Magyar foci - 50 éve volt, hogy végleg elhagytuk a futballelitet
50 éve volt, hogy végleg elhagytuk a futballelitet
Fotó: Youtube

50 éve volt, hogy végleg elhagytuk a futballelitet

HosszabbitásHosszabbitás
2019/12/03 17:45
Az 1970-es mexikói labdarúgó-világbajnokság volt az első olyan, amelyiken szerettünk volna részt venni, de mégsem sikerült. Ez a mára rutinfeladattá váló tevékenység akkor majdnem annyira romba döntötte az országot, mint az elveszített ’54-es berni döntő. De mi történt azon a végzetes selejtezőn 1969. december 3-án, amikor jöttek a csehszlovákok?

Ami az úszásban „gyere Egérke, gyere kicsi lány”  vagy a vízilabdában „lőj, Dömötör, lőj” , az a fociban „jönnek a csehszlovákok” névre hallgat. Talán persze van a sportágnak több ikonikus pillanata, de Szepesi György marseille-i sirámai sokakat hosszú évekig kísértettek rémálmaikban. De nem volt mit tenni: ki kellett hagyni a mexikói vb-t, amit egyébként sokan minden idők legjobb tornáján tartanak.

Az akkor 16 csapatos vb-re való kijutáshoz egy négyes selejtezőcsoportot kellett megnyerni, a dán-ír-csehszlovák trió pedig nem tűnt leküzdhetetlen akadálynak. Az íreket, akiket addig is mindig, a selejtezőben is oda-vissza vertük, a Dániában elszenvedett 3:2-es vereség azonban nem volt bekalkulálva. Hiába nem kaptunk ki Csehszlovákiától se idegenben, se otthon, egy furcsa szabály miatt pontegyenlőség esetén semleges pályán harmadik mérkőzést kellett játszani. Ez volt Marseille, és ez volt a 4:1-es vereség, amire se addig, se azóta nem került sor. (Igaz, korábban volt egy 5:2-es vereségünk.)

Ez volt a magyar labdarúgó válogatott első olyan világbajnoksága, amin szeretett volna részt venni, de nem tehette. 

Az első megrendezett vb 1930-ban még csak kevesek érdeklődését váltotta ki, az 1950-es torna selejtezőjén pedig a Szovjetunió példáját követve nem indultunk el. De 1970 valami más volt.

Fényes ’60-as évek 

A világszínvonalú magyar futball kétségkívül az 1954-es vb döntőben kapta első nagy pofonját. Az akkor négy éve veretlen válogatott 3:2-re elveszített mérkőzése a poraiból főnixmadárként újjáéledő NSZK ellen hosszú időre legendákat és összeesküvés-elméleteket szőtt. Az aranycsapat felemelkedése és bukása olyan mélyen gyökerezik kollektív tudatunkban, hogy mára hungarikummá vált minden eleme. A németek győzelme Bernben, majd utána 1956 traumája egyszerre valóban sok volt, ezt az 1958-as svédországi vb 10. helye mutatta meg leginkább, ami az addigi leggyengébb szereplésünk volt. 

A ’60-as években azonban ismét magára talált a hazai futball. Baróti Lajos életet lehelt a csapatba, és jól teljesítve 8 közé jutottunk az 1962-es vb-n, majd Tokióban megnyertük az 1964-es olimpiát, négy év múlva pedig megvédtük címünket Mexikóvárosban. Időközben ott voltunk az 1966-os angliai vb-n, ahol Bene Ferenc, Farkas János és Mészöly Kálmán góljával, parádés játékkal vertük 3:1-re a címvédő brazilokat. Még ha utána a nyolc között ki is kaptunk a Szovjetuniótól, tényező volt a magyar csapat. De nemcsak a válogatott. 1965-ben a Ferencváros megnyerte a Vásárvárosok Kupáját (ez az Európa Liga „nagypapája”, az UEFA-kupa elődje, ez volt magyar klubcsapat egyetlen európai sikere), a Győri Vasas ETO pedig négy közé jutott a Bajnokcsapatok Európa Kupájában, de az évtized végén is európai kupadöntőt játszott a Fradi és az Újpest is. Mindezek mellé 1967-ben Albert Flórián megkapta az Aranylabdát.

Persze a csehszlovák csapat sem volt kutyaütő. 1962-ben Chilében vb döntőt játszottak, két év múlva pedig éppen mögöttünk végeztek második helyen a tokiói olimpián.

Mindezek mellett az esélyesek mégis mi voltunk. Egy percig sem fordult meg senki fejében, hogy nem a mieink nyerik a selejtezőcsoportot. Ugyanolyan könnyen letudható, kötelező körnek tűnt, mint előtte a többi hasonló. 

1969, a vég kezdete 

Egy 2011-es interjúban  Göröcs János, a válogatott meghatározó embere megemlítette, milyen szerencsétlenül jött ki, hogy egy hét leforgása alatt kellett lejátszani sorrendben egy Eb-selejtezőt Írországban, a Vásárvárosok Kupája döntőjének visszavágóját Újpesten, majd egy újabb Eb-selejtezőt Dániában. A válogatott gerincét akkor éppen az az Újpesti Dózsa adta, amelyik a VVK-döntőben kettős vereséget szenvedett a Newcastle ellen. Ekkor már Sós Károly volt a szövetségi kapitány, aki hosszú évekig az NDK válogatottat irányította, sokak szerint a hazai állapotokhoz vajmi kevés köze volt.

A csehszlovák-magyar viszonyt 1969-ben különösen megterhelte, hogy az előző évben a magyar hadsereg a szovjetek oldalán aktívan közreműködött a prágai forradalom augusztusi leverésében. Az ÁVH és más belügyi szervek külön aggdalommal tekintettek az 1969. májusi magyar-csehszlovák selejtezőre attól félve, hogy többezer csehszlovák drukker Budapesten nyilvánít majd politikai véleményt.

A hiba tehát legalább annyira a politikai okokban volt kereshető. Az Állambiztonsági Hivatal (ÁVH) az 1950-60-as években sűrű besúgóhálózattal figyeltette a könnyen disszidáló focistákat is. A ’68-as mexikóvárosi olimpián és a két évvel későbbi ugyancsak mexikói világbajnokságon erre bőven volt lehetőség. Ezekről részletesen ír Takács Tibor Szoros emberfogás  című, néhány évvel ezelőtt megjelent könyve is.

Úgy tűnik tehát, politikai és szakmai feszültségek egyaránt jelen voltak a december 3-ai sorsdöntő meccs előtt. Ráadásul szintén Göröcs említi az interjúban, hogy Hegyi Gyula MLSZ elnök hasmenése miatt nem tudtak időben elindulni Marseille-ben a szállodából, így éppen csak odaértek a meccsre. Nem csoda hát a 4:1-es végeredmény. A ’69-es események legendáihoz csak az ’54-es döntő és 1986, Irapuato érhet fel. Milyen érdekes, hogy az első szikra és az utolsó csepp is Mexikóhoz kapcsolódik!

Megjöttek a csehszlovákok

A történet leginkább emblematikus pontja Szepesi György emlékezetes kommentárja. Az egyre erősödő csehszlovák támadások jellegzetes hangot váltottak ki, ami azonnal klasszikussá vált. Maga a marseille-i felvétel eredetiben sajnos nincs meg, de néhány héttel később az év végi szilveszteri rádiókabaréban már görbe tükörben lehetett visszahallani.

Ezzel nemcsak maga a hazai futball minősége csökkent, de megváltozott az erről való beszédmód is. Az írek elleni nyári mérkőzés után pl. először jelenhetett meg kritika a Népsportban Albert Flóriánról: „az a különleges helyzet, amelyet ő a magyar labdarúgásban élvez, már-már veszélyes a számára. Senki sem mondja meg neki, hogy amit nyújt, az kevés. ” Ehhez volt hasonlatos Peterdy Pál évvégi kabaréjelenete, ami már elég messze áll az ’50-es évek futballkommunikációjától. A ’70-es évek világfutballja már egy másik történet. Az egyre inkább világszintűvé fejlődő, Ázsiára és Afrikára fókuszáló összpontosítások és az egyre jobban üzleti alapokon nyugvó tornákon mi már csak a nézőközönség soraiban ülünk. 1970 után 1974-ben sem jutunk ki, hogy az utána következő három vb-n sorrendben 15., 14. és 18. helyen végezzünk. Ez utóbbi volt a magyar válogatott utolsó világbajnoksága.

Szöveg: Sergő Z. András
Hozzászólások