Foci - Legendás futballcsaták, ahol a sors visszaadta a kölcsönt
Legendás futballcsaták, ahol a sors visszaadta a kölcsönt
Fotó: Europress/AFP

Legendás futballcsaták, ahol a sors visszaadta a kölcsönt

HosszabbitásHosszabbitás
2020/03/29 14:25
A labdarúgás történetében számos nagy rivalizálás alakult ki nemzetközi szinten. Ebben a kétrészes sorozatban azokat a csatákat elevenítjük fel, ahol egy-egy fájó vereség után a sors és az idő megadta a lehetőséget a vesztes csapatnak a visszavágásra. A teljesség igénye nélkül az elmúlt 30 évből csemegézünk. Az első részben a világbajnokságok és Európa-bajnokságok klasszikusaiból válogatunk. 

Németország-Argentína

Egyből az első mérkőzésnél kicsit csalni kell, és még visszább menni az időben, hiszen 1990 óta az argentinoknak nem sok babér termett a németek ellen a világbajnokságokon. 2006-ban, 2010-ben és 2014-ben is keresztezték egymás útját, és mindannyiszor a németek kerültek ki győztesen. Az utolsó ráadásul szintén finálé volt.

Így előzményként az 1986-os tornát vesszük alapul. Az akkor még NSZK néven induló németek a ’82-es ezüst után mindenképpen szerették volna elhódítani a trófeát, azonban az élete tornáját futó Diego Maradonával felálló argentinok megfosztották őket az álomtól. Bár a kétgólos hátrányból hét perc alatt még felálltak Lothar Matthäusék, Jorge Burruchaga 84. percben érkezett találatára már nem volt válasz, így Argentína története második, és azóta is utolsó vb-címét ünnepelhette.

Négy évvel később azonban lehetőség nyílt a visszavágásra, miután mindkét csapat „elvergődött” a döntőig. A nem túl izgalmas találkozón a kegyelemdöfést végül Andreas Brehme büntetője adta meg, szinte percre pontosan akkor, mint Burruchaga Mexikóban, így elégtételt véve az előző vereségért. A németeknél Franz Beckenbauer szövetségi kapitányt beleértve négyen jutottak szóhoz mindkét mérkőzésen, az dél-amerikaiaknál ugyanez a szám három volt.

Olaszország-Franciaország

Aki látta, aligha felejti el a 2000-es Eb-döntőt, amelyen a fent említett két csapat találkozott egymással. A franciák világbajnokként érkeztek a kontinenstornára, és ők számítottak esélyesnek. Az olaszok valami csoda folytán jutottak túl az elődöntőn (a hollandok két büntetőt hagytak ki a rendes játékidőben ellenük), ám a döntőben felszabadultan és látványosan futballoztak. A második félidő elején a vezetést is megszerezték, és több alkalommal is lehetőségük nyílt bevinni a kegyelemdöfést, ám ezekkel nem éltek, és ahogyan az a labdarúgásban lenni szokott, a sok hiba megbosszulta önmagát. Sylvain Wiltord a 94. percben egyenlített, és a hosszabbításban - a frissen Torinóba csábított - David Trezeguet aranygóljával (akkor még érvényben volt ez a szabály) elhappolta a francia válogatott a trófeát az olaszok orra elől.

A bosszúra hat évvel később került sor. A 2006-os világbajnoki finálé mai napig Zidane és Materazzi balhéjáról emlékezetes, de történtek még furcsa dolgok. Egyrészt a két „főhős” szerezte a gólokat (Zidane panenkázására Materazzi fejjel válaszolt), másrészt büntetőkkel dőlt el a párharc, csakúgy, mint a ’98-as vb-negyeddöntő. Akkor a franciák nyertek, most azonban fordult a kocka, és az olaszokra mosolygott rá a szerencse. És mit gondolnak, ki volt az egyedüli hibázó? Naná, hogy Trezeguet, aki akkor már közönségkedvencnek számított a Juventusnál.

Ezzel a győzelemmel az olaszok folytatták az 1970 óta tartó sorozatukat, miszerint 12 évente vb-döntőbe jutnak és minden másodikat meg is nyerik. 2018-ban viszont valamit nagyon elkalkuláltak…

Franciaország-Portugália

A franciáknak nem csak az olaszokkal voltak emlékezetes adok-kapok mérkőzései, hanem a portugálokkal is. 2000-ben az Eb-elődöntőben találkoztak egymással, és a közönségkedvenc portugál csapat Nuno Gomes látványos lövésével megszerezte a vezetést, amire Henry válaszolt. A rendes játékidő döntetlennel végződött, jöhetett a hosszabbítás. Amikor már mindenki a büntetőpárbajra készült, jött az a bizonyos Abel Xavier-féle kezezés a tizenhatoson belül. Habár a portugál játékos legjobb színészi képességét elővéve egyből az arcához kapott, a játékvezetők hosszas tanácskozás után 11-est ítéltek (pedig akkor még nem volt VAR), amit Zidane hidegvérrel értékesített, ezzel döntőbe lőve csapatát.

A sors ez esetben megismételte önmagát a 2006-os vb-n. Szintén az elődöntőben találkozott egymással a két csapat, szintén egy büntető döntött, amit szintén Zidane váltott gólra. Portugália ekkor már teljesen elátkozottnak érezhette magát.

Tíz évvel később azonban jött a franciaországi Eb, ahol a fináléban újra egymás ellen harcolt a két csapat. A hazaiak számítottak toronymagas esélyesnek, míg a portugálok addig nyújtott teljesítménye cseppet sem volt meggyőző (kis híján a magyarok legyőzték őket a csoportban). A cím tudatában nem nehéz kitalálni ki nyert a végén. A portugálok 120 perc alatt mindössze négyszer találták el a kaput, amiből egy utat talált Hugo Lloris kapujába. Ez azonban elég volt a győzelemhez, így idegenben sikerült bosszút állni a korábbi csalódásokért. A franciák azóta egy vb-címmel vigasztalódtak. Az már csak mellékszál, hogy Portugália 2004-ben hazai pályán elbukta az Eb-döntőt, 12 évvel később idegenben viszont nyerni tudott. Mindkét mérkőzés 1-0-val végződött. Az is érdekes, hogy az ötszörös aranylabdás Cristiano Ronaldo - aki már a korábbi Eb-n is kulcsjátékosnak számított - a vesztes mérkőzést végigjátszotta, a győztes meccsen pedig sérülés miatt le kellett cserélni. Vajon ezek a véletlen művei?

Spanyolország-Hollandia

A spanyolok egyedülálló sorozatként 2008 és 2012 között zsinórban három nagy tornát nyertek. Ezek közül az Európa-bajnoki címvédés külön említésre méltó, hiszen a torna 60 éves történetében rajtuk kívül ez még soha senkinek nem sikerült. A két kontinensbajnokság közötti vb eléggé nehézkesre sikeredett. Kezdésként kikaptak Svájctól a nyitómérkőzésen, majd az egyenes kieséses szakaszban végig 1-0-s győzelmeket aratva hódították el végül a trófeát. A negyeddöntőben Paraguay ellen megcsapta őket a kiesés szele, ám Iker Casillas 0-0-s állásnál, az 58. percben hárította Cardozo büntetőjét, ezzel életben tartva a továbbjutási reményeket.

A hollandok ezzel szemben hibátlan mérleggel jutottak el a döntőig, többek között Brazíliát eltávolítva az útból. A döntőben is ők álltak közelebb a sikerhez. Arjen Robben lábában ott volt a győztes gól lehetősége, ám nem tudta értékesíteni az ordító ziccerét.

A hosszabbításban végül egy Iniesta-villanással eldőlt a cím sorsa, amivel a spanyolok először ültek fel a világ trónjára labdarúgásban. Hollandia pedig harmadik vb-döntőjéről is vesztesen búcsúzott, és a győzelem azóta sem jött össze.

A fricska pillanata négy évvel később jött el. Habár csoportmérkőzés alatt találkoztak egymással, így közel sem bírt akkora téttel, mint a korábbi mérkőzés, a bosszú nagysága az eredményben rejlik. Az addig verhetetlennek tűnő csapatot 5-1-re söpörte le az Oranje, szemet gyönyörködtető, olykor megalázó gólokkal. A spanyolok nem is tudtak felocsúdni ebből a blamából, és kiestek a csoportból. Azóta sem jöttek össze igazán a nagy eredmények nekik. A hollandok viszont egészen a harmadik helyig jutottak akkor, 3-0-ra verve a brazilokat a bronzmeccsen, ami, habár nem összehasonlítható egy győzelemmel, de végre egyszer boldogan jöhettek le az utolsó mérkőzésükről.

+1 kakukktojás: Németország-Anglia

A kivétel erősíti a szabályt, szól a mondás. Nem tudhatjuk egyelőre, hogy valóban kakukktojásról beszélünk-e, vagy egyszerűen még nem érkezett el az idő az angoloknak az igazi visszavágásra, mindenesetre valami nagyon extra dolognak kéne történnie ahhoz, hogy feledtesse a múlt sérelmeit. Gary Lineker legendás mondása nagyjából azóta is megállja a helyét, ha a két csapat külön párharcáról beszélünk.

Emlékeztetőül: „A foci egy olyan játék, amit huszonketten játszanak 90 percen keresztül, és mindig a németek nyernek.”

Az 1966-os vb-döntő óta az angoloknak öt vereség és két döntetlen mellett mindössze egy győzelmük van a nagy tornákról az örök rivális ellen. Ráadásul az egyetlen győzelmet is a 2000-es Eb csoportkörében szerezték, ahol végül mindkét csapat leszerepelt, és idejekorán csomagolhatott. Ellenben az összes mérkőzésüket elvesztették a kieséses szakaszban. Külön fájó lehet, hogy ezekből a vereségekből kétszer büntetőkkel (’90 vb, ’96 eb), egyszer hosszabbítás után maradtak alul (’70 vb). Tovább fokozva az angolok fájdalmát, a két büntetőpárbaj alkalmával a döntőbe jutás volt a tét, amit végül a németek mindkétszer meg is nyertek. 

Az már tényleg csak hab a tortán, hogy az 1996-os Európa-bajnokságon hazai pályán szenvedték el a fájó vereséget, úgy, hogy többször is hajszálon múlott, hogy az angolok megnyerjék a mérkőzést. Gyorsan tegyük hozzá, hogy a németeknek is voltak lehetőségei (egy szabályosnak tűnő gólt nem adott meg Puhl Sándor játékvezető). A legutóbbi összecsapásukon, 2010-ben a németek 4-1-es tükörsima mérkőzésen jutottak tovább a nyolcaddöntőből.

Ha mindenképpen szeretnénk pozitívat keresni az angolok teljesítményében, akkor a 2001-es vb-selejtező mérkőzést lehetne kiemelni, amikor 5-1-re nyertek Münchenben. Üröm az örömben azonban, hogy az első mérkőzésen a Wembleyben viszont kikaptak.

Vagy említhetném 1999-et és a Bajnokok Ligája-döntőt. De az már egy másik történet, a klubcsapatokkal majd a következő számban foglalkozunk.

Szöveg: Fonyódi Tamás

Hozzászólások