Síugrás - Aminél idén már nem lesz jobb
Aminél idén már nem lesz jobb

Aminél idén már nem lesz jobb

Csatári Flóra ·
2017/12/28 17:33

„It’s the most wonderful time of the year” – napok óta ez megy a fejemben. Ennek persze köze lehet ahhoz, hogy a klasszikus amerikai karácsonyi számokat már november eleje óta megállás nélkül játsszák bevásárlóközpontoktól elkezdve kávézókon át mindenhol, ahol egyszerre kettőnél több ember tartózkodik és még vásárolni is lehet. De az igazság az, hogy most nem dallamtapadásról van szó. Hanem a síugrásról. És azon belül is a Négysáncról.

Számomra ugyanis tényleg ez az év legszebb időszaka, igazából azóta, hogy az eszemet tudom. Mert bár a készülődés és a várakozás kétségtelenül minden jeles esemény előtt lehet legalább ugyanakkora, ha nem nagyobb öröm, mint az ünnep maga, de ha az esztendő csúcspontját kéne kiválasztani, a magam részéről biztos, hogy nem a karácsony előtti hetek zsúfolt plázái és nagytakarítással, meg sütés-főzéssel és ajándékcsomagolással megtöltött otthonai jutnak eszembe. Sokkal inkább a karácsonyt követő napok, amikor az ünnepi ebédek töltött káposztás bejgli-mámorában, még a fenyő égőinek fényénél fekszünk be a tévé elé. Ez már az előtt is így volt, hogy megismerkedtem volna a síugrással, amit Bede Márton a kultuszfilmek és kultuszlemezek nyomán csak kultuszsportnak nevez.

Azóta viszont menthetetlenül úgy gondolom ilyenkor, hogy na, ez most az év legszebb időszaka.

A síugrás ugyanis igazi "első látásra” típusú szerelem volt a számomra akkor, amikor - éppen tíz éve - életemben először a tévé előtt ragadtam a legendás Négysáncversenyt néző édesapám mellett. Épp ezért, a mai napig nehezen értem, hogy élhetnek olyan sokan széles e világban, akiket még nem ejtett rabul ez a sportág. Jó-jó, azt én magam is belátom, lehet oka annak, hogy furcsán néznek rám a többiek, ha csak úgy szóba kerül a kedvenc sportom és én lelkesen rajongva áradozom a pehelysúlyú, piliszkalábú, feszülős ruhát hordó félőrültekről, akik a bukósisakjukat leszámítva gyakorlatilag védőfelszerelés nélkül ugranak a semmibe onnan, ahová az egyszeri halandó – mondjuk Szabó Gábor – kiülni se mer.

A tavalyi Négysánc-győztes, Kamil Stoch

De azért inkább ne nekik higgyetek most, hanem nekem, aki megpróbálom összeszedni a legjobb érveimet arra, hogy miért lenne vétek kihagyni a 2017-es óév és a 2018-as újév legjobb sporteseményét.

Utánozhatatlan hangulat

Ha valami, akkor a tavalyi Eddie, a sas című film bebizonyította, hogy igenis el lehet adni a szélesebb közönségnek is a síugrást. Sok mindent fel lehet róni Dexter Fletcher rendezésének, attól kezdve, hogy a filmben az ugrók mind V alakban tartják a síléceiket, – jóllehet a valóságban, ’88-ban még mindenki párhuzamos lécekkel ugrott – egészen addig, hogy szerény véleményem szerint a trailer meghatóbbra sikeredett, mint maga a film. Az ugyanakkor vitathatatlan, hogy a legendásan gyenge brit ugró történetének megfilmesítése megragadott valamit abból, hogy mekkora őrültség kell ahhoz, hogy valaki síugrónak álljon, és abból is, hogy milyen sajátos hangulata és utánozhatatlan légköre van annak a nem túl sok emberből álló mezőnynek, ami az év havasabb részében együtt utazza körbe a világ  Európa hegyesebb vidékeit, hogy aztán a józan ésszel és minden félelemmel dacolva egymással versenyezzenek azon, hogy ki száll messzebbre egyetlen lécpár segítségével. Márpedig ez a hangulat a mozikban sokaknak bejött.

Az Eddie, a sas című film plakátja

És ezt nem csak a nézőszámokból tudom, hanem onnan is, hogy mire én eljutottam az egyik budapesti mozi későesti vetítésére (jó másfél hónappal a premier után), egy kisebb multiplex terem még mindig tele volt emberekkel. Olyanokkal, akik bár nem nevettek a film szerintem legzseniálisabb poénján, ami Matti Nykänen elkallódásáról szólt – innen tudom, hogy nem síugrásrajongókként ültek be –, de azért hallgatóan élvezték az egészet. Szóval itt szólnék mindenkihez, akinek kicsit is bejött ez a film, vagy legalább a trailere, hogy ugyan ezt az egyedülálló atmoszférát lehet ám élvezni egy teljes héten keresztül, koncentrált formában, szinte minden este, méghozzá olyan igazi sportolókat nézve, akik többségükben tényleg tudnak ugrani!

Tradíció

Kicsiny hazánkban talán a karácsony és újév közti ünnepi időszak az egyetlen, aminek a legtöbb családban még ma is élő ünnepi hagyományai vannak, függetlenül attól, hogy ez alatt betlehemezést, éjféli misét, kéményen érkező Santa Claust vagy épp családi activity bajnokságot kell érteni. Szóval, ha valamikor, hát épp ilyenkor biztosan tudjuk értékelni a tradíciót. Márpedig a Négysánc a maga több mint hatvan éves múltjával, a legendás állandó helyszíneivel (Obertsdorf, Garmisch-Partenkirchen, Innsbruck, Bischofshofen) és az óév utolsó napjaiban kezdődő és vízkeresztkor abbamaradó síugrásdömpingjével nem csak arra alkalmas, hogy rövid idő alatt nagy dózisban adagolja a sportág legjavát, (amellyel az erre fogékony kevesekben instant függőséget alakít ki) hanem arra is, hogy remek évzáró/évkezdő családi hagyomány váljon belőle.


Lehet ugyanis együtt nézni, hogy legalább így tévén keresztül élvezhessünk némi havat, ha már megint nem volt fehér a karácsony, közben lehet persze beszélgetni, maradék szaloncukrot zabálni, na és mindenek előtt együtt izgulni, meg szurkolni, hogy ezzel rá is térhessek a következő érvemre.

Végeláthatatlan izgalmak

A legtöbbet hangoztatott érv azon – egyébként sportszerető – barátaim részéről, akik valamiért arra a lehetetlen küldetésre vállalkoznak, hogy meggyőzzenek engem arról, hogy a síugrás nem a legcsodásabb sport, amit ember valaha űzött, az az, hogy egyszerűen „unalmas” 50 plusz 30 ugrást egyesével végig várni tévénézőként. Nos, most az ő kedvükért is mondom, hogy az idén december 29-én startoló négyállomásos versenysorozatban bizony még az ilyen furcsa ízlésű szurkolóknak is ugrásról ugrásra akad izgulni való, hála az úgynevezett K. O. rendszernek. Ilyenkor ugyanis, minden más síugróversenytől eltérően a versenyre kvalifikált 50 ugrót nem fordított sorrendben (legrosszabb selejtezős eredménnyel rendelkezőtől a világkupát vezető sárgatrikósig) indítják a sáncról. Hanem párosával, a legjobbat a legrosszabb ellen, a második legjobbat a második legrosszabb ellen és így tovább, vagyis minden egymást követő két ugrás, egy mini verseny a második körbe való bejutásért. Ráadásul ez a lebonyolítási forma a selejtezőket is kiélezettebbé, szinte teljes értékű versennyé teszi, hiszen minél jobb eredményt érnek el ott a sportolók, elviekben annál könnyebb dolguk (annál verhetőbb ellenfelük) lesz a tényleges versenynapon.


És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az izgalmakat fokozó lebonyolítási forma kapcsán nem csak a K.O. rendszerről van szó, hanem arról is, hogy az ugróknak egy teljes héten keresztül, négy különböző sáncon és két különböző országban (Németországban és Ausztriában) kell a lehető legkiegyensúlyozottabban versenyezniük azért, hogy végül ők emelhessék magasba az összetett győztesnek járó trófeát. Ez ugyanis olyan, mintha nem is versenysorozat, hanem egyetlen hosszú viadal lenne, hiszen a végeredménybe nem a négy versenyhelyszínen elért helyezés számít bele, hanem az összes megszerzett pont. Vagyis nyolc olyan ugrás alapján hirdetnek győztest, amit négyféle helyszínen, négy különböző napon, különböző körülmények között mutatnak be az ugrók. Ide tényleg nem elég szerencsésnek vagy "egyszer jónak" lenni. Amíg világbajnokságot, vagy olimpiát könnyen nyerhet síugró egyetlen jó szélben vagy szerencsés formában bemutatott ugrással is, addig a Négysánc-győzelemhez már tényleg tudni kell. Aki itt nyer, az jó ugró, mi több hihetetlen mentális terhelés alatt teljesít, hiszen állomásról állomásra nő a legjobb versenyzőkre nehezedő nyomás.

Annak szurkolhatunk, akinek csak akarunk

A fentieken túl fontos vonzerő lehet az is, hogy amíg a legtöbb, hazánkban közvetített tradicionális olimpiai sportágban gyakran eleve adott, mondhatni „velünk született” tényezők alapján szorítunk sportolóknak vagy csapatoknak, addig itt erre esélyünk sincs. Mivel Magyarország jelenlegi földrajzi adottságai finoman szólva sem kedveznek ennek az amúgy is igen kevés országban népszerű sportnak, hiszen se hegyből, se hóból nem jut hozzánk sok, jelenleg az egy szem – amúgy csodás – Vörös Virágon kívül nincs felnőtt magyar versenyző a nemzetközi mezőnyben, vagyis ezen a kizárólag férfiak számára rendezett viadalon nem „kell” a honfitársunknak szurkolni.

Az utóbbi időben bajszáról is híres Richard Freitag, aki az idei viadal egyik nagy esélyese

És mivel jó eséllyel senki nem szakavatott síugrásnéző a környezetünkben, így nem hagyatkozhatunk „családi örökségre” vagy barátok által ajánlott kedvencekre sem. Szóval magunknak kell választani a mezőnyből, ami amúgy olyan hatalmas arcokkal büszkélkedhet, mint Noriaki Kasai, a nagyöreg japán, aki negyven fölött is helytáll egy olyan sportágban, amiből sokan huszonévesen kiöregszenek; vagy a svájci Simon Ammann, aki két különböző olimpián is képes volt arra, hogy az összes egyéni számot megnyerje; meg a mókás arcszőrzetet hordó Richard Freitag, aki sárgatrikósként és nagy favoritként a társházigazda németek első bajnoka lehetne 2001 óta. Csak guglizzatok rá egy-egy síugróra, tuti találtok kedvetekre valót ennyi őrült zseni között.

És amúgy sincs jobb (ilyenkor)

Annak, akit még mindig nem győztem meg, (de feltehetőleg sportszerető, hiszen Hosszabbítást olvas) elárulom, amit nyilván magától is tud, hogy ilyenkor úgyse lehet szinte semmi más sportot nézni. Persze választhat az ember az ünnepi romantikus vígjátékok és szilveszteri kabarék közül is, de higgyétek el nekem, ezeknél sokkal jobban megéri a Négysánc.

Ráadásul pezsgő mellé (is) tökéletes!

Hozzászólások