal, Boczkó Gáborral vívtam. Ez nagyon sokat kivett belőlem, és hát fiatal sem voltam már, úgyhogy nem csoda, hogy a döntő végére már nem maradt sok erőm.

Engem ne sajnáljanak

Amikor a riói döntőről kérdeznek, látom az embereken, hogy sajnálkoznak, de őszintén szólva nem érzem úgy, hogy engem sajnálni kellene. Olyan az életem, amilyenről sokan csak álmodnak, szép családom van, szeretetben élünk. A sportpályafutásom is szinte maradéktalannak tekinthető, pont nemrég számolta ki Szetey András, a szövetség kommunikációs igazgatója, hogy Gerevich György után nekem van a legtöbb Eb-, vb-, és olimpiai érmem a magyar vívók közül, ami egy ennyire gazdag történelmű vívónemzetnél azért nem akármi. Persze én is tudom, hogy Európa-bajnokságot csak a 80-as évektől rendeznek rendszeresen, de ettől még büszke vagyok rá.

Büszke apukaBüszke apuka Fotó: MTI

Visszatekintve a pályafutásomra, a sok közül talán a legkedvesebb emlékem az atlantai olimpia. Nemcsak azért, mert akkor lettem elismert vívó, hanem azért is, mert onnan mást is hoztam haza a bronzérmen kívül: egy azóta is tartó szerelmet, hiszen ott találkoztunk először a feleségemmel, Kökény Beával. 

Azt hiszem, elégedett embernek mondhatom magam.

Hozzászólások