Megnéztem az Anelka-dokumentumfilmet, hogy másnak ne kelljen. Csalódás volt.

Az augusztusban megjelenő Anelka, a meg nem értett (franciául: Anelka, l’incompris, vagy angolul: Anelka, misunderstood) egy netflixes tucatgyártmány, ami a film egy pontján megszűnik film lenni és helyette egy bírósági per védelmévé vedlik. A doku egy sablonos, egyoldalú és önelégült önarckép, ami nem nő fel eredeti tervéhez: Anelkát jobban megérteni.

 

“Minden, amit csináltam, azt te ne tedd meg, mert mindenkit magad ellen fogsz fordítani. De ha hasonlítani akarsz rám, készülj fel.”

Ismerjük azt a viccet, hogy Nicolas Anelka megy a sivatagban?

Várjunk, ez nem vicc, hanem a nyitóképe a Netflixen megjelent önéletrajzi dokumentumfilmnek. Anelka az első mondataival mindenkit felkészít. Lesz itt szó hibákról, a világ kegyetlenségéről, farkastörvényekről. Izzadva futunk a homokban, a sivatag lenne hivatott szimbolizálni a kietlen világot, Don Quijote szélmalmait, a maga útját járó főhőst, a kíméletlen környezetet, amiben csak a legszívósabbak maradnak meg.

Hát, nem. A sivatag csak azért van ott, mert Nicolas Anelka ott él, Dubajban. A világtól távol, nyugalomban.

"Nico, pff, basszus.."

Nicolas Anelka életének legfontosabb állomásait mindenki ismeri (bár az összeset valószínűleg senki) és a zűrös ügyekből az évek során egy furcsa szerzet képe rajzolódott ki. A Netflix logikusan ilyen ellentmondásos figurákhoz szokott nyúlni, a lehetőség pedig adott volt, hogy árnyalják a képet.

Ahogy a dokumentumfilmes zsánerben szokás, a beszélő fejek az elején feldobják a központi kérdést. Nem is akármilyen fejek: ott van Thierry Henry („Amit az emberek gondolnak Anelkáról, nem egyezik azzal, aki Anelka valójában”), ott van gyerekkori jóbarát és ugyanazon környéken felnövő Omar Sy („Nico mindig azt mondta, amin sokat nevettem, hogy ő csak egy srác Trappes-ból”), de a legjobban Robert Pires ragadja meg a dilemmát („Nico, pfff, basszus...”).

A probléma valahol itt kezdődik. A filmet Franck Nataf, Anelka egy közeli barátja rendezte, jobbján Arnaud Ramsay-val a jobbján, aki a főszereplő önéletrajzi könyvét írta. A megszólaltatott arcok között vannak nagy formátumú emberek (Arsene Wenger, Patrick Vieira, Emmanuel Petit és Henry Winter, a Times főszerkesztője),  szót kap a holdudvar is, félmondatokra beugranak Anelka testvérei, felesége, szülei, ügynöke, másod-, harmad-, negyedunokatestvérei is.

Akik viszont nem kapnak szót, azok pont azok az arcok, akikkel a konfliktusai akadtak.

“A karriered végén fogod fel, mit értél el. Vagy büszke vagy, vagy azt mondod, hogy az áldozatot játszottad 20 évig.”

A film maga igazi Netflix-szabvány. Pörögnek a hatalmas betűméretben az arcunkba tolt évszámok, repkednek a filmes negatívokon látszó családi fényképek és annyi város látképét látjuk drónfelvételről, mintha az Acapulco akciócsoport egyik részét látnánk. A stíluselemek a helyükön vannak, látszik, hogy ugyanaz az öntőforma, mint ami a Last Dance-ért felelős.

A tartalmat tekintve viszont végig az az érzés uralkodik, hogy Anelka nem tud kibújni abból a szerepből, amiből egész karrierje során sem tudott kivetkőzni: az áldozatéból. Hibás a média, az edzők, a szövetségi kapitányok, holott ő csak önmagát adja. Mintha mindenki csak a személyisége miatt kritizálná, nem a tetteiért. Mintha a világ mindig perbe akarná fogni.

Anelka ráadásul az élő bizonyítéka annak, hogy egy ellentmondásos figura még nem jelenti azt, hogy sokrétű személyiség lenne. A filmben lényegében kétféle érzelem között mozog: vagy háborítatlanul békés, vagy sértett.

Amikor a Real Madridnál az első sajtótájékoztatóján lényegében csicskáztatják, nem beszél zavarodottságról, kényelmetlenségről, megalázottságról. Nem említ soha egy társat. Amikor a moszkvai 2008-as Bajnokok Ligája döntőben kihagyott tizenegyesét hozza fel, azt mondja „árulónak” érezte magát, de nincs szó gyászmunkáról, sírásról, mélypontról, visszatérésről, csak az, hogy „nehéz volt”. Amikor Martinique-en a lepusztult nagyszülői ház romjain mutatja be, hol volt a nagymama sütője, nem ül ki az arcára hála, bizalom, jó emlék. De ha ki is ülne, akkor sem látnánk, mert a gigantikus napszemüveg és a neon póló kitakarja.

Sértettség az van, bőven. Aimé Jacquet kihagyja őt a 98-as világbajnokságból arra hivatkozva, hogy „az ő esetében ez normális”. Anelka erre azt mondja, innen is erőt merített. Azt már nem tudjuk meg, hogyan, mert a következő pillanatban már a Wembley-ben gurít két gólt az angoloknak. A Real Madridnál azt mondja, érezte, hogy nem mennek flottul a dolgok, ezért egy edzés előtt kérte, hogy „üljünk le, beszéljünk”. A madridiak azt válaszolják,  edzés után leülhetnek. Anelka nem megy bele. „Ha ti így játszotok, akkor én is.” Vágás, Anelka már bojkottálja az edzéseket, a spanyol média az arcát tépi. Anelkánál csak felgyülemlenek a dolgok. Amikor nem háborítatlanul békés, akkor sértett.

A családja szerint nem tudja megjátszani magát. Ő maga sem szereti a képmutatást.

Anelka erénye az őszintesége, ami egyre ritkább egy olyan világban, ahol már a kamaszkorú labdarúgók is panelekben nyilatkoznak.

Egyenesen beszél arról, hogy a Real Madridnál az elejétől fogva pocsékul játszott, hogy a 2000-es Eb-n ott volt a francia válogatott tagjaként, de annyira keveset játszott, hogy „ha el kellene cserélnem a címem, erről mondanék le először.” A családjával elég kerek életet élnek, feleségével azóta ismerik egymást, mióta Madridba szerződött. Legőszintébb pillanatában apja szeretetteljes megnyilvánulásainak hiányáról beszél, de itt véget is ér a dolog, mert arról kell beszélni, hogy kötött ki a Fenerbahcénál.

Itt fekszik a film egyik legnagyobb baja: ott van az életéből rengeteg meghatározó élmény, melyek nem tudnak kiemelkedni, mert hiányzik az emberből mindenfajta extravertáltság.

Lehet ennek az okait is firtatni: hogy a clairefontaine-i kamaszkori kihívások, vagy a madridi médiahajcihő és a napilapok által felállított csapdák még bizalmatlanabbá tették, de ezek csak epizodikusan jelennek meg. Anelka zárkózott, háborítatlanul békés és sértett.

“Soha nem fogom azt mondani a másikról, hogy jobb nálam. Akkor sem, ha jobb nálam. Soha. Lehetetlen.”

Anelka ellentmondásai azért sem oldódnak fel, mert maga sem vállalja őket.

Talán, mert a büszkesége elvakítja, talán, mert ő sem rakta helyre magában. Híres akart lenni („nem focista akartam lenni, hanem sztár”), de elutasított minden következményt, ami azzal járt. Nyugis külvárosban nőtt fel, köztisztviselő szülők gyermekeként, de vallja, hogy “ő az utca gyermeke”. A dubaji vacsoraidőben kocsikázva a gyermekeinek az élsport követelményeiről beszél, de fellázad az olyan kérések ellen, ahol alá kell vetnie magát – egy csapatsportban. Állítja, diszkrét akar maradni, visszavonultan élni, erre most a világ láthatja, hogyan kelti fel a gyerekeit reggelente.

Anelka esetében azt is nehéz megragadni, mit jelent számára a siker. Az egyik pillanatban arról beszél, hogy játszani akar és megőrül, ha kispadra ültetik, a trófeák viszont olyannyira nem számítanak, hogy a Real Madriddal elnyert miniatűr BL-serlegét egy pincehelyiségből, egy porosodó szekrény mélyéből halássza elő. Az évszámot is eltéveszti.

Anelkának a siker nem az, hogy nyersz, hanem ha ellenállsz annak, hogy alávesd magad valaminek, valakinek. A siker az, ha idomítatlan maradsz.

Csakhogy ez az egész gubanc a figurában: a status quo elleni fellépés hőse akar lenni, a Bosman-szabály utáni világ első lázadója, aki úttörőnek mutatja magát, miközben ő is a rendszer haszonélvezője volt, olyannyira, hogy ő vált a zsoldos focista prototípusává. A barátai úgy becézik, “Che”, csak azt nem tudni, hogy a lázadó mivolta, vagy egy kubai forradalmár arcképével ellátott pólók piacképessége miatt.

A film jótékonyan átugrik jó pár állomást a karrierjéből és csak a legnagyobbakat emeli ki. A kínai és indiai kalandjai képileg úgy jelennek meg, hogy egy délkelet-ázsiai piacon döcög egy motorkerékpár oldalkocsijában és azon elmélkedik, milyen szerencsés, hogy bejárhatta a világot és sok pénzt keresett.

Talán a legabszurdabb szakasz az, amikor észre sem veszi, hogy igazságérzete egy antiszemita ügybe is képes volt belesodorni. Szerinte az, hogy a West Bromwich Albion játékosaként egy gólöröm közben felmutatott egy „quenelle”-t (egy nyíltan zsidóellenes, színesbőrű francia humorista antiszemita mozdulatát) az valójában csak arra vonatkozott, hogy korábbi edzője, Steve Clarke „bekaphatja ott, ahol mutatom”, amiért nem játszatta 5 meccsig.

Anelka meggyőződéssel állítja: nem tudta, hogy mozdulatának mi volt a jelentése. A tudatlanságát ennyiben vállalja. Meg sem próbálja csökkenteni a szakadékot a tettek és az ismeretek között. „Bizonyítsátok be, hogy antiszemita vagyok” – néz sértődötten. Azóta bírósági papírja van, hogy ő maga nem antiszemita, de a mozdulat az volt. „Ügy lezárva” – csapja össze a tenyerét. Az előbb sértődött volt, most háborítatlanul békés.

„Elől ékben játszani nem jelentett megoldást, mert akkor áldozat lettem volna és én utálok áldozat lenni a pályán”

A film csúcspontját jelentette volna a 2010-es világbajnokságról szóló rész, ami furcsa módon a játékidő harmadát teszi ki. Közismert, Anelka összeakaszkodott a szövetségi kapitány Raymond Domenech-kel, elküldték a dél-afrikai szállásukról, majd utána a játékosok a helyzet ellen fellázadva sztrájkba fogtak. Az eset dramaturgiája fel van vezetve: Thierry Henry híres kezezése óta a közhangulat a lejtőn van, Raymond Domenech-kel többször próbál beszélni, de vagy visszautasítja a kéréseit, vagy meg sem jelenik a csapat-megbeszéléseken.

Az egész viszont átfordul egy szimbolikus bírósági perré.

Anelka szerint a L’Équipe által lehozott címlap („Baszd meg magad, a kurva anyád” – ezekkel a szavakkal illette volna Anelka Domenech-et egy meccs félidejében, amiért az edző azt kérte, ne lépjen vissza folyton a labdáért) tartalma valójában el sem hangzott; Domenech ezt sosem tagadta le; hogy ezért Anelka lett a bűnbak; hogy Anelka beperelte a l’Equipe-et azért, mert valótlant állítottak, de a jogszabályok értelmében van lehetőség kisebb-nagyobb torzításokra egy címlapon.

Anelka szerint a dél-afrikai „pszichodráma” igazságtalanul róla szólt és a média mindenképp rá akart szállni valakire. Fel sem merül a kollektív felelősség kérdése, hogy egy edző inkompetenciája hova sodort egy komplett csapatot, hogy a sztrájk csak egy sokadig lépcsőfok volt egy borzasztó spirálban. Patrice Evra és William Gallas figurái csak zavaros foltok a portrén.

Pedig Anelka megmondta: el  akarta hagyni a hajót még a vb előtt, mert „éreztem, hogy valami nem klappol, de a többiek meggyőztek.” Ő megmondta, hogy nem akar ott játszani, ahol az edző kérte. „Nagy hiba volt.” – mondja szövetségi kapitányáról.

Anelkánál - amikor épp nem háborítatlanul békés - a másik hibázik, így aztán a felelősség is az övé.

Ezután jön el az a pont, amiért vélhetően a film készült: igazságot szolgáltatni Anelkának. A Nagy Szembesítés során Raymond Domenech egy pár éves nyilatkozatát vetítik le Anelkának, amelyben Domenech elhinti, hogy a címlapon feltüntetett mondat nem úgy hangzott el, ahogy, hanem máshogy. Anelka közben a kezét tördeli és háborítatlanul békés.

Nincs feloldás, mert Domenech nem meghallgatás során teszi ezt az állítást, nem Anelkának címezve, pusztán elejti egy beszélgetésben. Ezért sem ülnek ezek a részek: az Anelka által lefestett ellenségek (a madridi sajtó, Steve Clarke, Jacques Santini, Raymond Domenech) nem szólalnak meg, így nincs lehetőség az ő szemszögükből perspektívát váltani Anelkáról.

Innentől kezdve pedig kimondottan unalmas felhangot kap, amikor Anelka azt mondja:

"Én mindig mindent kimondtam és vállaltam, amit mondtam".

Anelka ezek után tényleg áldozat lenne? Végülis, mindene megvolt hozzá: fiatalon dobták mélyvízbe, korán elhagyta a szülői házat, a hirtelen jött siker miatt hamar felfigyeltek rá, a csúcsokon viszont akadályokba ütközött, ami visszavetette. A spanyol és a francia média is tény, hogy kibabrált vele, de ezek az ügyek csak a felszínt kaparják és abba a zsákutcába viszik a filmet, amibe a heves vitatkozások szoktak torkollni, amikor elhangzik: „nem az a baj, amit mondasz, hanem, ahogy mondod!" Mindig volt egy ok, amiért meg lehetett sértődni.

Arsene Wengert a film során megkérdezik, hogy utólag milyennek látja a játékos pályaívét. A válasza egyaránt érvényes mind Anelkára, mind a róla készült filmre. “Anelka, azért legyünk őszinték, egész tisztességes karriert tudhat maga mögött.” - mondja az Arsenal volt trénere. “De ha megkérdeznek, hogy több volt-e benne, kétségtelenül igennel felelnék.”