Diego Maradona 2019-es életrajzi filmje a legszebb emlékezés az elhunyt legendáról

Az Asif Kapadia-féle 2019-es életrajzi film a legegyedibb és legteljesebb képet adja a tegnap elhunyt Diego Maradonáról.

Diego Maradona egykori edzője, Fernando Signorini szerint játékosa két, egymástól teljesen eltérő oldallal bír. Ott van Diego, a kedves, melegszívű, pajkos fiú, akiben még rengeteg bizonytalanság lakozik, valamint a másik oldal, Maradona, egy kitalált karakter, teli életerővel, levetkőzhetetlen arroganciával, aki áthatolhatatlan önbizalommal dobja oda az ütős egysorosokat a sajtónak. “Diegóval elmentem volna a világ végére is. De Maradonával egy lépést sem tettem volna meg.” – mondja a Diego Maradonáról készült 2019-es életrajzi filmben Signorini.

A film készítője, Asif Kapadia ezt a dichotómiát bontja ki közel két órában. Hálás feladat, ugyanakkor sokszor lerágott csont, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-féle hasadt személyiségek számtalan életrajzi és játékfilmben köszönnek vissza. Kapadiának viszont akadt egy felbecsülhetetlen forrása: közel 500 órányi, egyenesen Maradona polcáról leemelt képanyag.

A rendező zsenialitása két merész döntésben mutatkozott meg: amellett, hogy a tengernyi anyagot végigrágta és a legapróbb részletekben fellelhető gesztusokat és elejtett szavakat meglátta, a filmben nem él sem a narráció, sem a “beszélő fejek” eszközével.

Nincs a The Last Dance-ben látott idővonalak közötti ugrás, nincsenek kandalló mellett ülő, megöregedett, kötött pulcsis sztárok, és Morgan Freeman sem kezd el olasz akcentussal magyarázni.

Az egész egy VHS-kazettákból összeállított kollázs, ami olyan természetességgel hömpölyög, mint egy játékfilm.

A zene olykor felcsendül, majd elhalkul, a képek mondják el a történetet, időnként pedig csak beúszik Maradona hangja, aki úgy fűz kommentárt fiatalkori önmagához, mintha ott ülne mellettünk egy diavetítésen.

A részek összessége

Azt mondják, a személyiségünknek valójában három oldala van: ahogy akarjuk, hogy lássanak minket, ahogy látnak minket és hogy kik is vagyunk valójában. Minél inkább közelítenek egymáshoz az oldalak, annál önazonosabbak és boldogabbak vagyunk.

A film egy 7 éves utazás arról, ahogy Maradona oldalai egyre eltávolodtak egymástól.

A narratív keretet a Nápolyban töltött évei nyújtják és minden úgy indul, mint egy képzeletbeli próféciában: a dugig tömött San Polo stadion népe epekedve fogadja a favelákból kitűnt legkisebb fiút. Maradona lubickol az éljenezésben és mindenben meg akar felelni annak, amit várnak tőle: legyen kulturális hős, hűséges családapa, kifinomult úriember – mindezt egy olyan városban, mely szimbiózisban él a saját alvilágával. Maradona ugyanakkor szerette volna olykor kiengedni a gőzt, két meccs között élni, a bajlódások és sérülések között több türelmet és megértést kapni.

A Napolinál töltött évei alatt mindegyik szeletből kapunk. Látjuk a tinédzser kora óta a családját fenntartó buenos aires-i fiút, aki már egészen fiatal korától meglátta a labdarúgásban rejlő kitörési lehetőséget. Látjuk a földöntúli adottságokkal rendelkező sportembert, aki a pályán egyszerre ötvözte a sebességet, a robbanékonyságot, a labdakezelést és az ösztönösséget. Látjuk, hogy bármit meg tudott tenni a labdával, de mindemellett képes volt a társait is arra inspirálni, hogy a velejük legjobbját vegyék elő a fontos pillanatokban. Idővel pedig kitűnik az aluliskolázott fiatalember képe, aki szembesül a kapualjban éjjel-nappal megbúvó paparazzikkal és az újságokban visszaköszönő provokatív szalagcímekkel. Az elcsúszás pedig akkor következik be, amikor a kísértés bekopog az ajtón: az asztalon hagyott fehér csíkokka, a csinosabbnál csinosabb öltáncosokkal és a széles mosollyal hajbókoló camorrai tagokkal való parolázással.

Az eltávolodás fázisai

Maradona belső világa egyre inkább egy lezárt szelencévé alakult. Minél inkább ki volt téve a csábításnak, minél több turpisságra került fény, annál inkább bezárkózott.

Ahogy kicsúszott a kezéből az önnön felelőssége, úgy jöttek a kétes ügyek: három évtizeden keresztül tagadta, hogy házasságon kívül született volna egy fiúgyermeke, kokainfogyasztása pedig olyan függőségbe sodorta, ami adósságba keverte a nápolyi alvilág felé.

Az évek alatt Nápoly fokozatosan fordult el a bajnoki címet kétszer is messiásként elhozó Maradonától. A folyamat betetőzése a 1990-es világbajnoki elődöntő, ahol fülsüketítő olasz füttykoncert kíséri az argentin himnuszt. Természetesen mindez nem máshol történhetett meg, mint a San Paolóban. Kapadia készen kapta a forgatókönyvet.

A bűnözés árnyai és a neves tornák közti liftezéstől a film helyenként olyan tónust kap, mint egy gengszter-zsáner. Érezhető távoli áthallás Scorsese korai műveivel is, ahogy egy kétes életet élő családos ember megpróbál érvényesülni a mindennapi élet sodrásában.

Kapadia műve egyszerre vonultat fel kultikus pillanatokat és a közönségnek addig ismeretlen semmiségeket. Nem időzünk el indokolatlanul sokat az angol válogatott elleni Isten kezezésénél, cserébe 74 végtelennek tűnő másodpercig figyeljük Maradona rezignált arcát, ahogy maga elé meredve ül a Napolinál töltött utolsó karácsonyi buliban. A film attől egyedi és felejthetetlen, ahogy párba állítja az ikonikus képeket a kásás képsorokról leszűrődő sóhajokkal és mosolyokkal.

Maradona a film egyik pontján azt mondja: “Amikor ott vagy a pályán, az élet tovaszáll”. Maradona élete tegnap tovaszállt – Kapadia mégis méltó emléket nyújt azok számára, akik a legteljesebb képet akarják kapni az isteni, az argentin és a nápolyi Diego Armando Maradonáról.

A film IMDB-oldala