Premier League - Pep Guardiola kezdi megtagadni önmagát?
Pep Guardiola kezdi megtagadni önmagát?
Fotó: Europress/AFP

Pep Guardiola kezdi megtagadni önmagát?

Szabó ChristopheSzabó Christophe
2020/11/20 19:20
A Manchester City 7 forduló után csak a 10. helyet foglalja el a bajnokságban, miközben a játékban is kezdenek kikopni a Pep Guardiola által kimunkált stílusjegyek. Pillanatnyi formahanyatlás, vagy edzői döntés áll emögött?

Minden 2016. februárjában kezdődött, amikor Pep Guardiola a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében a Juventus Stadionba látogatott.

A Bayern Münchent irányító vezetőedző kénytelen volt nélkülözni több védekező játékosát is, ezért formációt váltott és egy szinte minden ízében támadó alakulatot állított ki a pályára: Joshua Kimmich, Arturo Vidal és David Alaba alkották a védelmet; Philipp Lahm és Juan Bernat a szélességet biztosították szárnyvédő szerepükben; Thiago Alcantara az irányító 10-es zónájában bóklászott; előtte pedig négy csatár is helyet kapott: Douglas Costa, Robert Lewandowski, Thomas Müller és Arjen Robben.

A csapatban nem volt kimondottan védői neveltetésű játékos – Guardiola sokkal inkább célzott zónákra és a folyékony labdajáratásra építette fel a meccstervét.

A területi dominancia olykor hihetetlen méreteket öltött, de a meccs végül 2-2-re végződött. A meccs ugyan látványosan alakult, olykor viszont iszonyatos szélsőségeket mutatott.

Guardiola két évvel korábban egy aszimmetrikus 3-2-3-2 felállással - a Bundesligában néha használt 2-3-5 egyedi változatában - verte meg a Romát (7-1). A döntéseket gyakran az eredmények igazolják – még ha ez távolinak is tűnik. Guardiola mindig is radikális volt és eszement részletességgel készül fel minden mérkőzésre, most mégis úgy tűnik, hogy egyre távolodik az ilyen horderejű radikalizációtól.

Alkalmazkodási hajlam

A Manchester City néhány hete csak nyomokban tartalmazza a fenti példát. A Bajnokok Ligája Final 8 torna idején még egy 4-3-3-as rendszerben Phil Foden hamis kilencesként érvényesült, a bal oldalon az ékcsatár Gabriel Jesus gályázott, a City pedig szinte megfojtotta a Real Madridot. Raphaël Varane két elkerülhető hibája azt is jelezte: a letámadások háborúját az angol csapat nyerte. Később aztán a City egy furcsán összetákolt 3 védős rendszerrel állt ki a Lyon ellen, ahol a francia csapat kétségtelenül veszélyt jelentett az ellenfelére, de talán nem indokolta, hogy ennyire köré csavarják a csapatot. Legalábbis, nem így.

A két eredménynek (2-1-es győzelem a Real ellen, 3-1-es vereség a Lyontól) ugyanazok a gyökerei.

Pep Guardiolában mindig is ott rejlett az alkalmazkodási hajlam, de a változások léptéke mindig eltért.

Emellett megbújt mögöttük némi vonakodás is: egy olyan vágy, hogy hibát idézzen elő az ellenfélben, és elrejtse a saját gyengeségeit. Nem feltétlenül kell labdabirtoklásra gondolni – ezt az elképzelést Ederson gyorsan cáfolta, amikor rengeteg előrevágott labdát küldött át a Real Madrid feje felett. Bár még mindig ott volt az elképzelés mögötte, hogy a labda vonala előtt több játékos helyezkedjen, a passzmegoldások közel sem voltak annyira kockázatosak, így könnyebb is volt levédekezni őket.

Az OL elleni kiesés és egy rövid szünet után kezdődő új szezon nem változtatott a játékon.

A Wolverhampton és a Leicester ellen Rodri-Fernandinho duplaszűrő állt fel a védelem előtt. Nem túl meglepő csavarás, amit valószínűleg az új asszisztens, Juanma Lillo eszközölt. Lilloról azt kell tudni, hogy a 4-2-3-1 úttörőjének számít, amivel gyakorlatilag eltűntették a klasszikus 10-es játékosokat Spanyolországban – Guardiola játékfilozófiájától viszont merőben különbözik. Guardiola az volt Johan Cruyff-nek, ami Sergio Busquets Guardiolának: nem túl mozgékony, de technikailag tehetséges mélységi irányító, akik a védekezési hiányosságait a csapat struktúrája tudja kompenzálni. Guardiolának most nincs ilyen embere, nemhogy emberei.

A Wolverhampton (3-1) ellen még működött ez a felállás, de a képlet megmutatta a határait a Leicester ellen, amikor a csapat összeomlott Fernandinho lehozatalakor (2-5). A két irányító játékos felállításának gondolata azóta sem illant el. Ilkay Gundogan nemrég beépült a másik két játékos mellé, ezzel három fős középpályát alkotva a Porto (3-1) és a West Ham (1-1) ellen.

A Manchester City viszont beleesett egy ilyenkor jellemző hibába: ha kevés a kreatív játékos középen, akkor a labdabirtoklás meddővé válik, viszont U-alakú körbepasszok untalan sorát látjuk.

A duplaszűrő gondolata önmagában nem rossz, mert el lehet kerülni a benyelt kontrákat, a túlzsúfolt középpálya pedig egy Realnak is lehetővé tette, hogy megnyerjen zsinórban 3 Bajnokok Ligáját. Csakhogy amíg ott még voltak jól fejelő, jól beadó játékosok, akik a tizenhatoson belül konstans veszélyt jelentettek, addig a City-nél nyoma nincs ezeknek. Ha nem megy nekik a levegőben, majd a vonalak közötti átjátszókkal próbálkoznak. Csakhogy a terület véges, a vonalak között pedig nem érkezik elég ember.

Új idők szelei

A Premier League-ben a Manchester City az előző szezonban elért meccsenkénti 13,4 lövése az újrakezdés óta 8,8-ra csökkent.

Amióta David Silva a Real Sociedadhoz távozott, Kevin de Bruyne pedig fizikai gikszerekkel bajlódik hetek óta, kevés játékos tudott bejelentkezni a helyükre. A szélsők provokálnak, a hátvédek felfutnak, de láthatóan egyre nehezebben tudnak bármilyen veszélyt is kreálni.

Ennek a jelenségnek vannak magyarázatai. Egyrészt, annak ellenére, hogy a klub mennyi pénzt áldoz játékosokra, a jelen helyzetben a támadó részleg mélysége nem tudja pótolni a legalapvetőbb kieséseket sem. Ha hozzáadjuk, hogy a játékelvek is megváltoztak (kevesebb letámadás), nehéz látni, miben tud előrelépni a csapat.

Az Atalanta tavaly majdnem kiejtette a PSG-t a BL-ből, csapatuk pedig hűen követi a magas letámadás-egyéni emberfogás labda nélküli formáit. Amikor náluk a labda, elsősorban a háromszöges megoldásokat helyezik előtérbe. A meglepetésre elődöntőt játszó Red Bull Lipcse ugyan tehetetlen volt a PSG ellen, de jellemzően 5 játékost is képesek elhelyezni az ellenfél utolsó 30 méterében, és bármilyen helyzetben képesek alakzatot váltani. A BL-győztes Bayern München képes nyomás alatt is kihozni a labdát, belső védői pedig a félpályáig tolják fel a védelmi vonalat. A döntő tizennégy mezőnyjátékosából csak Jérôme Boateng és helyettes Niklas Süle nem játszott soha középpályást vagy szélsőt karrierje során.

A fentiek alapján adódik a kérdés: minden nagy csapatnak labdaügyes játékosokkal kell megtölteni a középpályáját? Nyilvánvalóan nem, legalábbis anélkül nem, hogy ne próbálták volna ki, hogyan működik nélkülük a csapat. Pep Guardiolától viszont azt szoktuk meg, hogy a csapat hátsó soraiban is szeret elhelyezni irányító-kaliberű játékosokat. Most abban próbál manőverezni, hogy megtalálja a saját egyensúlyát abban, hogy az ellenfelet kibillentse az egyensúlyából.

Hozzászólások