Premier League - Wenger: Ha Isten megkérdezné mit csináltam életemben, csak annyit mondhatnék, hogy megpróbáltam focimeccseket nyerni
Wenger: Ha Isten megkérdezné mit csináltam életemben, csak annyit mondhatnék, hogy megpróbáltam focimeccseket nyerni
Fotó: Europress/AFP

Wenger: Ha Isten megkérdezné mit csináltam életemben, csak annyit mondhatnék, hogy megpróbáltam focimeccseket nyerni

Minich RékaMinich Réka
2020/10/24 15:13
Arsene Wenger két évvel azután, hogy elhagyta az Arsenal csapatát megjelentette önéletrajzi könyvét. Az Életem piros-fehérben egészen az elzászi kezdetektől, a jelenlegi FIFA-nál betöltött pozícióig sokmindent elmesél. A megjelenés kapcsán a L'Équipe készített nagyinterjút Wengerrel. A könyv magyar nyelven november 5-én jelenik meg, Szabó Christophe fordításában. 

Milyen érzés volt, hogy szavakba öntötted az életed és az edzői karrieredet?

Eleinte unalmas és frusztráló volt, mert a múlt már teljesen összekeveredett a fejemben. Amikor egy csapatot vezetsz nem sokat töprengesz a múlton, muszáj mindig előre tekinteni. Itt most vissza kellett emlékeznem, ezzel pedig kicsit a jövőt is tagadtam. Mentálisan ez nem volt könnyű számomra. Az elején nem találtam túl érdekesnek azt, hogy elmeséljem az életemet, viszont egyre nehezebb volt nemet mondanom és nem is volt túl sok egyéb dolgom. Végül, ha másért nem a családomért megtettem, mert mindig az jutott eszembe, hogy sokan meg fogják kérdezni tőlük mit is csinált ez az öreg?

Elmondásod szerint az elzászi gyerekkorodban még nem voltak traktorok és futball menedzserek se a környéketeken.

És ekkor a traktorok hiányától jobban szenvedtem! Visszatekintve nehéz elképzelni, hogy 19 éves koromig nem volt komoly edzőm, és aztán mégis az egész életemet a futball mellett töltöttem. Mindenesetre tényleg ez történt, sokáig csak a falusi csapatban játszottam. Ott még világítás sem volt a pályán, így az esti edzésekre sem volt lehetőség. Minden vasárnap játszottunk, rögtön a mise után.

Arsene Wenger a Strasbourg csapatával.Fotó: Europress/AFP

Szeretted, ahol felnőttél, vagy inkább el akartál menni a lehető leghamarabb?

Ezen sokat gondolkoztam. A bátyám és én ugyanazt a nevelést kaptuk, ő mégis maradt. Mindig volt bennem egy nagy adag kíváncsiság. Van egy dolog, amit nem említettem a könyvben: 25 évesen egy barátommal elmentünk Magyarországra, hogy belülről is lássuk, hogy működik a kommunista blokk. Úgy jöttünk vissza, hogy tudtuk, az egész össze fog omlani. Ezután jöttem rá, hogy szeretném megismerni a világot és minél több új kultúrával akarok találkozni. Még mindig nem értem, hogy a kulturális különbségek miért okoznak néhányaknak ekkora problémát. Egy focicsapaton belül sosem foglalkoztunk azzal, hogy ki honnan jött, vagy hogy milyen a bőre színe. Szerintem még a rasszizmust is hamarabb fogjuk legyőzni, mint a másféle kultúrák elleni intoleranciát.

Mit gondolsz mi az, amivel többet értél el az életben, mint mások?

Nem hiszem, hogy többet értem volna el. Szerencsés voltam, hogy szenvedélyes volt a hozzáállásom és az életem különböző szakaszaiban olyan emberekkel találkozhattam, akik bíztak bennem. De a szenvedély végig ott volt, még a mai napig is megvan. Ha reggel felkelek és tudom, hogy aznap még lesz egy jó meccs, akkor az a nap számomra különleges.

Egyszer egy interjúban azt mesélted, hogy régen mikor megkérdezték mivel foglalkozol, azt mondtad, hogy tanulsz. Manapság viszont már sokkal inkább mondanád, hogy focista vagy.

Fiatalkoromban a sportolókról mindig azt gondolták, hogy szellemileg nincsenek a topon. Sikerült egy kisebb csodát elérnünk és intellektuális embereket juttattunk a sportba, így már a civilek nem tudhatják egyből, hogy idióták vagyunk-e. Régebben a Professzornak becéztek, mert szemüveget hordtam, de egy menedzser nem feltétlenül egy szellemi óriás. Tiszta képpel kell rendelkeznünk, de azokat át is kell adnunk a játékosoknak, nem elég az elgondolás.

Arsene Wenger, a Professzor.Fotó: Europress/AFP

Miért nem vagy már menedzser?

Mert olyan egyedi módon csináltam a munkám, ami ma már nem létezik a világban. Angliát nehéz volt elhagynom, így több ajánlatot is visszautasítottam. Ugyanakkor már 70 éves voltam és azon gondolkodtam nem lesz-e lassan eggyel több a csata, mint amit meg tudok nyerni. De előttem volt Guy Roux példája is, aki 44 év után hagyta el az Auxerre-t és utána már nem volt boldog máshol.

Pont Guy Roux volt, aki egyszer azt mondta, hogy egy edző energiája olyan, mint a libidó, amikor kevesebb lesz, akkor kell abbahagyni.

Én még szerencsére nem tartok ott. Manapság, amit egy menedzser nem tud megcsinálni, azt nem is kell neki. Annyi segédedző van már… Mindig meg tudod magad győzni, hogy a fizikai erő elvesztését kompenzálod azzal, hogy jobban tudod kiszámítani a dolgokat. Fizikailag tényleg erősnek kell lenned, hogy bírd ezt a munkát, de nem ez volt a legfontosabb, ami miatt abbahagytam. 36 évig álltam az oldalvonal mellett szünet nélkül, időre volt szükségem, hogy tisztán lássak. Nyilván az Arsenallal egészen speciális a kapcsolatom, így szinte lehetetlen volt, hogy másik csapathoz menjek. Manapság is sokat gondolkozom rajta, hogy igent kellett volna mondanom a Lyonnak 2019-ben.

Akkor miért utasítottad vissza mégis a Lyont?

Nem voltam kész egy új munkára, még a gyászfolyamatnak nem értem a végére. Nemrég beszéltem Sylvinhoval (a Lyon edzője 2019-ig) és még ő is hasonló cipőben jár.

2 éve már, hogy abbahagytad az edzősködést. Felszabadultál vagy bánkódsz rajta?

Ennyi idő után igazán felszabadító érzés szünetet tartani. Sosem csináltam félig a dolgaimat. Reggeltől estig, a hét összes napján csak ezzel foglalkoztam, úgyhogy most nagyra értékelem a szabadságot.

Olyan jó a szabadság, mint amire számítottál?

Jó dolog, hogy nem szorít állandóan az idő. Viszont kicsit zavar, hogy nincsenek előttem konkrét célok. Szintén nem túl jó, hogy a szeretett klubommal elvágtam minden köteléket. Reggelente amikor felkelek, még mindig indulnék az edzőközpontba, de aztán rájövök, hogy már nem megyek oda többet. Amikor a pályától kezdve az evőeszközig mindent te választottál ki ott, akkor ez nem könnyű.

Kérlek mesélj az utolsó meccsnapodról!

Felkészültem, hogy azon a napon minden érzést ki kell zárnom. Az életed 20 éve zárul le. Minden, amit menedzserként tanultam hasznomra vált aznap, hogy ne öntsenek el az érzéseim. Amikor elkezdtem ezt a munkát minden meccs annyira megviselt fizikailag, hogy nem gondoltam volna, hogy ennyi ideig fogom bírni. Szóval az utolsó napomon tudtam, hogy bírnom kell. Nem is aznap volt a legnehezebb, hanem közvetlenül utána. Az Arsenal az otthonom, és utána sokáig nem voltam otthon. Az utolsó meccsünk előtti héten összepakoltam a dolgaimat Colney-ban, majd lejátszottuk az utolsó meccset idegenben a Huddersfield ellen. Azóta nem voltam az Arsenal környékén. Teljesen megszakítottam a csapattal minden kapcsolatot, de nem ment volna máshogy érzelmileg.

Arsene Wenger az Emiratesben, az utolsó hazai mérkőzése előtt.Fotó: Europress/AFP

Sikerült felépülni a megrázkódtatásból?

Az idő remek orvosság, de a klub iránt érzett szerelmem még mindig tart. A fájdalom is jelen van még. Max Hild, akivel a Strasbourg csapatánál dolgoztam együtt, azt mesélte, hogy neki két évbe telt, mire túllépett a visszavonulásán. Azt gondolom ez az idő teljesen normális. Megpróbálok együtt élni ezzel az érzéssel, és nem várom, hogy elmúljon. Amikor megkérdeznek még mindig nem tudom kimondani, hogy vége. Szükségem van arra, hogy ezt a kiskaput nyitva tartsam magamnak. De ugyanakkor tudom, hogy az idő múlásával egyre nehezebb lesz visszatérnem.

Hogy mennél vissza az Arsenalhoz, hogy választanál, hogy melyik legyen az a nap?

Csak elmennék egy meccsre, semmi felhajtás. Sokszor hívtak már, de úgy gondolom, hogy jelenleg nagy átalakuláson megy át a klub, egy korábbi játékosom éppen átveszi a vezetést. Meglátjuk hogy fog menni, de jelenleg nem érzem magam késznek arra, hogy visszatérjek az Arsenalhoz.

És a focihoz hogy térnél vissza?

El sem hagytam, még mindig a foci életem középpontja! De már nem az eredmények hajtanak. Azt gondolom, hogy ha egyszer visszatérek, akkor egy nemzeti csapatot fogok vezetni. De már nem okoz függőséget számomra a labdarúgás, már másképp állok az egészhez. Nem kell minden hétvégén egy harcot megvívnom. Ha egyszer úgy érezném, hogy szeretnék visszatérni, a legegyszerűbb és legegyértelműbb út egy nemzeti csapat vezetése lenne. Klubszinten mindig a hosszabb projektek vonzottak, de az számomra egyre nehezebb lenne. A következő 22 évet már nem tudnám vállalni…

Van egy elméleted, ami szerint három fő szempontból meg lehet ítélni egy játékost: a labdakezelés, döntéshozatal és a döntés végrehajtása alapján. A mai napig is ezek alapján nézel egy-egy meccset?

Ha megnézzük a Bayern-PSG Bajnokok Ligája döntőt, akkor észrevehetjük, hogy a Bayern játékosai egész meccsen át, folyamatosan jó döntéseket hoztak. Rendkívül gyorsan képesek voltak arra, hogy labdaszerzés után rögtön megjátszhatóvá váljanak, még akkor is, amikor már ők vezettek. A modern labdarúgás egyik legfontosabb eleme, hogy a döntéshozatalaidat ne befolyásolja a mérkőzés eredménye. De amikor egy meccset nézek , mindig próbálom a játékosok intelligenciáját figyelni, ezt pedig a döntéshozatalaiból lehet megítélni.

A könyvedben leírod, hogy egy átlagos és egy kiemelkedő játékost az is megkülönbözteti, hogy hányszor képes új információt befogadni, mielőtt hozzá kerül a labda.

Ez a legnagyobb különbség, hogy egy játékos labda nélkül mennyire tudja felmérni a helyzetét. Ez számszerűen leírható fogalom. Egy jó játékos 4-6-szor fogad be új információt abban a 10 másodpercben mielőtt hozzá kerülne a labda, egy kiemelkedő pedig 6-8 között. Néha, ha szakértőként elmeznem kell egy meccset ki szoktam emelni olyan remek és jól ismert játékosokat, akik csak a labdát figyelik.

Korábban sokszor említetted, hogy mennyire magányos munka egy csapatot vezetni. Most, hogy nem vagy menedzser mennyire érzed még mindig így magad?

Néha tényleg egyedül érzem magam, mert nem kell minden nap fontos és sürgős dolgokat csinálnom. Ugyanakkor viszont sokkal több időm jut a családomra és a barátaimra. A magányos pillanatok viszont egyre hosszabbra nyúlnak. Nehéz ezt a fajta változást átélnem, még amikor az Arsenalhoz érkeztem, akkor is volt 3 ember, akivel szoros kapcsolatban voltam folyamatosan, most még ez sincs.

A visszavonulásodhoz mennyire járult hozzá, hogy mennyire nehezen tudtad feldolgozni a vereségeket?

Nehéz volt megbirkózni azzal a tudattal, hogy a Bajnokok Ligájában sokszor kiestünk a korai fázisokban. De ebben nagy szerepe volt annak, hogy mennyire kedvezőtlen volt a sorsolásunk, a Barcelona ellen háromszor, a Bayern ellen pedig kétszer kellett játszanunk. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy másik csapatot kaptunk, akkor viszont idióta módon kiestünk (2015-ben 1-3, 2-0, idegenben lőtt góllal) a Monaco ellen. Nem mondom jó évük volt, de minden esélyünk megvolt a továbbjutásra, mégsem sikerült. Tavaly is láthattuk, hogy mennyire sokáig juthat valaki egy jó sorsolással, a PSG a legvégéig versenyben volt. Nagy esélyük volt a trófeára, sajnálhatják, hogy nem jártak sikerrel.

Térjünk vissza a vereségekhez!

Minden vereség döfés volt a szívembe. Imádom a győzelmeket, de igazán gyűlölök veszíteni. Mindig annyira túlanalizáltam a vereségeket, hogy szinte már beleőrültem a végére. A karrierem során végig küzdöttem a vereségek feldolgozásával, emiatt is érzem azt, hogy hosszabb pihenőre van szükségem. Biztos vagyok benne, hogy az egészségre is ártalmas ekkora feszültség, néha fizikailag is éreztem, hogy szétpattannak az ereim, amikor gólt kaptunk. A végső mérlegem szerint minden ötödik meccsünket vesztettük el. Gondolj bele mit élhet át, aki csak minden ötödiket nyeri meg!

A könyvben sokszor név nélkül írsz le egyeseket, személyes problémák miatt hagytad ki őket, vagy mert kellemetlenek a közös meccseitek?

Egyik se, de ha választani kell, akkor a személyes faktorokat említeném. A könyvem legfontosabb üzenete, hogy kis szerencsével sokkal jobb életed lehet, mint amire korábban gondoltál volna. Szerintem az ilyen történeteket nagyon fontos átadni másoknak. Az emberek lehetnének sokkal jobbak is, de ugyanakkor sokszor képesek kellemes meglepetést okozni. A hosszú évek után inkább a jó dolgokra emlékszik az ember, mint a kellemetlenekre.

Wenger nem szimpatizált Mourinhoval.Fotó: Europress/AFP

Nem hoztad szóba azt a korszakot, amikor a Monaco vezetőjeként szó szerint csalás áldozata lettél. 

Most már mit tudok tenni ellene? Írhattam volna róla, de minek? Bizonyítani úgysem tudtam volna semmit… A Marseille botrányába sokan buktak bele, és akiket megvádoltak a mai napig szenvednek a negatív következményektől. Végül úgyis mindenkinek a saját lelkiismeretével kell elszámolnia. Jó életem volt, nem szoktam azon rágódni mit csinálhattam volna másképp. Nem szoktam sokáig haragudni senkire, attól csak frusztrálttá és mérgessé válik az ember. 

36 évig voltál menedzser, ebből mennyi okozott boldogságot?

Összességében nagyon boldog vagyok, hogy ezt a munkát csinálhattam. Az igazán intenzív örömöt okozó pillanatok, talán 2-3 százalékot tesznek ki. Ezek igazán ritka élmények. Este boldog vagy ha nyer a csapatod. Ha az öröm azt jelenti, hogy szeretjük az életünket, akkor elmondhatom, hogy boldog vagyok, de az eufórikus pillanatok mást jelentenek. Olyan viszont előfordult, hogy edzésen csak néztem a fiúkat milyen magas szinten játszanak és ettől igazán jól éreztem magam. Most hogy a focin kívüli életet is jobban megismertem még mindig azt gondolom, hogy nem cserélném el másra a futballban eltöltött éveimet.

Az egyik utolsó mondat a könyvben így hangzik: “Meggyőződésem, hogy minden élet befejezetlen.” Neked még milyen ügyeid vannak folyamatban?

Sok trófeát nem nyertem meg elégszer, vagy egyáltalán nem is sikerült elhódítani. Sokmindent elhanyagoltam az évek során, leginkább a családomat. Az én definícióm szerint semelyik élet sem lehet teljes, hiszen nem érhetsz el minden területen sikereket.

Pályafutásod alatt sok klubot és válogatottat utasítottál el. A Real Madrid, a Bayern München, a PSG és a francia válogatott is megkeresett. Megbántad?

Persze, hiszen mind óriási presztízsű munka lett volna. Jean-Claude Blanc minden követ megmozgatott, hogy a Juventust vezessem. Sajnálom, hogy nem így lett, de ugyanakkor nagyon büszke vagyok arra, amit az Arsenallal elértem. Egy hosszú távú projektet sikerült befejeznem, ez pedig számomra sokkal többet jelent, mint bármilyen trófea. Mindig is hűséges típus voltam, a Monaconál is én vagyok a leghosszabb ideig regnáló menedzser a 7 évvel, amit ott töltöttem. Számomra a legfontosabb mindig a saját belső motivációm volt, mindig jobb akartam lenni, és az ilyen emberek szeretik a saját útjukat járni. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a Real Madridnál ezt megtehettem volna.

Arsene Wenger a frissen megjelent önéletrajzi könyvét dedikálja.Fotó: Europress/AFP

Nehéz volt, hogy a könyv megírása közben magadról kellett beszélned?

Igen, nagyon. Félénk vagyok, nem szeretek magamról beszélni. Az én generációmban ez nem divat. Sosem szerepeltem túl sokat a sajtóban, csak a focival kapcsolatban nyilatkoztam. Nehéz volt megnyílnom, de ez a könyv egyben a magam módja arra, hogy kijelentsem; ennyi volt számomra az edzői karrier. Korábban erre nem voltam képes, az öregedés nem a gyenge embereknek való. 

L'Équipe

Hozzászólások