La Liga - "Ha most lennék fiatal, egyetlen meccsüket sem hagynám ki"
barcelona-guardiola.jpg
Fotó: Europress/AFP

"Ha most lennék fiatal, egyetlen meccsüket sem hagynám ki"

HosszabbitásHosszabbitás
2020/07/13 23:26
Napjaink Barcelona szurkolójának nem könnyű az élete: a többre hivatott csapat játéka lassan a nézhetetlen kategóriába sorolandó, az elnökség hol érthetetlen játékosigazolásokkal, hol belső botrányokkal borzolja a „culék” idegeit, a Lionel Messi fémjelezte nagy generáció utáni jövő pedig nem sok jóval kecsegtet. A helyzet majd’ egy évtizeddel ezelőtt azonban teljesen más volt. De hogy pontosan milyen is? Erről szól Graham Hunter 2012-ben megjelent könyve, a Barça. 

Az európai klubfutball történelmében jónéhány korszakos csapatot láttunk már. Olyan csapatokat, amelyeknek a játéka több ezer szurkoló figyelmét a rádióra, később pedig a képernyőre szegezte, mert klubhovatartozástól függetlenül az ember azt érezte: annyira jó futballt láthat, aminek egyetlen percéről is kár lenne lemaradni. Ilyen volt a Puskás, Di Stefano, Gento fémjelezte Real Madrid, a Sepp Maier-Beckenbauer-Gerd Müller tengelyre épülő Bayern München, a totális futballt meghonosító, Cruyff vezette Ajax, a holland tulipánok által „hajtott”, Sacchi és Capello edzette Milan, a barcelonai „Dream Team” Ronald Koeman és Sztoicskov közreműködésével, a Lippi-féle Juventus, a Pirlo-Seedorf-Kaká-Sevcsenko vezette Milan, és ilyen volt 2008 és 2012 között a Barcelona is, Pep Guardiolával a kispadon. 

Az UEFA-t Barcelonából szinte már időtlen idők óta közvetítő Hunter nem kisebb dologra vállalkozik a könyvében, minthogy a szokásos, már-már felszínesnek mondható információkon túl olyan műhelytitkokat is megosszon az olvasóval, amelyek sokkal közelebb visznek ennek a korszakos együttesnek a megértéséhez, mint azt valaha is gondoltuk volna.

A tökéletes meccs 

"A történelem valaha volt legjobb csapata." /Marcello Lippi/ 

„Amióta vezetőedző vagyok, nem játszottunk náluk jobb csapattal” /Sir Alex Ferguson/ 

"A legjobb csapat, amit életemben láttam." /Roy Keane/ 

Hunter nem időrendi sorrendben halad, helyette inkább az egyes kulcsszereplőkre fókuszál. A könyv rögtön a „Pep-Team” talán legjobb, legkifejezőbb mérkőzésével indul: a 2011-es Bajnokok Ligája döntővel a Manchester United ellen. A Barça Pedro, Messi és David Villa góljaival 3-1-re győzött, de az eredmény nem adja vissza azt a fölényt, amely majdnem az egész mérkőzést jellemezte. Maga a csapat döntőre való felkészülése és a döntőn mutatott játék is erős nyitásnak minősülne, ugyanakkor Hunter ideveszi még az azt megelőző közel egy hónap történéseit: a hosszabbításban elbukott Spanyol Kupa döntőt, amikor úgy tűnt, hogy Mourinho Realja megtalálta a rést a pajzson; az egy hónap alatt lejátszott 4 Klasszikust, amelyeken ha mérték volna a feszültséget, egy kisebb város áramellátására elég lett volna, és a két bajnoki mérkőzést, amelyeken a csapat saját magát is legyőzve bebiztosította a bajnoki címet.

barcelona-bajnokok-ligaja-2011.jpgFotó: Europress/AFP

„Csak veled tudok a futballról a magam szintjén beszélni” 

Guardiola kapcsán Hunter végigköveti a beteljesített „katalán álmot”, mint egyfajta érzelmi katalizátort: katalán kissrácként, a nép „fiaként” bekerülni a Barcelona nagycsapatába, olimpiát, Bajnokok Ligáját és bajnokságokat nyerni, majd később, szinte ismeretlen edzőként visszatérni, és újra művészetté tenni a futballt. Képet kapunk a maximalista Guardioláról, aki hajnalig képes a következő ellenfélről készült videókat elemezni az irodájában, aki kihagyja a kislánya balettbemutatóját, ugyanakkor, ha kell, keresetlen szavakkal kel csapata védelmére Mourinhóval szemben. Hunter felidézi, hogy Guardiola bejárta a fél világot azért, hogy minél jobb edző lehessen, hogy játékosként is már mennyire az edzői pályára készült – a megszólaltatott korábbi játékostársak közül Michel mondja róla: „Pep gondolatai szüntelenül a futball körül forogtak, és megállás nélkül beszélt. Olyan volt, mint a forgalmat irányító közlekedési rendőr.”

„Meghonosítottuk a Michels-féle focit, de mindennek ára volt”

Hunter egy teljes fejezetet szentel Johann Cruyffnak: 1973-ban igazi rocksztárként érkezett, első évében rögtön bajnokságot nyert, majd amikor edzőként 1988-ban visszatért, elég nyakas és karakán volt ahhoz, hogy az akaratát akár az elnökkel szemben is keresztülvigye, ami a totális futball barcelonai meghonosodásához és a Dream Team kialakulásához vezetett. Alapjaiban formálta át a Barcelonát, egészen újszerűen látta és láttatta a futballt, kíméletlenül őszinte volt a legjobb játékosaival szemben is, mégis az olyan sztárok, mint Sztoicskov, Romário és Guardiola a mai napig csak az elismerés hangján szólnak róla. Cruyff vetette el a magokat, amit ma Barça-DNS-nek hívunk, és aminek köszönhetően a világ számára nem vesztek el az olyan játékosok, mint Messi, Iniesta és Xavi. 

„Fútbol es paras listos” 

Dani Alves egyik nagy mondása, azaz: a futballt az okos srácoknak találták ki. Bár külön fejezetet kaptak, többnyire egyszerre emlegetjük őket. A két, viszonylag alacsonyabb játékos, akik megcáfolták a korábbi téziseket a kicsi játékosokra vonatkozóan, egyszerre „emelték fel” a Barcelonát és a spanyol válogatottat. Xavi, a „gép”, ahogyan a játékostársai becézik, mesél arról, hogy milyen nehéz az Henry-Eto’o/David Villa – Messi trió közül kiválasztani azt az egy embert, akinek passzol, merthogy mindhárom folyamatosan kéri a labdát; a barátságáról Iker Casillassal, ami majdnem megszűnt 2011 tavaszán; arról, hogy a múltban megfordult benne a távozás gondolata a klub igazoláspolitikája miatt, és arról, hogy mitől is olyan nehéz a Real ellen játszani. Iniesta pedig, aki amellett, hogy Xavi szerint „a spanyol futball történetének legjobb játékosa”, egy félénk falusi srácból lett a világ egyik legjobb középpályása, újfent bizonyíték arra, hogy a legnagyobb csalódások és fájdalmak se tudják letéríteni az útról azt, aki igazán hisz az álmaiban.  

 xavi-iniesta.jpgFotó: Europress/AFP

„Mindig azt gondoltam, hogy sem Pelét, sem Maradonát nem fogja túlszárnyalni senki. De most azt mondom: Lionel Messi átírja majd a történelemkönyveket, ő a valaha volt legnagyobb” 

A londoni döntő után Osvaldo Ardiles, az 1978-ban világbajnok argentin játékos mondta ezt honfitársáról. Lionel Messi életútját két fejezetben mutatja be a szerző: a mindenki által ismert gyerekkori betegségtől kezdődően a barcelonai igazoláson át egészen 2008-ig tart az első felvonás, Guardiola érkezésével pedig kezdődik a második. A korábbi csapattársak visszaemlékezései alapján megismerhetjük Messi zárkózott személyiségét, amely abban a pillanatban megváltozik, ahogyan labdát kap; hogy milyen hatással volt rá Ronaldinho,  és a brazil távozása után hogyan „léptette elő” vezérré Guardiola. Hunter – igen bátran – azt a kérdést is felteszi az utolsó évben - amikor Messi már közel állt ahhoz, hogy megdöntse a Gerd Müller által felállított, egy évben szerzett gólok számát -, hogy mennyire rendelte alá Guardiola a Barcelonát Messinek annak érdekében, hogy az argentin klasszis teljesen ki tudjon teljesedni, és vajon ez a fajta kivételezés – közvetve vagy közvetlenül – mekkora hatással volt az edző és a játékosok kapcsolatára.

Árnyak 

Hunter könyvének egyik erősségét az adja, hogy nemcsak a mindent megnyerő futballisták életének pozitív történéseire fektet nagy hangsúlyt, hanem az érintettek megnyíltak előtte akkor is, amikor életük egy-egy nehezebb pillanatáról kérdezte őket. Ennek köszönhetően mesél Xavi arról, hogy mennyire nehéz is a fiatal, koruknál fogva a jövőjükkel kapcsolatban még bizonytalan utánpótlás-válogatott futballisták élete; mennyi áldozattal, lemondással járt, amikor Iniesta alig 12 évesen otthagyta a szülői házat, és fejest ugorván az ismeretlenbe beköltözött a La Masiára; amikor Messi megtette ugyanezt az utat, csak ő Argentínából indulva, kétségek között a családjával együtt; milyen volt Piquének a gondtalan utánpótlás-évek után hirtelen „körön kívül” találnia magát; hogy mennyire nehéz volt mind a játékosoknak, mind Guardiolának Mourinho trükkjeivel és játékfelfogásával szemben játszani, és hűnek maradni ahhoz a játékstílushoz, ami oly sokszor sikerre vitte őket; az utolsó év viszontagságai, amikor néhány nap alatt elbukták a bajnokságot és kiestek a Bajnokok Ligájából egy sokáig emlékezetes meccsen a Chelsea ellen; miért távozott Eto’o, miért nem vált be – többek között – Hleb és Ibrahimovic…És a történet vége, amikor Guardiola bejelentette, hogy nem folytatja tovább. 

A Michael Jordan-féle Chicago Bullsról írták anno, hogy bár kikaptak néha, mindenki tudta, hogy ők a legjobbak. Ez a mondat a 2008 és 2012 közötti Barcelonára is igaz volt. Hunter nem győzi hangsúlyozni, hogy az a Barcelona egy kivételes edző, egy kivételes stílus és kivételes játékosok elegye volt, akik – ahogyan arra Guardiola egyik segítője is utal – mindig maximális tisztelettel és szeretettel viseltettek egymás iránt, az i-re a pontot pedig a történelem egyik, ha nem a legjobb játékosa tette fel. Habár a „soha ne mondd, hogy soha” mondás ma is él, óriási kérdés, hogy látunk-e valaha újra egy olyan csapatot, ahol a sikerhez szükséges kirakósdarabok ennyire illenek egymáshoz, és ilyen hatással lesz a világ futballjára.

Szöveg: Berekalli Bence

Hozzászólások