Foci - Egy évvel ezelőtt még gúnyolódtak a Liverpool bedobásedzőjén, pedig mindenkinek kellene egy
Egy évvel ezelőtt még gúnyolódtak a Liverpool bedobásedzőjén, pedig mindenkinek kellene egy
Fotó: Europress/AFP

Egy évvel ezelőtt még gúnyolódtak a Liverpool bedobásedzőjén, pedig mindenkinek kellene egy

Németh DánielNémeth Dániel
2019/09/22 11:05
Nemrég a Tifo Football egy zseniális videóban körbejárta, milyen érvek szólhatnak amellett, hogy eltöröljék, de legalábbis megreformálják a bedobásokat a labdarúgásban. Mit gondolnak a kritikusok? Milyen alternatíva jöhet szóba? Mit jelent a mai labdarúgásban ez a játékelem? És miért igazolt egy látszólag jelentéktelen gyakorlatra külön edzőt Jürgen Klopp?

2009 decemberében Arséne Wenger felvetette, hogy el kellene törölni a bedobásokat. A francia edzőlegenda azzal érvelt, hogy amennyiben lábbal hoznák játékba a labdát, azzal jelentősen fel tudnák gyorsítani a játékot. Wenger természetesen elfogult volt ebben a kérdésben, hiszen nem sokkal korábban az Arsenal 2-1-re kikapott a Stoke Citytől, úgy, hogy a hazaiak mindkét találatát a bedobásspecialista Rory Delap hosszú dobása előzte meg. Abban az idényben rekordot jelentő nyolc gól és 53 lövés született bedobások után a Premier League-ben.

Wenger szerint a hosszú bedobásokra specializálódott játékosok (erre még bővebben visszatérünk) "igazságtalan és jelentős tényezők a labdarúgásban" mivel kézzel is képesek lövésekkel felérő erőt vinni a labdába. Gary Lineker azon kevés szakértők közé tartozott, akik kiálltak az Arsenal menedzsere mellett, bár az angolok legendája más szempontból közelítette meg a kérdést. "Ezt a sportot labdarúgásnak hívják. Mi értelme van a bedobásoknak? Egy csomó időt elvisz. Tegyék le, aztán rúgják be" - érvelt Lineker.

000_DV672359.jpg Fotó: Europress/AFP

Egy átlagos Premier League-mérkőzésen 47 bedobásra kerül sor. Linekernek abban tökéletesen igaza volt, hogy ezek jelentősen lassítják a játékot, főleg Angliában, ahol egyetlen labdát használnak. A rengeteg játékmegszakítás miatt átlagban a találkozók csupán 58%-ban aktív a labda, vagyis a hosszabbításokkal együtt több mint 96 percnyi átlagos játékidőből 55,5-ben lát a közönség valódi akciót. Ez a szám a videóbíró bevezetésével várhatóan még tovább csökkent, hiszen a játékvezetők sokszor percekig elemeznek egy-egy szituációt.

A holtidő jelentős részéért a bedobások felelnek, főleg a labda megtörléséből valóságos rítust teremtő specialisták. Angliában egy labdarúgó-mérkőzésen közel 8 percen keresztül kénytelen élvezni a közönség az oldalvonal mellett labdát szorongató játékosok látványát. A szabadrúgások még a bedobásoknál is időigényesebbek, átlagban 10 percet visznek el a meccsekből, a dobogó harmadik fokára pedig a kirúgások férnek oda, átlag 6,5 perces megszakítással. Jelentős időt visznek el a szögletek, az ápolások és a cserék is.

Az egyik megoldás az lehetne, amennyiben a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség Szabályalkotó Testülete (IFAB) az NBA-hez hasonlóan limitidőt vezetne be a bedobásoknál, ezzel gyorsítva a folyamatot. Felmerülhet az a lehetőség is, hogy csak a jelentős rákészüléssel és nekifutással járó bedobásokat tiltsák be. Az is segíthetne, ha mindenhol bevezetnék a Bajnokok Ligájában már évek óta alkalmazott többlabdás rendszert, az elitsorozatban ugyanis közel egy perccel csökkent a bedobásokra fordított idő.

075_meca-atletico190918_npBSy.jpg Fotó: Europress/AFP

Természetesen ez sem garancia a sikerre vagy az igazságosságra. 2009-ben Brendan Rodgers Readingjét gyakran vádolták csalással, amiért a labdaszedőik gyanúsan lassan biztosítottak labdát az ellenfél játékosainak, ezzel akadályozva a gyors játékot. Ian Holloway, a Queens Park Rangers egykori vezetőedzője hozzátette, szerinte az edző arra utasította a játékosait, hogy a meccsek hajráiban akkor is elkérjék a labdát, amikor nem ők következtek dobással. Ennek szintén az időhúzás lehetett a célja.

Térjünk vissza Wenger felvetésére: valóban megérné eltörölni a bedobásokat? Abban az esetben, ha jelentős időt lehetne vele megspórolni, érdemes lenne megfontolni a javaslatot. Az előző idényben a Cardiff City-Burnley mérkőzésen 8 perc 14 másodperc pörgött le az órából Sean Morrison bedobásai alatt, a walesi átlagban 24,75 másodpercet készülődött az akcióra. Bár a példa szélsőséges, nem teljesen egyedülálló, abban pedig aligha van vita, hogy egy mérkőzés élvezeti értékén jelentősen javítana, ha ez a szám idővel csökkenne.

Nem meglepő, hogy az angol bajnokság leglassabb végrehajtói egytől egyik a nagy dobások specialistái. Ebben a tekintetben a Leicester City védője, Christian Fuchs (21,8s), a Cardiff középpályása, Aron Gunnarsson (20,4s) és Wenger egykori ősellensége, Delap (20,1s) jár az élen. Az egykori ír válogatott pályafutásában egyébként olyan mérkőzést is találni, amikor többször ért kézzel a labdához, mint lábbal. 2010-ben például a Wolves ellen 27 bedobást hajtott végre, miközben csak 16 passzolási kísérlete volt.

066_DPPI_40416084_035.jpg Fotó: Europress/AFP

Az sem teljesen mindegy, hol és milyen helyzetben kerül sor a bedobásokra. A támadó harmadban és nyomás alatt például lényegesen több ideig tart, mire ismét játékba kerül a labda. Hatással van a végrehajtásra az is, melyik irányba történik a dobás: amennyiben előre, jellemzően több időt vesz igénybe a folyamat, mivel a pálya zsúfoltabb részét veszik célba. Amennyiben ezeket a dobásokat rúgásokra cserélnék, jelentősen megváltozna, vélhetően direktebb lenne a játék, azonban valószínűtlen, hogy növelné a valódi játékidőt.

Ha lábbal hoznák játékba a labdát, nem sokkal különbözne a folyamat a szabadrúgásoktól, ami már így is a legnagyobb időrabló tényező. Rengeteg idő megy el, míg a támadásban lévő csapat védői felérnek, a végrehajtók megbeszélik a soron következő figurát, a védők pedig sorfalat állítanak. Lineker valószínűleg gyors és rövid passzokra gondolt, ez azonban csak akkor valósulhatna meg, amennyiben a labdát csak laposan lehetne újra játékba hozni, azt is egy meghatározott távolságon belül.

Korlátozások híján saját térfélről vélhetően sokkal több lenne a kirúgásszerű, mezőnybe felrúgott labda. Kapuhoz közel pedig inkább a szögletekhez hasonlóan egyből a tizenhatoson belülre ívelnék a játékszert. Az kétségtelen, hogy a végrehajtókon csökkenne a nyomás, hiszen a védők egészen biztosan nem merészkednének annyira közel, mint egy bedobásnál, az adatok azonban azt mutatják, az oldalvonal környékéről elvégzett szabadrúgások közel két perccel emésztettek fel több időt, mint a bedobások. Ez a megoldás tehát zsákutca.

000_ZD6ZB.jpg Fotó: Europress/AFP

Futsalban egyébként már 2006-tól kezdődően lábbal hozzák játékba a labdát. Az oldalberúgások elvégezésére csupán négy másodperce van a rúgónak, így az idő nem jelenthet problémát. A hasznosságát mégis sokan vitatják, mivel a topbajnokságokban a szabály bevezetése óta visszaesést tapasztaltak a gólok számában: Spanyolországban például a 8-ról 7-re csökkent a meccsenkénti átlagos gólszám. Tekintve, hogy jóval kisebb a pálya, futsalban a bedobások és a gólok között jóval szorosabb összefüggés van, mint a nagypályás fociban.

Labdarúgásban a bedobás/gól mutatónak szinte elenyésző a jelentősége. Leszámítva a hosszú bedobásokat, értelmetlen azt vizsgálni, mennyiben járultak hozzá a találatokhoz, ugyanis a bedobások elvégzése és a gólhelyzetek kialakulása között rendszerint jelentős időbeli különbség van. Sikeres bedobásnak így leginkább az minősül, amikor sikerül megtartani a labdát, különös tekintettel a nyomás alatti szituációkra. Az angol élvonal csapatai átlagban 48,6%-ben szerzik vissza a labdát, ami a legrosszabb arány a topligák között.

Ezt a listát a La Liga vezeti 52,5%-kal, utána következik a Ligue 1 (50,2%), majd a Serie a (49,2%) és a Bundesliga (48,8%). Egyesek ezt a jelenséget a Premier League-et egyre inkább eluraló letámadásokra vezetik vissza, mások szerint viszont az angolok több figyelmet fordítanak a bedobások levédekezésére, mint az elvégzésére. Érdekesség, hogy a gyenge átlag ellenére Európa második leghatékonyabb csapata a Premier League-ben játszik. A Liverpool ugyanis 70%-ban megtartotta a labdát nyomás alatt, aminél csak a dán FC Midtjylland teljesített jobban.

Ezt a két klubot Thomas Grønnemark személye köti össze, aki bedobásedzőként segíti a felkészülésüket. A dán szakembert - aki egyébként 51,33 méterrel a világ leghosszabb bedobásának büszke elkövetője is egyben - tavaly nyáron vette fel Jürgen Klopp a szakmai stábba. Akkoriban sokan gúnyolódtak Klopp döntésén, a korábbi Everton-támadó Andy Gray például rögtön felajánlotta, szívesen lenne a német edzőzseni kirúgás-szakértője. Egy év távlatából viszont egyértelműen kijelenthető, hogy a Liverpool nagyot fogott a dán specialistával.

Maga Grønnemark is elismeri, hogy ő rendelkezik a "világ legfurcsább állásával", azonban már rövid távon egészen elképesztő mértékben javított a Liverpool teljesítményén. Az érkezése előtt Klopp csapata 45,4%-os hatékonysággal szerezte vissza a labdát nyomás alatt, ami akkoriban a Premier League harmadik legrosszabb mutatója volt. Ráadásul eközben az ellenfelek 51,8%-ban tartották meg a labdát a Liverpool ellen. Ez a két mutató nagyobb hatással volt a Liverpool teljesítményére, mint azt gondolnánk.

Grønnemark munkájának köszönhetően hatékonyabbá vált a csapat a bedobásokat követően, amivel jelentősen javult a labdabirtoklásban mutatott teljesítménye. Angliában a labdabirtoklásnak kisebb a jelentősége, a Bajnokok Ligájában ellenben kulcsfontosságú lehet, hiszen a mérkőzések 66,4%-át az a csapat nyerte, amelyiknél többet volt a labda (a Premier League-ben 55,3% ez a mutató). Kivételek természetesen mindig akadnak, hogy mást ne mondjunk, a BL-döntőben például csak 35%-ban birtokolták Mohamed Salahék a labdát.

000_1C662D.jpg Fotó: Europress/AFP

Múltja ellenére Grønnemark figyelme nem a hosszú bedobásokra irányul elsődlegesen, bár Andy Robertson például 19-ről 30 méterre növelte a hatékonyságát az érkezése óta, Joe Gomez pedig alaposan meglepte a szurkolókat, amikor az angol válogatott színeiben győztes gólt készített elő a horvát válogatott ellen. Grønnemark elsősorban a gyors és okos dobások híve: azoké, amelyek elősegíthetik a súlypont-áthelyezést és meglephetik az ellenfelet a váratlan mozgáskombinációkkal. Minél kreatívabb és egyszerűbb, annál jobb.

A gyors bedobások azért előnyösek, mert könnyebb fogást találni az ellenfél rendezetlen védelmében. A statisztika szerint célszerű már öt másodpercen belül játékba hozni a labdát, hiszen egy gyorsan elvégzett bedobás esetében, a 15 méternél rövidebb kísérletek után, sokkal könnyebb visszaszerezni a labdát. Ilyenkor közel 70%-os esélye van a támadó csapatnak. A legalább tíz másodperces várakozás esetén ez az arány drámai mértékben esik, 50% alá csökken. Megfontolandó stratégia tehát a játék felgyorsítása.

Ez egyben azt is jelzi, nincs szükség szabálymódosításra, hiszen a bedobásokban elképesztő mértékű potenciál rejlik. Ami ráadásul többnyire kiaknázatlan terület, hiszen a csapatok többsége minimális figyelmet fordít erre a játékelemre. Szabályalkotással mesterségesen is fel lehetne gyorsítani a bedobásokat, azonban ahelyett, hogy a játékra fordított idő miatt aggódnának az edzők, talán célszerűbb lenne arra koncentrálniuk, hogyan tudnának hatékonyabbá válni ezekben a szituációkban.


Hozzászólások