Foci - "Csak a foci" - Esterházy Péter és a labdarúgás
"Csak a foci" - Esterházy Péter és a labdarúgás
Fotó: MTI/Balogh Zoltán

"Csak a foci" - Esterházy Péter és a labdarúgás

Takács MártonTakács Márton
2016/07/18 14:19

"A dolog lényege az, hogy a foci valóságos dolog. Foci közben biztosan vagyunk." (Esterházy Péter: Fancsikó és Pinta)

A kortárs magyar irodalom legnagyobb alakja, a csütörtökön elhunyt Esterházy Péter a labdarúgásról is úgy írt, ahogy előtte senki más. Idézetekkel igyekszünk bebizonyítani ezt. 

Szerkesztőségünk több tagja is rajong Esterházy Péter könyveiért, e sorok írójának egyenesen Esterházy a legkedvesebb szerzője. A magunk módján mi is szeretnénk megemlékezni róla. EP nagy sportrajongó volt, korábban maga is focizott, öccse, Esterházy Márton 29 alkalommal szerepelt a magyar labdarúgó-válogatottban. Mándy Iván (A pálya szélén), Tandori Dezső (Nagy gombfocikönyv), Darvasi László (A titokzatos világválogatott) és Kőrösi Zoltán (Az utolsó meccs) révén szépíróink nagyszerű foci témájú könyvekkel ajándékoztak meg minket, de Esterházy a labdarúgás irodalmi nyelvét is megújította.

Az évek iszkolása - Esterházy Péter és Marianna D. Birnbaum beszélget, 2015., 84. o.

Esterházy Péter a Süddeutsche Zeitung felkérésére írta meg az Utazás a tizenhatos mélyére című (eredetileg az Én és a foci munkacímet viselő) könyvét, amely a 2006-os németországi futball-világbajnokságra időzítve jelent meg. Ebben a regényben az elbeszélő, egy régi kisfutballista a régi csapatáról, régi meccseinek helyszíneiről mesél. Az író ebben a könyvben a világról, "mindenről" beszél, kiindulópontja, összehasonlítási alapja a futball. Másik futballkönyve, a 2008-as Semmi művészet témája a foci-mitológia.

Az alábbi idézet A magyar szurkoló esélyei c. írásából való (az Egy kék haris c. kötetből), cikkünk másik, hosszabb mottója is lehetne.

"Vegyük egy cikk erejéig a focit egy kicsit komolyabban, mint kellene. Tegyük föl, hogy az életünkről van szó. – Ez akkor is így volna, ha fölfognánk általában a játék lényegét, azt, hogy a játék a legkevésbé sem komolytalan, hanem más. Külön világ, és ki az, aki egyik világot a másik elé helyezhetné. De hagyjuk. – Szóval tegyük föl, hogy ez a foci nem valamiféle sport, vagyis cirkusz, közszórakoztatás, amit vagy igénybe veszünk, vagy nem, tehát eleve könnyedén, a fölszínen zajlik minden: ha a szolgáltatás nívós, kérünk belőle, ha csapnivaló, elcsapjuk. Hanem gondoljuk azt, hogy nem állunk választás előtt, anyám, ez nekem köll, ha nincs, beledöglünk, leváltani, lecserélni nem lehet, mondom, olyan, akár az életünk, azaz, nincs mese, valamit kell vele kezdenünk."

Egyedül, nézve c. írásában (mely A szabadság nehéz mámora c. kötetben olvasható), EP megfogalmazta, milyen a viszonya a labdarúgáshoz.

"Visszagondolva, az általánosban engem a futball mentett meg a természetesnek nevezhető kiközösítéstől. A foci lehetett a normalitásom maszkja, az osztálycsapat oszlopos tagját tekintették a valóságos énemnek, és azt a kellemetlen mindentudócskát afféle félreértésnek. Megbocsátották, hogy szorgalmasan tanulok, hogy osztályelső vagyok, és nem vagyok kisdobos, és még hittanra is be vagyok íratva, noha avval rontok valamiféle statisztikát. Ebből én nem érzékeltem semmit, csupán fociztam.

Én mindig túlontúl közel álltam (!) a focihoz, hogysem ráláthattam volna. Nem néztem, nem láttam: játszottam.

De facto már nem játszom – volna egy vasárnap délelőtti társaság, ahol kéne: de már sehogyan sem találok olyan embert a pályán, pedig állok, nézek, kutatok, kövéret, soványat, bajuszost, aggastyánt, senkit, nem találok senkit, akit le tudnék futni, el, mellette, pedig még a saját csapatombélieket is hozzáveszem; ami azt jelenti, hogy ha odaérek valakihez, akkor ijedten, totyogva befékezek, és valahogy oldalvást bocsánatkérően megszabadulok a labdától (múljék el tőlem e keserű kehely): ez visszafogottan szólva elbonyolítja a játékot, ténylegesen megcsúfolása, amihez nem szabad már segédkezet, segédlábat nyújtani.

Mégis én sosem nézem, mindig játszom ezt a játékot. Soha nem pillantok kívülről rá. Nem is voltam szurkoló sosem. Néhány éve, amikor kezdtem kikopni a pályáról, akkor – helytelenül, félreértésből – megpróbáltam azzá lenni. És akkor láttam azt, amit a barátom – kicsit kevesebbet –, ezt a megvetésre méltó bunkóságot, linkséget, hazugságot, sunyizást, mindazt, mi körülveszi a futballt, vagy, szigorítana a falábú barátom, hozzá tartozik, belőle nő ki, a tahó erőszakot, mely olyannyira otthonos a lelátókon, ezt a folyamatos frusztrációt, mely a szurkolótáborok sine qua nonja."

A család labdarúgáshoz való kötődéséről Utazás a tizenhatos mélyére c. könyvében tesz említést.

"Amúgy ősi, futballista családból származom. Ha a Habsburgok alatt még nem is (elképzelem miniszterelnök nagyapámat, ahogy elviharzik a szélen, háromszögel Ferenc József császárral, majd a kifutó II. Vilmos fölött a hálóba emel, a gonosz Clemenceau persze lest ítél, lefújja az egész világháborút, és megkötik a rémes Párizs melletti békediktátumokat), de az apám már futballozott (én és testvéreim szakszerű, alig ödipális föltételezése szerint: katasztrofálisan), és azután mindegyik testvérem is, nem csak úgy, szórakozásból a ház előtt vagy a réten (úgyis, minden nap, minden áldott nap), hanem rendesen, csapatban, egyesületben. Sőt, a kicsi testvéremnek, a legkisebbnek azután pályafutása is lett, amely fölívelt (Fradi, Honvéd, válogatott, AEK Athén)."

Mindent bele c. írásában, amelyet az Egy kékharisnya följegyzéseiből c. kötetéből is ismerhetünk megírja, miért Ferencváros-drukker szinte az egész családja.

"Apropó Fradi. Engem úgy neveltek, hogy az ember fradista. Nem is nevelés ez, hanem valami nagyon magától értődő, egyszerű dolog, az ember úgy fradista, ahogy a nap süt vagy a fű nő. Ebből egyébként nem vontuk le azt a következtetést, hogy aki nem fradista, az nem ember, ahogy azt a szigorú logika vagy hülyeség megkövetelte volna."

Saját pályafutásáról több helyen is említést tesz, A káprázat országa c. írásában (A halacska csodálatos élete c. kötetben) így foglalja össze azt.

"Az a külvárosi kiscsapat, ahol én 1963-tól 1986-ig játszottam, a Csillaghegyi Munkás Torna Egylet, 1904-ben alakult. Kezdetben többnyire a környékbeli svábok pénzelték, fuvarosok, kocsmárosok, szőlősgazdák. A harmadosztálynál sosem került följebb. Egyszer majdnem a másodosztályba, de valami suskus volt. A hatvanas évek végén még 400–500 ember volt kint a meccseken. Akkor még vasárnaponként játszottunk, hétfőn végigjártuk a jelentősebb drukkereket, részint a szigorú, de igazságos szakkritikáért („megmondom magának, Péter, őszintén, ha lehet, még jobban játszott, mint múltkor”), részint remélhettük mindig, hátha csurran-csöppen valami, a hentestől, a zöldségestől. Látható, félprofik voltunk.

Azután lebontották a környékbeli kis házakat, lényegében a falut, a falu szűnt meg, lakótelep épült a helyére. Megszűnt az a közösség, melyhez természetes módon tartozott a csapat. A nézők száma folyamatosan csökkent. Én már azt neveztem „sok”-nak, ha nem mindenkit ismertem személyesen, ha volt idegen arc a pálya szélén. A nyolcvanas évek elején átvette a klub finanszírozását egy külkereskedelmi vállalat, és teniszpályákat építettek a sporttelep egy részére. Ez az új trend." 

Az Utazás a tizenhatos mélyére c. könyvben szerepel az egyik legtöbbet idézett meghatározása saját magával kapcsolatban.

"Mintha a negyedosztályúval azt mondanám, rossz voltam, vacak, ügyetlen, egy eltévedt kézilabdás, szóra sem érdemes. De a negyedosztályú futballista az nem egy elfuserált első osztályú, nem egy tehetségtelen másodosztályú vagy egy fegyelmezetlen, frusztrált harmadosztályú. Minden szintnek megvan a nívója, ez egy jól hierarchizált szakma, egy jó negyedosztályú játékos az egy jó játékos a negyedosztályban." 

Esterházy Péter a focipályán

Az Utazás a tizenhatos mélyére kötetből való a következő idézet is.

"A villám fényénél a világ számomra legszebb, legvarázsosabb mértani alakzatát pillantottam meg, egy speciális téglalapot, vonalakkal, zölddel, igen, egy futballpályát. (Apropó téglalap: lehet-e egy futballpálya négyzet alakú? Sehol nem olvastam arról, hogy tiltva volna, viszont a megengedett méretek 50-100 yard x 100-130 yard… Lehet-e és van-e a világon 100 x 100 yardos focipálya? Ezt a problémát szeretném a világ közvéleménye elé tárni. A futball problémái a világ problémái.)"

Nyelv c. szövege (mely A kitömött hattyú c. kötetében jelent meg), válogatott öccséről szól.

"Hallgassunk tehát, vagy beszéljünk másról.

Olvasom a szaklapban, hogy a csatár úgy érzi, „valami azt súgja (!) neki, hogy ez meg az lesz a ROTTERDAMI POKOLBAN”. Kérdem tőle, Marci, drága, hogy lehet így beszélni, épeszű ember nem mond ilyeneket, minthogy ilyeneket nem lehet gondolni, mért nem beszélsz rendesen. Valamit hümmög az interjúkészítés módozatairól, hogy rendszerint ő is az újságból tudja meg utólag, mit mondott volt előleg.

No jó. De mi történik? Kicsivel később azt hallom a rádióban, hogy ugyanez a csatár élőszóban azt reméli, válogatottsága, ha hiszik, ha nem, így mondta: nem lesz tiszavirág-életű. TISZAVIRÁG-ÉLETŰ, azért ez „nem semmi”. Pedig ugyanattól az anyától tanultunk magyarul (én még egy kicsit hozzá, épp Marcitól is…)

Nekem eztán mondhat, amit akar, én a lapoknak mindent el fogok hinni – eddig ez nem egészen így volt –, még azt is, ha egyszer azt olvasom, hogy egy felnőtt, szabad, ivarérett sportember azt nyilatkozza: „és akkor a hálóba továbbítottam a PETTYEST”

Puskás, Gödel, passz című írásában azt is kifejtette, mi labdarúgás, mint csapatjáték lényege.

"Már maga a labdarúgás is csepp a sport tengerében, amely csepp a játékéban, amely, nemde, maga is csepp: azután az a tíz év is az a százban, amely tíz év, mondjuk így, Puskás évtizede volt.

Pályán eltöltött éveim viszont azonnal föltetetik a kérdést, lehet-e egyáltalán csapatsportban személyről beszélni. Lehet-e és szabad-e? A pályán ugyanis egyén és közösség igen erős szimbiózisban él. Személyek és egyéniségek (vagy később azután egyre inkább: szerepek) adják a csapatot, de ezek csakis a csapat „szűrőjén” át képesek létezni.

Jól egyedül nem lehet futballozni. (Legföljebb kevélyen azt lehet jelezni, hogy a többiek milyen rosszak. Azt, hogy ha én jól játszanék, akkor jól játszanék. Vagy még ennyit se.) Még tizenegy magabiztosság sem segít, ha nincs a „mi”-nek öntudata, ha ez a mi nem bízik magában. Vagyis ha nincs csapat, az nem tud jó se lenni! Az egyéni képességek is csak a csapat fényében, terében érvényesek. Rossz játékosokból nem építhető jó csapat, de, ahogy a közhely mondja, 11 jó játékos még nem jó csapat."

A halacska csodálatos élete c. kötetben jelent meg A káprázat országa c. írás a különböző futballstílusokról és arról, hogy a foci a kultúra része.

"Nem hiszek a nemzet-karakterológiában, bár kétségkívül más az élet Nápolyban, mint Londonban. De azért bosszant, ha a vérbő olaszról és a hűvös angolról hallok. Evvel a megszorítással kézenfekvő, hogy egy ország futballjáról az országra magára vonjunk le következtetéseket.

A kultúra az egy: irodalom, tudomány, az utca karaktere, a rendőrök beszédmódja, a lakások berendezése, a nők öltözködése (Magyarországon a férfiak nem öltözködnek, csak ruhát hordanak), az étterem, a foci, az autóvezetési szokások: ez mind egy. Például az olasz foci, az olyan, mint az olasz regény: nem minden olasz regény jó, de nagyon rossz nem tud lenni. (Itt az olasz vélemények nem mérvadók!) Egy olasz futballista, az is mindent tud. Így születik. Sose csetlik-botlik, legföljebb a második félidőre elfárad.

Igen, a klisék olykor igazak, a németek tüchtig, unalmas focit játszanak, és mindig nyernek. A magyarok zseniális, maguknak való személyiségek, viszont ez csapatsport… Bár a nagyok mindig túlnőnek a nemzeti erényeken. Beckenbauer lehetett volna francia, magyar, német is persze, de ő Beckenbauer volt." 

A Semmi művészetből oldalakat lehetne idézni, most kevesebbel kell beérnünk.

"És ezek a bennfentes becézések, a foci, a Flóri, az Öcsi, a Didi, a Dodó, ez a poshadt, áporodott belterjesség, mint mikor valaki idegen után a fotelbe ülök, és viszolyogva érzem még az ő melegét, ez az egész megszégyenítő pótvallás! Nem teheted a labdát az Isten helyére, 133ez nevetséges félmegoldás, vagy tessék brusztolni az Éggel, kemény meccs, jó talajú pálya, vezette Bircsák, vagy tessék becsületes agnosztikusként egy taccsnak örülni. Egyébként a futballpálya teljes megismerésének is elvi határai vannak! Ami nem zárja ki, kisfiam, hogy tizenegyes előtt ne imádkozzunk, be lehet imádkozni, mondjon bárki bármit, be lehet imádkozni a labdát a hálóba… Most elvesztettem a fonalat… Ezekből a könyvekből, ha az ember nem vigyáz, még a végén megtudja, mi is valójában a futball lényege. Észjáratás, értelmiségi furfang, okostojások."

A felvidéki magyar újságolvasók közt Fradi-szintű népszerűséggel bírt a pozsonyi Új Szó napilap Focitipp melléklete, amelyet tíz éven át szerkesztett és írt Gazdag József futballújságíró, szépíró. Tárcasorozatából a Kalligramnál jelent meg kötet Egy futballfüggő naplójából címmel - a szerző és az irodalom-foci kereszteződésénél szintén nagy kedvvel cselező Esterházy Péter író volt a DigiSport Reggeli Start c. műsorának vendége tavaly áprilisban.

EP itt úgy fogalmazott: "Én soha nem voltam igazán jó szurkoló, mert mindig futballista voltam. Azon a szinten amilyenen, de azon a negyedik szinten jó negyedosztályú futballista voltam. Mindig kinéztem ebből, mindig megmaradtam futballistának, tehát a szenvedélyem ott volt. És itt látunk a könyvben egy másik szenvedélyt, a szurkoló szenvedélyét. Az egy nagyon jó cím, igen, hogy egy futballfüggő, 'f.f'. Az én lírai énem az ö.f. volt, az öregedő futballista."

Arra a kérdésre, hogy az öregedő futballista ma milyen futballt szeret fogyasztani, Esterházy így válaszolt: "A legkiábrándítóbb módon Barcelona-meccseket szeretek nézni." 

A kéz c. szövegben (A halacska csodálatos élete c. kötetből) olvashatunk bővebben az öregedő futballistáról.

"Egyetlen valódi tapasztalatom az öregedésről: a futballistáé. Mert az volnék; harmadosztályú, külvárosi futballista. Illetve voltam.

Az öregedő futballista (továbbiakban: ö. f.) többnyire családos, meghatározhatatlan korú, lassú emlős; ö. f.-nek lenni, ha nem függetlenül is a kortól: állapot, bölcselet, világnézet. Helyünk a világban.

Ö. f. még nem öreg. Edzésen (!) még mindent ő tud a legjobban. így aztán kevély. A kevélység kézenfogva jár a megalázkodással, mert ö. f., aki magát az idő és a labda urának gondolván, előjogokat követel, tiszteletet, elismerést és fix helyet – s ha azt olvassa a szaksaj133tóban, hogy senkinek sincs bérelt helye, azt személyes támadásnak és intrikának veszi –, egyszersmind ő az, akiből az önbecsülésnek még a morzsája is hiányzik, a pályán eltölthető minden percet az Élet bőkezű ajándékának tart, ajándéknak, melyet tehát ki sem lehet érdemelni, csak megköszönni. Szóval egy ilyen ö. f. az nagyon hálás tud lenni."

Utolsó könyvében, az idén megjelent Hasnyálmirigynaplóban is többször leírja, hogy a napjait Barcelona-meccs nézésével zárja. "2015. augusztus 12., szerda: Este Barcelona-meccs, 5-4." 

A franciaországi Eb magyar-osztrák mérkőzése után a 444.hu felhívta Esterházyt, aki nagyon szurkolt a magyar csapatnak. "Sokan játszottak jól, látszott rajtuk, hogy fegyelmezettek. A két gól pedig technikailag is nagy teljesítmény volt. Alakulhatott volna máshogy is a meccs, ha az elején bemegy az osztrák kapufa. De ahogy az öreg futballisták mondják, a ha nem játszik. A szurkoló ilyenkor idióta lesz, és azt mondja, csak nyerni tudunk. Józan megfontolásnak itt helye nincs. Van ennek mindenféle társadalmi és politikai vetülete. Lehet ezt nézni, és ki is lehet ezt használni. De a meccs közben ez nem érdekelt. Az számított, hogy nyerjünk."

Mennyire örülnénk most egy hosszabbításnak, ami Esterházy Péternek már nem adatott meg.

Hozzászólások