Foci - Már-már ijesztő, mekkora hatalom összpontosul a futballisták kezében
Már-már ijesztő, mekkora hatalom összpontosul a futballisták kezében
Fotó: Europress/AFP

Már-már ijesztő, mekkora hatalom összpontosul a futballisták kezében


2019/07/16 18:22
Az utóbbi néhány átigazolási ablak alapján úgy tűnik, szinte általánossá vált, hogy az elvágyódó, esetleg fizetésemelésre váró futballisták az edzés megtagadásával próbálják jobb belátásra bírni munkaadóikat. Ezen a nyáron három jelentősebb ügy járta be a világsajtót, és nem kizárt, hogy mindegyik sikerrel zárul. Ami újfent bizonyíthatja, mekkora hatalom van a játékosok kezében.

1959-ben George Eastham úgy érezte, betelt a pohár. Elégedetlen volt a Newcastle-lel kötött szerződésével, és nem tetszett neki az edzőközpont állapota sem. Nem kedvelte a másodállását, emellett sérelmezte, hogy a klub eltiltotta az angol U23-as válogatottban való szerepléstől. Ezért közölte, az Arsenalhoz szeretne igazolni. Kérését megtagadta a Newcastle. Az akkori szabályok szerint a szerződés lejártával is a klubok rendelkeztek a futballisták fölött: amíg ésszerű ajánlatot tettek az asztalra, a játékos a klub tulajdonában maradt.

Eastham az 1959/60-as idény végén sztrájkkal válaszolt. Nyarát Surrey-ben töltötte, ahol parafa-dugókat árult családjának egy közeli ismerősével. Ezzel kényszerhelyzetbe hozta a Newcastle-t, októberre pedig megszületett a megállapodás az Arsenallal: Eastham 47,5 ezer fontért cserébe klubot váltott. Ez a játékoshatalom egyik legkorábbi és leghíresebb megnyilvánulása a labdarúgásban. Öröksége azonban leginkább a hatásában rejlik. 1963-ban - a profi játékosokat képviselő szervezettel karöltve - bíróság elé vitte az ügyet.

gun__1342525721_eastham_george.jpg Fotó: arsenal.com

Pert indított korábbi munkaadói ellen az elmaradt fizetés miatt, és felemelte szavát a játékosmozgást erősen korlátozó rendszerrel szemben. Eastham megnyerte a csatát. Habár nem gazdagodott meg az ügyből, és a kért kártérítést sem kapta meg, Lord Wiblerforce bíró kimondta, hogy az érvényben lévő rendszer igazságtalan. Az Angol Labdarúgó-szövetség kénytelen volt megváltoztatni az átláthatatlan átigazolási rendszert és megszabadult a játékosokat megbéklyózó elemektől is.

Felfedezhetünk némi párhuzamot Eastham harciassága és szabadságharca, valamint a modern labdarúgás között, bár a szándék nem teljesen egyezik. Amikor Eastham - immáron Arsenal-mezben - először visszatért a St. James' Parkba, a szurkolók almával dobálták meg, a tevékenységéről mégis elmondható, hogy a nagyobb jót szolgálta, önös érdekein túlmutató harcot folytatott. Ez utóbbi az, ami leginkább hiányzik korunk átigazolási botrányaiból. Antoine Griezmann, Neymar és Laurent Koscielny esetéből.

Mindhárom játékost különböző célok vezérlik. Neymarnak egyszerűen elege lett a Ligue 1-ből és szeretne visszatérni Barcelonába. Griezmann már az előző idény végén bejelentette, hogy távozik az Atlético Madridtól, majd az előszezon edzéseit azzal az indokkal mondta le, hogy a régi csapattársakkal való találkozás túlzottan felkavaró élmény lenne. Koscielny pedig azt viselte nehezen, hogy az Arsenal nem bontotta fel szerződését, és (egyelőre) megakadályozták a Franciaországba való visszatérését.

000_1IP7QE.jpg Fotó: Europress/AFP

Ezt a három esetet természetesen nem valamilyen elv köti össze, sokkal inkább az a közhely, mi történik abban az esetben, ha a játékosoknak nem szabad egyoldalú döntéseket hozniuk. Mindhárom helyzetben vannak enyhítő körülmények, Koscielnynak már csak a szolgálati évei alapján is jár némi mozgástér, ugyanakkor számítani kell hasonló ügyekre. Maga a jelenség nem új. Számos példát találni a Premier League-érából, amikor játékosok már máshol jártak fejben, majd néhány esetben kijelentették, nem hajlandóak játszani, amíg nem teljesítik kérésüket.

Pierre van Hooijdonk, William Gallas, Yohan Cabaye és Luka Modric esete bizonyítja, hogy működőképes a stratégia, amely legrosszabb esetben is új szerződés aláírásával végződik. Maguk az okok kevésbé érdekesek, mint maga a jelenség. Nem túl eredeti dolog a követelésekről és az egókról írni, elvégre ezek az erők évek óta táplálják a sportot. Ugyanakkor tanulságos arra nézve, mit éreznek a topjátékosok jogosnak, mennyit tűrnek azt megelőzően, hogy drasztikus lépésekhez folyamodnának. Hűen ábrázolják, mennyire megváltozott a játék dinamikája.

Erről beszélt Arséne Wenger, az Arsenal legendás menedzsere az 1998-as francia válogatott felemelkedését és bukását ábrázoló, Les Bleus címen 2016-ban megjelent dokumentumfilmben. Wenger a 2010-es világbajnokságon tapasztalt játékoslázadásra is kitért, amiről azt mondta, napjaink labdarúgásában a menedzserek már csak a rábeszélés erejével rendelkeznek. Vagyis a hatalmuk valójában csak olyan formában létezik, ami (látszólag) leginkább szolgálja a játékosok érdekeit. 

000_1GZ5LL.jpg Fotó: Europress/AFP

Mindez tökéletesen értelmet nyer az átigazolási piac helyzete alapján. Nyilvánvalóan nem jelenthető ki, hogy mindegyik játékosra egyformán érvényes, de azt elég jól alátámasztja, mennyire átfordult a helyzet a másik irányba. George Eastham generációja még elnyomott munkaerőnek számított, és leláncolták a játékosokat, addig a modern utódok hátborzongatóan tág keretekkel rendelkeznek. Ez már az akarás és a birtoklás kultúrája, amely időnként átcsap egyfajta kóros értetlenségbe, amennyiben az impulzusok nem megfelelőek.

Antoine Griezmann időközben a Barcelona játékosa lett (még ha jogi értelemben várható is egy-két kanyar), Neymar hamarosan követheti őt (a PSG sportigazgatója megerősítette, hogy elképzelhető a távozása), az Arsenal pedig - tartva a további keserűségtől - minden bizonnyal elengedi majd Koscielny kezét. A labdarúgás túl nagyra nőtt, hogy elbukjon, azonban soha nem érezhettük még ennyire vadnak, és sohasem formálta ilyen szinten az egyetlen igazi portékájának szeszélyessége.

via FourFourTwo

Hozzászólások