Vívás - Szász-Kovács Emese: Én már nem izgulok semmiért, izguljanak a többiek!
Szász-Kovács Emese: Én már nem izgulok semmiért, izguljanak a többiek!
Fotó: Europress/AFP

Szász-Kovács Emese: Én már nem izgulok semmiért, izguljanak a többiek!

HosszabbitásHosszabbitás
2020/03/07 10:30
Csúcsra ért az olimpián és a magánéletében is Szász-Kovács Emese, aki tavaly augusztusban hozta világra ikreit. Újra edzésben van és kész a visszatérésre, amit márciusra tűzött ki. A beszélgetésből többek között kiderül az is, milyen módon jött ki a mélypontokból, valamint visszatekintünk a Mesterével, Kulcsár Győzővel való kapcsolatára is. Lukács Dávid interjúja.

Nemrég tértél vissza az edzőterembe és a vívóedzésekhez is. Hiányzott már?

Igen, azért is tértem vissza. Egy darabig nem hiányzott, ami furcsa is volt, hogy az ember el tudja engedni azt a sportot, amit nagyon szeret, de azért rá kellett jönnöm, hogy ez nem ilyen egyszerű és egy idő után meg nagyon elkezdett hiányozni. Nagyon élvezem, hogy visszatértem most a terembe. A babavárásnál is nehezen bírtam sport nélkül, mert hát azért egy ikerterhesség inkább a veszélyeztetett kategóriába tartozik. Gyógytornán kívül nem tudtam sportolni a várandósság alatt, ezért a mozgás nagyon hiányzott.

Kialakult már a gyereklogisztika? Hogyan tudsz készülni Tokióra?

Szerencsére nagyon szerető családom van. A víváshoz való visszatérésem azzal kezdődött, hogy leültünk a családdal és elmondtam nekik, hogy ez a tervem. Nagyon pozitívan álltak hozzá és mindenben segítenek. Így szerencsére össze tudjuk családi segítséggel hozni ezt az egészet. Arról nem beszélve, hogy nem látom a gyerekeken, hogy ők ilyenkor hiányolnának, mert akkor az is egy nagy visszatartó erő lenne.

VisszatérőbenVisszatérőbenFotó: MOB

Ha már gyerekek: ha élsportolók akarnak lenni, beleegyeznél? 

Én remélem, hogy olyan szülő leszek, vagyis olyan próbálok majd lenni, aki abban támogatja a gyerekeket, amit szeretnének majd csinálni. Ha ők élsportolók szeretnének lenni, akkor abban. Biztos, hogy nem fogom őket lebeszélni, mert nincs is rá érvem, hogy lebeszéljem őket. Nagyon sokat kaptam a sporttól. Nem is választanék mást, ha újrakezdhetném akkor sem. Akármilyen nehézségek is voltak.

19 éves korodtól Kulcsár Győző volt az edződ. Hogy is kezdődött a viszonyotok? Gyorsan ment az összeszokás?

Hát nem, Győző bácsi egy elég kemény ember volt. Az előző edzőmmel mindig beszélgettünk, hazavitt edzés után, tudott rólam mindent. Ő kiment Angliába edzősködni és Győző bácsi pedig hazajött Olaszországból. Így kerültem hozzá még a Honvédban. Győző bácsi nem volt ennyire érdeklődő felénk. Én nehezen is viseltem ezt az időszakot. Már-már azon is elgondolkoztam, hogy fogom ezt én bírni. Aztán a vívás szeretete győzött és úgy gondoltam, hogy nekem kell tennem a kapcsolat javítása érdekében. Elkezdtem én kérdezgetni, egyszer csak egyre jobban kialakult a kommunikáció, és ez egy mondhatni apa-lánya kapcsolat lett.

Sok évvel ezelőtt is már az elitben voltál, miért éppen 2016-ban lett meg az olimpiai arany? Mi volt a siker kulcsa?

Elsődlegesen az, hogy én sajnos 2008-ban és 2012-ben is lesérültem az olimpia előtt. 2008 májusában beszakadt a vádlim, júniusban még rá is sérültem és augusztusban volt az olimpia. Aztán jött 2012, amikor 2011 decemberében megműtötték a könyökömet, mert levált belőle egy porcdarab. Nagyon sokáig fájt a könyököm, igazából végig abban a szezonban a műtét után is. Zónakvalifikációra kényszerültem, mert felettem húzták meg a világranglistán a vonalat a kijutók közül. Így jutottam ki a londoni olimpiára. 

Elkezdtem a felkészülést, de szétesett a vívásom a műtét után teljesen. Fájt a könyököm is és vártam a csodát, hogy majd minden összejön az olimpiára, de a csoda nem történt meg. Kiestem az első asszóban. Ez volt az igazi kudarc az életemben. Ez fájt a legjobban. El is gondolkoztam rajta, hogy abbahagyom a vívást. Lehet, hogy nem ez az én utam. El kell fogadni, nem lesz mindenki olimpiai bajnok. 

Persze már így utólag vicces, de tényleg így történt. Három vagy négy hete nem voltam vívóterem közelében, aztán Győző bácsival és két akkori edzőtársammal beültünk egy étterembe, ahol elkezdtünk beszélgetni a gondolataimról. Győző bácsi csak összeráncolta a szemöldökét. A lányok is mondták, hogy így nem hagyhatom abba. Nagyon nagy szerencse volt, hogy Budapesten volt a 2013-as világbajnokság, mert egy sportoló életében mindig motiváció, hogy hazai közönség előtt pástra léphet. 

Mester és tanítványaMester és tanítványaFotó: Europress/AFP

Akkor azt mondtam, hogy jó, adok egy évet magamnak. Ha a vívás rendben lesz, akkor folytatom Rióig, ha meg nem, akkor elfogadom, hogy vége. Első nap, amikor visszamentem a terembe, olyan fura érzésem volt - végre nem fájt a könyököm. Majdnem egy év telt el a műtét óta, hogy eljussak idáig. Szép lassan elkezdtük helyre rakni a vívásomat és nagyon hamar meg is lett ennek az eredménye. Februárban már újra világkupa-ezüstérmes voltam. A zágrábi Eb-n meglett az egyéni és a csapat bronzérem is. A budapesti világbajnokságon is bronzérmes lettem. Ott volt az érem, a hazai közönség. Életem egyik legszebb élménye volt, hogy itthon vívhattam és dobogóra állhattam. 

Ez megadta a lendületet arra, hogy megpróbáld a riói olimpiát? 

Igen. A kijutás azonban nem volt egyszerű Rióra. Magamnak tettem nehézzé, mondjuk azt. Azonban kijutottam és onnantól kezdve csak az olimpiára koncentráltam. Egy nagyon kemény időszak következett, de nagyon jó is volt. Szerintem ilyen jó kondi és iskolázós tábort még soha életemben nem csináltam végig, mint amilyet Balatonbogláron. Nagyon jó két hetet töltöttünk a tatai edzőtáborban is. 

Utána elutaztunk Houstonba, egy nemzetközi táborba, már az átállás jegyében Rióra, az ottani időzónára. Ott voltak az ukránok, japánok, koreaiak, tunéziaiak, az amerikai csapat. Viszont addigra jött a gödör, a fáradtság, amikor küszködve nyertem az asszókat, volt hogy már a falat sem találtam el. Azonban egy percig nem kételkedtem abban, hogy jó az amit csinálunk és erre majd lehet építeni egy napot, amiből talán kijöhet a legjobb dolog. 

Átmentünk egy héttel a verseny előtt Houstonból Rióba és lementünk másnap iskolázni a terembe. Konkrétan a Mestert nem találtam el. Ez egy keddi napon volt. A következő két napra pihenőt beszéltünk meg. Egész nap filmeket néztem, az otthoniakkal beszéltem, tényleg kikapcsolódtam és semmivel nem foglalkoztam. Pénteken lementünk újra iskolázni. Ekkor már ég és föld volt az iskolázásom. Akkor mondtuk, hogy ez holnapra csak jobb lehet.

Nagyon is jobb lett. Később kezdődött a versenyünk, kényelmesen elmentünk a Mesterrel reggelizni és ott is mondtam neki, hogy helyezzük új alapokra a versenyt és ne foglalkozzunk azzal, hogy most olimpián vagyunk. 5 darab asszót kell nyerni. Haladjunk lépésekben. A Mester azt mondta, hogy végül is volt már olyan olimpia, ahol nem volt terv, hogy hogyan éljük túl a napot, most akkor legyen ez. 

Nem így indultNem így indultFotó: Europress/AFP

Persze nem úgy indult az egész, ahogy szerettem volna, mert 4-1-re az ellenfél vezetett. Mondtam magamban, hogy nem ezért jöttem, nem fogok még egyszer az első asszóban kikapni az olimpián. A Mester is mondta, hogy nem erről volt szó. Akkor valami átkattant, és elkezdtem végre vívni, amit addig nem igazán csináltam. Végül egy viszonylag sima győzelem lett. Lementem a pástról és annyit mondtam a Mesternek, hogy már csak négy. Jött a koreai ellenfél. Legyőztem. Már csak három. Utána jól ment a vívás a japán lány ellen is. A houstoni táborból ismertem mindkét lányt. Tudtam, mire számítsak ellenük, ez sokat segített.

Fiamingo ellen hogyan készültél 2016-ban a döntőben? Mik voltak a gondolataid? 

Én a döntőbe jutással, azzal, hogy biztosan érmes leszek, már akkor a világ legboldogabb emberévé váltam. Az olimpián egy sportolónak nincsen nagyobb álma. Tudtam azt, hogy nekem nincsen vesztenivalóm. Ezt a lányt majd nyomasztani fogja az esélyesség terhe. Főleg az, hogy velem kell vívnia, akit elvileg meg szokott verni. Én soha nem állítottam magam elé mumusokat. Tény, hogy nagyon sokszor kikaptam ettől a lánytól. Azonban mindig azt mondtam, hogy nem baj, amikor majd egyszer nagyon kell, akkor meg fogom verni. Lehet most kéne megverni, amikor nagyon jól jönne. 

Nem úgy alakult a döntő eleje, ahogyan én terveztem, hanem úgy, ahogyan mindig menni szokott. Ő adta a tusokat, én meg kaptam. Ismét a Mester kellett, meg a belső erő is, ami egész nap bennem volt. Amint megéreztem, hogy van újra keresnivalóm a meccsben és jöttek a tusok, onnantól nem foglalkoztam az eredménnyel, meg hogy ki van velem szemben, csak azzal, hogy elkaptam egy fonalat és ezt kell végigvinni. 

Amikor beszúrtam az utolsó tust és megnyertem, azt se tudtam, hogy van-e még asszóm, vagy mit nyertem, vagy mi ez. Az volt bennem, hogy végre megvertem. A többi csak utána jött, a Mester rohant fel a pástra, hogy megvan. Az olimpia előtt megfogalmaztam magamban, hogy elrontottam azzal két olimpiát, hogy végig izgultam, ráparáztam, hogy olimpia. Ez így nem működött. Azt erősítettem magamban, hogy én már nem izgulok, izguljanak a többiek. Ez volt az egész olimpiám mottója.

Van pszichológiai hadviselés párbajtőrben? 

Van. Amikor felállunk a pástra és megszúrjuk egymás kosarát, egymásra nézünk. Akkor látjuk egymás tekintetét. Én nem tudatosan találtam ki, hogy majd én jól belemosolygom az arcukba. Ott egész egyszerűen áradt belőlem, hogy én élvezem ezt az egészet. Odaálltam, rájuk néztem és mosolyogtam. Az ellenfelek szeméből pedig az jött le, hogy olimpián van és most vívni kell. Engem ez megnyugtatott, hogy azt látom a szemükben, amit eddig én sugároztam két olimpián keresztül.

A csúcsonA csúcsonFotó: Europress/AFP

Kulcsár Győző nélkül hogyan tovább? Hogyan jött, hogy edzőtársad, Peterdi András lesz az edződ, akivel ráadásul egy vállalkozásban is dolgoztok. 

Ez a kérdés először 2017-ben merült fel, amikor a Mesternek kiderült a betegsége. Akkor kezdtem el gondolkozni ezen az egészen. Beszéltünk róla a Mesterrel is, hogy mi legyen. Én akkor azt gondoltam, hogy az Andrissal kéne együtt dolgozzak. Ő ugyanazt az iskolát kapta évek óta, mint én, és tudja, hogy a Mester milyen iskolát adott. Andris edzősködik évek óta, Azt hiszem engem vívni már nem kell megtanítani, hanem egy nagyon jó emberi kapcsolat kell, ahhoz, hogy belőlem ki lehessen újra hozni a maximumot.

Lehet-e ismételni idén Tokióban Kulcsár Győző nélkül, de immár édesanyaként? 

Ez még egy nagyon nagyon hosszú út odáig, nagyon távoli. Márciusban indulok újra versenyen. Még nagyon sok munka kell ahhoz, hogy a szövetség egyáltalán megfontolja, hogy engem küldjön-e a zónakvalifikációs versenyre, amit meg kell nyerni, hogy nekem kvótám legyen. Nincs olyan sok idő, de készülök. Nagyon élvezem. Nem mondom, hogy rosszul megy, szerintem jól állunk, de még azért nem ott tartok, ahol tartottam. Kíváncsi vagyok, hova tudunk eljutni a márciusi Grand Prix-ig. 

Az is érdekel, hogyan érzem addigra magam. Aztán lesz még egy világkupa. Meglátjuk, hogy egyáltalán magamnak adnék-e esélyt, hogy elinduljak ezen a zónakvalifikációs versenyen, vagy én is azt mondom, igazából belülről, őszintén, magamba nézve, hogy még nem tartok ott, hogy erre képes legyek.

Hullámvasút volt az elmúlt másfél év… Kulcsár Győző halála, majd az anyaság, milyen volt benne ülni ebben a hullámvasútban? 

Érzelemdús. Nem is tudok hirtelen rá mást mondani. 2012-ben elvesztettem az édesapámat. Most elvesztettem a pótapámat. Nagyon nehéz volt. Győző bácsiról mindenki úgy gondolta, úgy érezte, hogy ő az érinthetetlen, aki örökké fog élni. Bár, ameddig beszélünk róluk és emlékezünk rájuk, addig igen is örökké élnek az emberek. Azt gondoltuk, hogy ő örökre ott lesz bent a páston. Nagyon fura és nehéz volt úgy bemenni a terembe, hogy nincs ott. 

Talán azért is most jöttek a gyerekek, mert ennyi időnek el kellett telnie ahhoz, hogy én újra úgy menjek be a terembe, hogy mosolyogni tudjak. A Jóisten, az égiek vagy a sors, amit az egyik kezével elvesz, azt a másik kezével visszaad. Talán ezért jöttek. Kiültek ketten, édesapám és a pótapám a felhőre, és elintézték, hogy ketten jöjjenek hozzánk.

Hozzászólások