Bajnokok Ligája - Legendás futballcsaták, ahol a sors visszaadta a kölcsönt - 2. rész
Legendás futballcsaták, ahol a sors visszaadta a kölcsönt - 2. rész
Fotó: Europress/AFP

Legendás futballcsaták, ahol a sors visszaadta a kölcsönt - 2. rész

HosszabbitásHosszabbitás
2020/04/10 12:15
Az előző részben a világbajnokságok és az Európa-bajnokságok elmúlt 30 évének különleges párharcairól emlékeztünk meg. Most az európai klubcsapatok kupasorozatokban lejátszott mérkőzéseit elevenítjük fel. Többek között felejthetetlen döntőkkel, utolsó pillanatos fordításokkal, klasszis játékosokkal és érzelmi hullámvasúttal.

Legendás futballcsaták, ahol a sors visszaadta a kölcsönt | Hosszabbítás

A labdarúgás történetében számos nagy rivalizálás alakult ki nemzetközi szinten. Ebben a kétrészes sorozatban azokat a csatákat elevenítjük fel, ahol egy-egy fájó vereség után a sors és az idő megadta a lehetőséget a vesztes csapatnak a visszavágásra. A teljesség igénye nélkül az elmúlt 30 évből csemegézünk.

Manchester United-Bayern München

Mi mással is lehetne kezdeni a sort, mint egy angol-német párharccal, és minden idők egyik legemlékezetesebb Bajnokok Ligája-döntőjével? Ezt a bizonyos döntőt 1999. május 26-án játszották a Nou Camp stadionban. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy a csoportkörben már találkozott egymással a két csapat és mindkét mérkőzés döntetlennel végződött. Ők egymással karöltve továbbléptek az egyenes kieséses szakaszba, a világsztárokkal teletűzdelt Barcelona viszont kiesett.

Maga a döntő elég egyoldalúan alakult szinte a végéig. Mario Basler a 6. percben megszerezte a vezetést a Bayernnek szabadrúgásból, amire a „Vörös Ördögök” képtelenek voltak válaszolni, és úgy tűnt, ez marad a végeredmény. A bajorok akár növelhették volna az előnyüket. Előbb Mehmet Scholl, majd Carsten Jancker gyönyörű megmozdulása érdemelt volna gólt, de a kapufa mindkétszer kegyes volt a Unitedhez.

Így viszont hátra volt még a java. Először a cserék borzolták a kedélyeket. Ottmar Hitzfeld, a bajorok menedzsere nem kis meglepetésre lehozta a pályáról rutinos söprögetőjét, Lothar Mättheust és a gólszerző Baslert, míg Sir Alex Ferguson értelemszerűen a támadószekciót igyekezett erősíteni Teddy Sheringham és Ole Gunnar Solskjaer bevetésével. Ez később sorsdöntőnek bizonyult.

A hosszabbítás három perce beírta magát a sporttörténelembe. David Beckham két szöglete után két gól született, ezzel az utolsó pillanatokban nemhogy kiegyenlített, de el is döntötte a cím sorsát a Manchester United. A gólokat pedig „természetesen” Sheringham és Solskjaer szerezte, így az angolok valamennyit törlesztettek a németek ellen, nemzeti csapatuk sikertelensége miatt.

Aki látta a mérkőzést, aligha felejti Samuel Kuffour keserves reakcióját. Talán még a legfanatikusabb manchesteri szurkolók is megsajnálták. 

A revans 2001-ben következett, amikor a negyeddöntőben kerültek szembe egymással. A németek mindkét csoportkört megnyerték, míg az angolok mindkétszer másodikként jutottak tovább. Így történhetett meg, hogy már a nyolc között összefutottak. Ezúttal azonban a bajorok hengereltek. Oda-vissza verve bosszulták meg a két évvel korábbi fájó vereséget, és meg sem álltak a végső győzelemig.

Kuffour ezzel a sikerrel vigasztalódott, Mättheus viszont - aki időközben az Egyesült Államokba szerződött - Bajnokok Ligája-győzelem nélkül fejezte be, egyébként fényes pályafutását (vb- és Eb-győztes). Aki úgy érezte, hogy ezzel még nem rendeződött a számla, annak a 2010-es negyeddöntő hozhatta a megnyugvást. A 2-1-es Bayern-győzelmet hozó első meccs után a visszavágón már 3-0-ra is elhúztak az angolok, és simának tűnt a továbbjutásuk.

Ivica Olic és Arjen Robben azonban nem így gondolta, és góljaikkal maguk felé billentették a mérleg nyelvét. Idegenben szerzett több góllal végül a németek jutottak tovább, hogy aztán a döntőig meneteljenek (igaz, ott kikaptak az Intertől). Így kétrészes felvonásban, összesen 11 év alatt mindent visszaadtak a „kölcsönből”.

Real Madrid-Bayern München

Habár ez a két együttes soha nem játszott nagy európai kupadöntőt egymással, mégis számos emlékezetes mérkőzés fűződik a nevükhöz. Talán csak a balszerencsének köszönhető, hogy mindig a torna korábbi szakaszában kerültek egy ágra, és soha nem a végső győzelemért küzdöttek. Mivel rengeteg mérkőzést játszottak egymás ellen, így először statisztikai szempontból vizsgáljuk meg őket.

A Bajnokok Ligájában összesen 20 alkalommal találkoztak egymással: két döntetlen mellett mindkét csapat kilencszer örülhetett. Kilenc alkalommal kieséses szakaszban futottak össze, ebből hatszor az a csapat nyerte végül a trófeát, amelyik azt a párharcot megnyerte, egyszer pedig a döntő volt a végállomás. Összességében a Real Madrid mérlege jobb, hiszen ők hatszor bizonyultak jobbnak és ötször meg is nyerték a BL-t, míg a bajorok a három továbbjutásukból egyszer nyertek és egyszer döntőztek.

A címet szem előtt tartva a 2000 és 2002 között lejátszott mérkőzéseket lehetne kiemelni. Az 1999-2000-es kiírás második csoportkörében találkoztak először, és a Bayern 8-3-as összesítéssel lelépte a „Királyi Gárdát”. Végül mindkét csapat továbbjutott, majd az elődöntőben újra összefutottak. A spanyolok kiköszörülték a csorbát, és 3-2-es összesítéssel búcsúztatták a bajorokat, hogy aztán a döntőben könnyedén verjék a Valenciát.

2001 egyértelműen a Bayern München éve volt. Ahogy azt korábban írtuk, a német csapat a negyeddöntőben kettős győzelemmel ütötte ki a Machester Unitedet, majd az elődöntőben a címvédő Real Madrid sem okozott gondot nekik, és szintén oda-vissza verve őket, bemasíroztak a döntőbe, hogy ott a fénykorát élő Valencia ismét az áldozat szerepét vállalja magára. A németek hátrányból felállva, büntetőkkel nyerték a mérkőzést.

2002-ben már zsinórban harmadik éve kerültek össze az elődöntőben, és ezúttal ismét fordult a kocka. A két évvel azelőtti eredményt lemásolva, 3-2-es összesítéssel a Real Madrid jutott a döntőbe, és folytatva a sormintát, meg is nyerte azt.

Borussia Dortmund-Juventus

A '90-es évek közepén mindkét csapat jócskán megerősödött, és nem csak hazája bajnokságában remekelt, hanem a nemzetközi kupákban is. Ráadásul akkortájt slágermérkőzésnek számított ez az összecsapás.

Először az 1993-as UEFA-kupa döntőjében futottak össze, ami az Európa-liga elődjének számít. Akkor még két mérkőzésen dőlt el a trófea sorsa, amit a torinói klub meglehetősen könnyen, 6-1-es összesítéssel hódított el, valósággal átgyalogolva a Dortmundon. Két évvel később az elődöntőben ismét találkoztak és - habár jóval szorosabb csatát vívtak egymással - megint az olaszok örülhettek, igaz, a döntőt végül elveszítették a Parma ellen. 1995-ben aztán mindkét csapat megnyerte hazája bajnokságát, így részt vehetett a következő évi Bajnokok Ligájában. 

Már a csoportküzdelmek alkalmával megmérkőztek egymással, ami felemásra sikerült, ugyanis mindkétszer az idegenben játszó csapat tudott nyerni. Összességében ebből is a Juventus jött ki jobban, amely a csoportgyőzelem után meg sem állt a végső győzelemig.

A Dortmundnak ekkor már nagyon fájt a foga az olaszok skalpjára, és mivel ismét bajnokok lettek, elképzelhető volt, hogy lesz lehetőségük a visszavágásra. A Juve csak címvédőként lehetett ott a BL-csoportkörben, mert a Milan megelőzte őket a bajnokságban, de úgy gondolták, ha már arra járnak, miért ne ismételhetnék meg a tavalyi győzelmüket. A sors úgy hozta, hogy - először és ez idáig utoljára - a legrangosabb kupa döntőjében futottak össze. Bár az előjelek az „Öreg Hölgynek” kedveztek, a németek fittyet hánytak a találgatásokra, és magabiztos 3-1-es sikert arattak. 

Máig emlékezetes a csereként beálló Alessandro Del Piero sarkazós gólja a mérkőzésen, ami visszahozta a Juventus reményeit, ám hat perccel később a szintén csereként pályára lépő Lars Ricken első labdaérintéséből átemelte Angelo Peruzzi kapust, ezzel egyszersmind eldöntve a mérkőzést. Így, habár összesítésben még mindig a Juventus felé billen a mérleg, a legfontosabb mérkőzést mégis a Dortmund nyerte. És, hogy kik volt a párharc nagy győztesei? Jürgen Kohler és Andreas Möller, akik ’93-ban még a Juvét, ’97-ben már a Dortmundot erősítették. Erre mondják, hogy helyezkedni tudni kell. Vagy épp ők jelentették a különbséget?

Milan-Liverpool

Ha egyetlen párharcot kellene választani, ami tökéletesen beleillik a képbe, az minden kétséget kizáróan a Milan-Liverpool lenne. Három év alatt kétszer játszottak BL-döntőt egymás ellen, ráadásul az első örökké emlékezetes marad. Bizonyos tekintetben még a ’99-es finálén is túltesz.

A 2004-2005-ös menetelés a Liverpool számára olyan volt, mint egy hollywoodi film, tele fordulatokkal. A Bajnokok Ligája-főtáblára csak selejtező után jutottak fel, mivel a Premier League-ben mindössze a negyedik helyen végeztek. Aztán a csoportkörben hajszálon múlott, hogy elvérezzenek. Az utolsó fordulóban az Olympiakosz ellen egy 1-0-s vagy egy többgólos győzelemre volt szükség ahhoz, hogy továbbmenjenek. Ehhez képest a félidőben a görögök vezettek, ami azt jelentette, hogy innentől már három gólra volt szükségük az angoloknak. Végül összejött nekik - többek között Steven Gerrard 81. percben szerzett káprázatos távoli lövésével -, és onnantól meg sem álltak a döntőig. Ott aztán Európa akkoriban talán legjobb csapata, az AC Milan várt rájuk.

Egyértelműen az olaszok számítottak esélyesnek, és ehhez mérten kezdték a találkozót. Az első félidőben iskolajátékot mutatva háromgólos előnyre tettek szert, és a semleges szurkolók egy része biztosan elment aludni. Aki így tett, bánhatja, mivel a második félidő a futball történelem egyik legnagyobb feltámadását hozta. A „Vörösök” mindössze kilenc perc alatt egyenlítettek, és ismét nyílttá tették a mérkőzést. A hosszabbításban az aranylabdás Andriy Shevchenko két méterről naggyá tette Jerzy Dudek kapust, miután kihagyta a kihagyhatatlant. Így következhettek a büntetők. 

A lélektani előnyt jól használta ki a Liverpool és Dudek „egyedi” (talán szabálytalan) védési technikájának köszönhetően megnyerte a büntetőpárbajt, ezzel 1984 után ismét Európa legjobb csapatának mondhatta magát. A mindent eldöntő tizenegyest Shevchenko puskázta el, aki két évvel korábban a Juventus elleni döntőben értékesítette a maga büntetőjét, eldöntve ezzel a találkozót. A Liverpool a győzelmének köszönhetően a következő kiírásban is ott lehetett a csoportkörben, máskülönben a bajnoki ötödik helyezés erre nem jogosította volna fel őket.

Nem kellett sokat várni a visszavágóra. 2007-ben ismét átverekedték magukat a mezőnyön, és farkasszemet néztek egymással a döntőben. Ritkaság számba ment az is, hogy ugyanaz a két szakvezető - név szerint Rafael Benítez (Liverpool) és Carlo Ancelotti (Milan) - ült a két kispadon, mint a korábbi meccsen, így az ő külön csatájuknak is számított az összecsapás. A mérkőzés ezennel nem hozott hasonló izgalmakat, mint a 2005-ös, de a végeredmény igazságosnak mondható. 

Ezúttal a Milan 2-1-re tudott nyerni, ezzel helyreállítva a csapat és a szurkolók lelkivilágát. A játékosok közül összesen tizenketten szerepeltek mindkét mérkőzésen a kezdőcsapatban, így méltán említhető „igazi” visszavágóként ez a döntő.

És a kakukktojás: Real Madrid-Atlético Madrid

Bár a spanyol bajnokságban többször is borsot tört az Atlético a városi rivális orra alá, a legfontosabb nemzetközi mérkőzéseket mégis a „Királyi Gárda” nyerte. 2014-től kezdve három alkalommal is találkoztak egymással a Bajnokok Ligájában, ebből ráadásul kettő döntő (2014, 2016), egy pedig elődöntő (2017) volt. Kivétel nélkül, mindig a Realnak jött ki a lépés, pedig a 2014-es döntőn 92 percig úgy tűnt, hogy a „kisebb” csapat ünnepelhet. Nem így történt, az utolsó pillanatokban kicsúszott a kezük közül a győzelem. Az is tovább növelte az Atlético fájdalmát, hogy mindkét alkalommal, amikor döntőbe jutottak, ők ejtették ki a toronymagas esélyes Barcelonát, mégsem tudták elhódítani a trófeát. 

A visszavágás ilyen szinten azóta sem történt meg. Némi gyógyírt jelenthet az, hogy a 2018-as Szuperkupa döntőjében végre sikerült legyőzni őket. Ez önbizalmat adhat egy jövőbeli újabb BL-döntőhöz.


Szöveg: Fonyódi Tamás

Hozzászólások