A világbajnokság vagy a Bajnokok Ligája jelenti szakmailag a futball csúcsát?

shadow

A négyévente megrendezésre kerülő labdarúgó világbajnokság a sportvilág második legnagyobb eseménye az olimpia után. A Bajnokok Ligája-döntő a világ legnézettebb egynapos sporteseménye egy adott évben.

Vannak olyan jellemzői a vb-nek (és részben egyéb kontinens tornáknak), amelyekkel soha nem fog tudni versenyezni a Bajnokok Ligája vagy bármiféle Szuperliga, amennyiben az létrehozásra kerül a jövőben. Ilyen a nemzeti identitás, a nemzet önértékelésének megerősítésének elősegítése, hétről-hétre egymás ellen játszó játékosok egy csapathoz való tartozása, vagy az egyes országok labdarúgó kultúráinak a megjelenése.

Régen, amikor még nem volt érvényben a Bosman-szabály, nem volt Bajnokok Ligája, akkor az átigazolási piacon sokkal kevesebb játékos és pénz mozgott, vagyis az erőviszonyok egyrészt hosszú időre bebetonozódtak, másrészt a csapatok ereje gyengébb volt, hiszen a legjobb játékosok nem tudtak Európa 15-20 legjobb csapatára koncentrálódni. Ergo a klubfutball színvonala a válogatottak színvonala alatt volt, ezért a világbajnokságok jelentették a szakmai trendek megjelenésének lehetőségét.

Azonban az említett tényezők megjelenése, amelyek magukkal hoztak a sportág pénzügyi fellendülését a '90-es évek elejétől, megváltoztatták a játékot. Egyrészt, Dél-Amerika klubfocija elveszítette vezetőszerepét, hiszen a legjobb játékosaik mind Európába igazoltak, így a klubfutball erősebb lett, ami nem csak a játékosok minőségének növekedésével járt, hanem az edzők minőségének növekedésével is.

Az utóbbi 30 évben hozzászoktunk, hogy a világ legjobb edzői kluboknál dolgoznak, a válogatott csapatok szövetségi kapitányai pedig nehezen kapnak állást a legjobb klubcsapatoknál.

000_Par6762537.jpg Fotó: Europress/AFP

Sir Alex Ferguson - eltekintve egy vb-csoportmeccstől, amikor Jock Stein kapitány halála miatt vette át a csapatot az utolsó csoportmeccsre 1986-ban, Mexikóban - soha nem volt kapitány, ahogy José Mourinho, Pep Guardiola, Carlo Ancelotti, Rafael Benítez, Jupp Heynckes, Arséne Wenger, Jürgen Klopp, Diego Simeone, Massimiliano Allegri vagy Zinédine Zidane sem. 

A felsorolt nevek közül négynek van olyan szezonja, ahol triplázott, 10-en dupláztak,  Zidane-on kívül mindegyikük nyert legalább kettő bajnoki címet, továbbá hatan nyertek minimum két országban bajnoki címet.

Ellenben az idei világbajnokságon egyetlen kapitány sem szembesült olyan szakmai kihívással, mint legyőzni egy Guardiola-féle labdatartásra épülő támadókoncepciót, vagy megtalálni az ellenszert Klopp letámadásaira, vagy feltörni egy Simeone-féle „védekezz és kontrázz” csapatot. Persze, voltak csapatok, amelyek hasonlóan játszottak, csak nem azon a szinten, mint a Manchester City, a Liverpool, vagy az Atlético Madrid.

Továbbá, egyetlen olyan edző sem volt ott a vb-n, akinek csak megközelítőleg hasonlított volna az önéletrajza előbb említett edzőkéhez.

Az innováció manapság már a klubok edzőitől jön, amiket aztán el kezd alkalmazni az adott nemzet válogatottja, és a többi klubcsapat is. Elég csak Neven Subotić szavait elolvasni abból az időből, amikor a Dortmund egymás után két bajnokságot is nyert: „Annyival fejlettebb volt a játékunk, hogy az ellenfeleknek esélye sem volt. A Köln ellen 1-0-s hátrányban mentünk a szünetre, de nem érdekelt minket. Végül 6-1-re nyertünk. A harmadik évben már nehezebb volt, mert a többiek is elkezdték használni a visszatámadást (vagy kontraletámadást), és akkor jöttünk rá, milyen nehéz is egy ilyen csapat ellen játszani, mint a miénk.”

000_DV884319.jpg Fotó: Europress/AFP

Amikor Guardiola Spanyolországban dolgozott, Spanyolország lett a világbajnok, amikor Németországban, akkor Németország, Anglia pedig 4. lett az első tornán, amit Guardiola Manchesterbe érkezése óta rendeztek. A három válogatotton nem lehet(ett) nem észrevenni azokat a jegyeket, amik Guardiola munkájának eredményeként látszottak meg a nemzeti csapatok játékosain.

Ez volt az első világbajnokság 1970 óta, amelyen egyetlen szövetségi kapitány sem nyert korábban BEK/BL-t, és 1958 óta az első, ahol egy olyan kapitány sem volt, aki nyert volna angol-, olasz-, német-, vagy spanyol bajnokságot!

Nem volt egy Rinus Michelshez (1974), Ernst Happelhez (1978), Arrigo Sacchihoz (1994) vagy egy Marcello Lippihez (2006) hasonló kaliberű edző.

A 32 kapitányból:

  • 9 soha nem nyert semmilyen trófeát
  • 16 nyert belföldi trófeát
  • 5 nyert nemzetközi trófeát
  • 12 kapitány volt 60 évnél idősebb
  • 12 legalább tizedik vezetőedzői állását töltötte be karrierje során
  • 11-nek minimum kettő, 7-nek minimum három szövetségi kapitányi állása volt már

000_1B78BH.jpg Fotó: Europress/AFP

A 32 kapitányt hat különböző csoportba lehet osztani, ami mutatja, hogy milyen edzőket keres egy szövetség a szövetségi kapitány poszt betöltése során.

  • Azok, akik zömében lemaradtak a klubcsapatok állásairól, továbbá inkább a szövetség keretei között dolgoztak: Hernán Dario Gomez (Panama), Julen Lopetegui/Fernando Hierro (Spanyolország), Gareth Southgate (Anglia), Joachim Löw (Németország), José Pekérman (Kolumbia), Herve Renard (Marokkó), Gernot Rohr (Nigéria), Óscar Tabárez (Uruguay).
  • A karrierjük végén járók: Héctor Cúper (Egyiptom), Ricardo Gareca (Peru), Bert van Maarwijk (Ausztrália), Carlos Queiroz (Irán).
  • Pályájuk elején járók: Aliou Cissé (Szenegál), Mladen Krstajić (Szerbia)
  • A „kalandozók”: Sztanyiszlav Csercseszov (Oroszország), Zlatko Dalić? (Horvátország), Age Hareide (Dánia), Roberto Martínez (Belgium), Carlos Osorio (Mexikó), Vladimir Petković (Svájc), Juan Antonio Pizzi (Szaúd-Arábia), Fernando Santos (Portugália)
  • Akik nemzetük legjobbjai: Janne Andersson (Svédország), Helmir Halgrimmson (Izland), Nabil Maaloul (Tunézia), Adam Nawalka (Lengyelország), Akira Nishino (Japán), Oscar Ramirez (Costa Rica), Shin Tae-Yong (Dél-Korea)
  • Akik karrierjük csúcsán vannak/voltak mostanában: Didier Deschamps (Franciaország), Tite (Brazília), Jorge Sampaoli (Argentína).

A szofisztikált csapatjáték, amit klubszinten látunk, hiányzik a válogatottaknál a kevesebb edzési lehetőség és a gyengébb edzői munka miatt. Ezért láthatjuk, hogy sok csapat inkább átadja a területet és a labdát az ellenfélnek, és a védekezést választja, amellyel minden nagy tornán messzire juthat egy-két kiscsapat, mint például az Eb-n Wales.

Ha az edzői munka nem mutatkozik meg annyira a pályán, akkor a legjobb játékosok kvalitásai előtérbe kerülnek, ezért nem meglepő, hogy a franciák és a belgák voltak a torna két legjobb csapata a világbajnokságon, amelyek tele vannak sztárjátékosokkal.

000_UI4KK.jpg Fotó: Europress/AFP

Amikor utoljára egy, a világ legjobbjai közé tartozó edző részt vett egy nagy tornán (Conte), a nagyon gyenge kerettel rendelkező olaszok többek között a spanyolok legyőzésével a negyeddöntőig jutottak remek játékkal, ahol csak 11-esekkel estek ki a németek ellen.

Louis Van Gaalt is említhetnénk, aki a 2014-es vb-n parádés munkával a bronzéremig vezette Hollandiát, azonban a Manchester Unitednél kiderült, hogy szakmai elképzelései már elmaradottak, és két év után kirúgták.

Végül az is mutatja, hogy a Bajnokok Ligája határozza meg a futball fejlődését, hogy elég megnézni, mely csapatok nyerik a Bajnokok Ligáját és milyen játékosok nyerik az Aranylabdát. Habár az Aranylabda díjazása sokszor teljes joggal vált ki vitákat, az egyértelmű, hogy a spanyol futball dominálta az európai kupákat az utóbbi 10 évben, ami elsősorban a Cruyff-stílusát némi módosításokkal modernizáló Pep Guardiolának, és a Real Madrid arra érkező válaszának köszönhető. Ehhez jön hozzá Jürgen Klopp letámadásokat alkalmazó játékkoncepciója, és José Mourinhótól a zónavédekezés/területvédekezés fejlesztése és a kontratámadások alkalmazása.

A tavalyi BL-szezon 3,21 gólt átlagolt meccsenként, a vb 2,64-et.

Összegzésként elmondható, hogy az edzők és a játék színvonala köszönő viszonyban sincs egymással a klubfutball és a válogatott futball viszonyát illetően. A világbajnokság esztétikai értékeit soha nem múlhatja felül semmilyen klub kupasorozat, ám szakmailag a Bajnokok Ligája (és egyes topbajnokságok) több érdekességet tartogatnak számunkra.