A hosszú távú tervezés gyümölcse
Szathmári AttilaHuszonnégy év. Egy generáció. Először nem kettévágott országként.
Egy elvesztett döntő. Két sikertelen, ebből egy hazai pályán elbukott elődöntő után. Túlélve lesajnált, volt szocialista országok csapataitól kapott pofonokat (Bulgária 1-2, Horvátország 0-3) Németország - most már nem NSZK-ként - a labdarúgás világának csúcsára ért. Immáron negyedszer.
Nem vezetett könnyű út idáig. És a kezdeteket nem is a Portugália elleni 4-0-nál kell keresni, hanem 2000 telén. Ekkor – mindössze négy évvel a 96’-os EB-győzelem után – felismerve, hogy valami nem stimmel, megkongatták a vészharangot. Ok azért volt rá: méghozzá a belga-holland EB-n mutatott teljesítmény. A nyeretlenül letudott csoportkör, tetézve a portugál „B”-től elszenvedett háromgólos vereséggel. Ekkor döntött a Német Labdarúgó Szövetség és totális reformokat indított el. A fókuszban az utánpótlásnevelés állt. A végletekig kimunkált követelmények mentén felépített rendszer szépen lassan hozta is az eredményeket.
Tíz év alatt oda jutott a német labdarúgás, hogy példátlan módon az utánpótlás három külön versenyeztetett korosztályában, a 17 a 19 és a 21 éveseknél is a kontinens legjobbjává vált. Méghozzá egyszerre. A dél-afrikai világbajnokságon minden idők legfiatalabb válogatottjával állhatott ki. A bajnokságban pedig egyre több fiatal mutathatta meg tudását a legmagasabb szinten.
Tíz év alatt oda jutott a német labdarúgás, hogy hiába fektettek be több mint 500 millió Eurót az utánpótlásba, a válogatott a hazai világbajnokságon még a döntőbe sem volt képes bekerülni, a klubcsapatok az európai kupaporondon többnyire csak epizódszerepre kárhoztattak, Michael Ballack után pedig csak nem akart megjelenni a következő csodálnivaló sztár.
Más nézőpont. Ám az utóbbi volt a felszín.
Kellett újabb négy év, hogy ez is átalakuljon.
Előbb klubszinten jött az áttörés. Az első német döntővel a Bajnokok Ligája 2012/13-as kiírásában, és a feltörekvő sztárokkal: Müllerrel, Özillel, Götzével és a többiekkel. Erre már lehetett reményeket építeni.
És 2014-ben, Brazíliában a német válogatott nem okozott csalódást. Játékával, taktikai érettségével, elszántságával mind-mind kiemelkedett a mezőnyből. A portugálok és az USA könnyed legyőzése elé és mögé ékelődött be meglepetésre két nehézségeket okozó afrikai ellenfél (Ghána, Algéria). A franciákat gyakorlatilag hiba nélküli, a brazilokat pedig a torna leginkább memóriába „vésődő” kilencven perce során intézték el.
Az pedig már külön szimbolikus, hogy a krízis-időszakot is átélő, a 2002-es „szerencsés” döntőben is szereplő Miroslav Klose mellett az újjáépített utánpótlásképzés első három nagy alakja: Philip Lahm, Bastian Schweinsteiger és Lukas Podolski is itt lehetett a korszakot beteljesítő Argentína elleni mérkőzésen. Ki milyen szerepben persze.
A meccs maga is szimbolikus. Mert lehet ugyan „szenzációzni” egy elődöntőben, a döntőben egy Brazília elleni 7-1 után is meg kell halni a sikerért. Ugyanúgy, ahogy az olaszoknak nyolc éve, vagy a spanyoloknak négy évvel ezelőtt, 120 percen át. Egy korszakos csapat nyert négy éve Iniesta góljával vb-címet. És egy új korszak kezdődhet egy kísértetiesen hasonló Götze-góllal.
Csak ne feledjük, minden egy téli napon kezdődött, röpke 14 évvel ezelőtt...
