Biatlon - Mäkäräinen: „Meg kellett tanulnom, hogyan ne görcsöljek”
Mäkäräinen: „Meg kellett tanulnom, hogyan ne görcsöljek”
Fotó: Europress/AFP

Mäkäräinen: „Meg kellett tanulnom, hogyan ne görcsöljek”

Vörös CsabaVörös Csaba
2020/04/09 14:36
Olyan hosszú és gazdag pályafutást tudhatott magáénak Kaisa Mäkäräinen, hogy azt hihettük, soha nem fog visszavonulni. De aztán az a nap is eljött.

A finnek világbajnoka, háromszoros világkupa-győztese hazai környezetben, Kontiolahtiban könnyek között búcsúzott a biatlon világától. Korábbi interjúiból válogattunk, amelyek közelebb engednek bennünket a mindig mosolygós Mäkäräinenhez.

„A biatlon az a sportág, ahol az ember egyszer fenn van, egyszer pedig lenn. Szerintem az emberek éppen azért szeretik, mert kiszámíthatatlan. Hamar rájöttem arra, hogy a sífutásban már nem nagyon tudok fejlődni, ezért jobban rá kell feküdnöm a lövészetre. Azonban ahhoz, hogy szinten tartsam a sífutótudásomat, rengeteg munkát kell belefektetnem.

Sportiskolába jártam és a legjobb barátaim biatlonoztak. Semmit sem tudtam erről a sportágról, ezért megnéztem a televízióban a 2003-as világbajnokságot és teljesen a hatása alá kerültem. Sífutó voltam, amit szerettem, de unalmasnak találtam, ezért kerestem mellé valami újdonságot és elmentem Kontiolahtiba, hogy szeretném kipróbálni a biatlont. Kértem egy puskát és egy edzőt és azt hiszem ez volt életem legjobb döntése. Hamar rájöttem, hogy ez az én igazi sportágam.

000_1PN1GL.jpg Fotó: Europress/AFP

Húszévesen kezdtem foglalkozni a lövészettel. Egyáltalán nem volt problémamentes a találkozás, és ebben a korban sok időt vesz igénybe, hogy természetessé váljanak a metódusok. Azok a versenyzők, akik már tizenévesen lőni kezdenek, jóval előrébb jártak, mint én. A másik oldalról én ugyanígy voltam a sífutással, hiszen kisgyerekként egyszerre kezdtem járni és síelni, ezért a pályán sohasem aggódtam, nem úgy a lőtéren. Ha az edzésen választanom kell, hogy a futást vagy a lövészetet hagyjuk ki, akkor én mindig a lövészetre szavazok. Vágyom rá, hogy legalább olyan jó formában lőjek, mint mondjuk Darja Domracseva, de ez egyáltalán nem könnyű.

Bármikor nyúltunk hozzá a lövészetemhez, hogy változtassunk rajta, soha nem működött. Még a fekvő lövészet, úgy ahogy elment, de az álló borzalmas volt. Ilyenkor mindig vissza kellett térnünk a régi edzéstervekhez. Nem tudnám megmondani pontosan mi volt a gond, mert rengeteg apró dolog nehezítette a dolgomat; ez egyébként a biatlon sajátossága, hogy rengeteg apró dolog ad ki egy nagy egészet.


Megszoktam a kemény edzéseket, de valószínűleg én vagyok az egyetlen nem profi versenyző a világkupa-mezőnyben, mert nekem nincsen olyan hátterem, mint a nagy nemzetek versenyzőinek, ami azért időnként hiányzik. Nincsen gondom az egyedül végrehajtott edzésekkel, de azért időnként jól esik csatlakozni másokhoz. Miriam Gössnerrel sokat készülök együtt, meg a svájci lányokkal, akik nagyon jó sportlövők, és volt, hogy a franciákhoz is becsatlakoztam.

Az edzéstervem a következő: kapok az edzőmtől egy általános edzéstervet, aztán a napi feladatokért már magam vagyok a felelős. Kezdetben ez nagyon nehéz volt, mert egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy amit csinálok az jó, de most már az évek tapasztalataival a hátam mögött, sokkal magabiztosabban állítom össze a feladatimat.

Nagyon szeretek Tirolba járni, főleg az olasz oldalra, mert jobbak az ételek, és ha rendesen étkezem, akkor az edzések is jobban mennek. A tréningek igazából mindenhol ugyanolyanok, viszont nem árt néha a környezetváltozás.

000_1N33ZT.jpg Fotó: Europress/AFP

Mindig arról álmodom, hogy jó idényem lesz, aztán néha jó és rossz értelemben is meglepem magamat. Minden idény kezdete lutri, még akkor is, ha úgy gondolom, hogy a felkészülésem jól sikerült. Hiába vagyok magabiztos, hiába vélem úgy, hogy megy a lövészet és jó erőben vagyok, attól még hónapokig nem versenyeztem és nem tudhatom, hogy a többiek milyen újdonsággal rukkolnak elő, mert lehet, hogy ők még fantasztikusabb formában vannak, mint én.

A  riválisaim közül úgy vélem Domracsevának van a legtökéletesebb technikai tudása, Wierernél gyorsabb sportlövő nem létezik, Laura Dahlmeier az utóbbi évek legnagyobb tehetsége, Gabriela Soukalova pedig a fiatal Helena Eckholmra emlékeztet.

Számomra a világkupa mindig többet jelentett, mint a világbajnokság, mert az a teljes szezonnak az összegzése.

Kedvenc versenyszámom az üldözéses. Nagyon szeretem a kiélezett helyzeteket, mint amikor egyszer Antholzban az utolsó métereken szereztem meg a bronzérmet. Jó érzés végighajtani egy ilyen versenyt, pedig tartalékolni kell közben az energiádat, de úgy, hogy közben mindent kiadsz magadból, mert utol kell érned az ellenfeleidet.

Nem feltétlenül csak a győzelemnek tudok örülni, hanem az összes érmemnek is, mert ebben a sportágban nagyon apró dolgok dönthetik el helyezéseket.

000_1PW2AO.jpg Fotó: Europress/AFP

Pályafutásom egyik csúcspontja volt, amikor Kontiolahtiban mind a három versenyszámot megnyertem. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyesmi előfordulhat velem. Ráadásul ezt a sikert Mari Laukanennel, a honfitársammal oszthattam meg, hiszen ő a harmadik helyen végzett az első sprintben, s ettől is különleges volt. Sajnos a sprint után nem üldözéses következett, hanem újra sprint, s az igazat megvallva nem is igen emlékszem annak a hétnek az eseményeire, annyira őrült volt: rohangáltam egyik médiaeseményről a másikra, aztán vasárnap eszméltem rá, hogy te jó ég, három futamot nyertem hazai pályán.

Finnországban megismernek az emberek, sokszor hallom, hogy összesúgnak a hátam mögött: láttad ki volt ez, ilyenkor jót nevetek és szívesen elbeszélgetek velük. Ez nem olyan nagy hírnév, amit ne lehetne elviselni. Bár általában csak bámulnak az utcán, hogy valahonnan ismerős vagyok nekik, biztos könnyebben rájönnének, ha rajtam lennének a sífelszereléseim.

Sokat változott Finnországban a biatlon megítélése, sokat fejlődött, jóval nagyobb táborra lett, mint korábban. Erre nagyon büszke vagyok, mert ez a sportág megérdemli, hogy ilyen sokan figyeljenek rá, hiszen például a sífutás jóval nagyobb tömegeket mozgat meg nálunk, de most úgy tűnik, hogy a biatlon is megkapja ugyanazt a figyelmet.

Az idény végén az első héten mindig jó kikapcsolni és nem a biatlonra gondolni. Volt olyan is, hogy az idény végeztével még egy hónapot végigversenyeztem Oroszországban, ahol Moszkvában és Tyumenben indultam, majd Finnországban vettem részt sífutó viadalokon. Az idény végeztével a második hét már nem annyira jó, mert elkezdek azon gondolkozni, hogy mit kellene kezdeni az életemmel: folytassam a sportot vagy ne folytassam. Ilyenkor minden nyitott és ettől olyan zavaros. Ilyenkor tudom, hogy a nyáron el kell mennem valahová egyedül, hogy lenyugodjak, mert valójában így a pihenőidő nagyon stresszes. Aztán amikor hazamegyek, azon kapom magam, hogy megint azt csinálom, amit addig, tehát fogom magam és edzésbe állok.

Szabadidőmben szeretek a kertben tevékenykedni, gondozom a virágaimat és a növényeimet. Ugyanakkor szeretek kiszakadni a közegemből és a barátaimmal teljesen más dolgokkal foglalkozni, mint a sport. De még ilyenkor is állandóan azon jár az agyam, mi az, ami segíthetné a fejlődésemet. Ha bemegyek egy ruhaboltba például, azokat a cipőket nézegetem, amelyekben jobban lehetne futni. Ha elmegyek nyaralni, akkor is azt figyelem, hol van egy jó futópálya. Vágyom olyan egzotikus helyekre, mint Tájföld és hasonlók, de mindig valahogy az európai városokban kötök ki. Sokat utazom, sok országot megismertem már, de sajnos csak télen, ezért vágyom a meleg egzotikus helyekre.

Számomra az a lényeg a pályafutásom utolsó éveiben, hogy élvezzem a munkámat. Én sem leszek fiatalabb, így meg kellett tanulnom, hogyan ne görcsöljek azon, mi lesz holnap. Sokkal nyugodtabb vagyok, mint fiatalon, amikor mindenen idegeskedtem, mint például miért gyorsabb nálam valaki az edzésen, meg milyen eredményeim lesznek az idény során.

Miután 2018-ban megnyertem a harmadik világkupámat, csak azon járt az agyam, hogy hogyan tovább, vállaljak-e egy újabb felkészülési időszakot, vagy ne. Jó támpontot adott akkor a 2020-as világbajnokság Antholzban, amit – azt hiszem – minden versenyző nagyon várt. De nem tudom mi lesz addig, mit üzen nekem majd a testem. Akárhogy is lesz, a legjobb éveimen már túl vagyok, nem panaszkodhatok, hiszen szép karrierem volt, és ha véletlenül van még egy-két jó évem, akkor különösen szerencsésnek mondhatom magamat.”


Hozzászólások