Északi összetett - A tél mostohagyereke: Északi összetett
A tél mostohagyereke: Északi összetett
Frenzel és Rydzek, a két legjobb német. Fotó: Europress/Getty

A tél mostohagyereke: Északi összetett

Buzás GáborBuzás Gábor
2015/11/27 12:09

Az előttünk álló hétvégén végre teljesen beindul a tél: lesz síugrás, sífutás, alpesi sí, biatlon, curling, műkorcsolya és szánkó, és elrajtol az északi összetett világkupa is. Jómagam négy éve kommentálom ezt a csodás sportágat, de természetesen jóval régebben, nagyjából 15 éve követem a történéseket. Eleinte úgy voltam vele, hogy minek nézzem ezeket a fickókat, akik se síugrani, se sífutni nem tudnak rendesen, de szerencsére elég hamar összeállt a kép, miszerint ha az egyikben jó vagy, akkor testfelépítési tényezők miatt nem lehetsz igazán jó a másikban.

Bizonyos szempontból az északi összetett igencsak hasonlít a biatlonra, hiszen ott is két teljesen ellentétes dolgot kell kombinálni: loholsz ezerrel, felmegy a pulzusod 150-re, aztán viszont pontosan kellene célozni, amihez éppen nyugodt testhelyzetre lenne szükség. Borzasztóan nehéz dolog, de annyiban különbözik az északi összetettől, hogy nem befolyásolja a testalkat. "Egyszerűen" meg lehet tanulni.

Az északi összetett rettenetes nehézsége egy olyan testalkatot megtalálni, illetve kidolgozni, ami alkalmas a jó ugrásra és a gyors, kitartó futásra is. Nyilván minden egyes versenyzőnél elbillen a mérleg valamelyik részsport felé, és nyilván azok az igazán jó összetettesek, akik mindkettőben erősek, de egyikben sem a legjobbak.

És éppen ez a sportág követésének egyik nehézsége.

Ha az egyszeri néző azt látja, hogy ez a csávó nem is ugrott nagyon jól, és nem is futott kiemelkedően gyorsan, és mégis ő nyeri a versenyeket, akkor nem feltétlenül érti, hogy ezt meg hogy.

Ez nem olyan, mint gyakorlatilag az összes többi sport, itt kell némi előképzettség és belátás az élvezethez. És a tévénézők tömege sosem erről híres, tisztelet persze a kivételnek.

No de nem a nézőket akarom bántani, hiszen nem az ő hibájuk, nem a mi hibánk, hogy vannak televízióképesebb és kevésbé televízióképes sportok. Márpedig az északi összetett sajnos az utóbbi csoportba tartozik. A fent részletezett probléma mellett azért is, mert az ugrás és a futás között eltelik 2-3 óra, sőt, néha még ennél is több. És bár én örömmel kommentálom a versenyeket a fűtött stúdióból, és nem bánom, ha néhány órát várni kell a verseny második felére, azt is megértem, hogy nem kellemes órákig ácsorogni a hidegben.

Ennek elkerülése érdekében a FIS igyekszik olyan versenyeket szervezni, ahol, mint most Rukában is, ott vannak a síugrók és a sífutók is, és így egy folyamatos programot kapnak a nézők. Ettől még az északi összetettesek gyéren látogatott stadionokban szoktak ugrani, de legalább a futásuk, az igazán izgalmas rész, sok néző előtt zajlik. És ez a lényeg. Más kérdés, hogy viszonylag kevés az ilyen hétvége.

Alessandro Pittin, a legjobb futó, a leggyengébb ugr

A valódi izgalomról annyit mondanék, hogy kevés sporttal kapcsolatos dolog tud annyira felizgatni, mint amikor megnézem az adott napi északi összetettes sífutó rajtlistát, és azt számolgatom, hogy ki kivel tud egy erős üldözőbolyt kialakítani, ki az, aki meg tudja tartani az előnyét, és hogy a legeslegjobb futók le tudják-e dolgozni az általában ledolgozhatatlannak tűnő hátrányukat. És azért tölt el mindez különleges izgalommal, mert tudom, hogy maga a verseny is jó eséllyel izgalmas lesz. Ritka az egyértelmű verseny, ritka a sima győzelem. És talán éppen ez az oka annak, hogy minden kritika és nehézség ellenére nem lehet azt mondani, hogy visszaesne az északi összetett szerepe.

Fontos változtatást eszközöltek a szabályokban.

Az idei szezonra 19 egyéni és négy csapatversenyt terveznek (amelyek közül kettő sprintváltó lesz, a legizgalmasabb fajta), ami megfelel az utóbbi évek számainak. Ami ennél is fontosabb, hogy a versenyek sokesélyesek, és mindig vannak új arcok, akikre oda kell figyelni. Sajnos a finnek gyakorlatilag itt is kiszálltak az utánpótlás-nevelésből (ahogy a síugrásban sincs jó finn fiatal), de a németeknél, a norvégoknál és az osztrákoknál mindig vannak erős ifjoncok, és ott vannak még az amerikaiak, a japánok, sőt időnként egy olasz is, bizonyos Pittin fel tud kapaszkodni a dobogóra, fantasztikus futásának köszönhetően.

Idén egyébként fontos változtatást eszközöltek a szabályokban, amennyiben egy méterért immár nem 1,5 pont, hanem 1,8 pont jár a nagysáncokon (márpedig a versenyek többségét ott rendezik). Ez nyilvánvalóan a jobb ugróknak kedvez, hiszen ha Frenzel (az utóbbi három összetett világkupa bajnoka) ugrott 130 métert, és a jól futó vetélytársak csak 120-at, akkor 15 pont, azaz átszámítva 1 perc volt az előnye a sífutásnál (eltekintve persze a stíluspontszámoktól és a kompenzációktól). Mostantól viszont ugyanilyen ugrások mellett 18 pont, azaz 1 perc 12 másodperc lesz az előnye. Nem tűnik nagy különbségnek, de a jó ugróknak sokat jelenthet. Kicsit félő egyébként, hogy ez meg fogja erősíteni Frenzel esélyeit, hiszen ő remek ugró. Nem mintha bárki ellene szurkolna, de jó lenne látni egy olyan szezont, amit nem nyer rommá a német.

Hozzászólások