Alpesi sí - Sí, szörf, tenisz - Egy sok lábon forgó műlesikló élete
Sí, szörf, tenisz - Egy sok lábon forgó műlesikló élete
Fotó: Europress/AFP

Sí, szörf, tenisz - Egy sok lábon forgó műlesikló élete

HosszabbitásHosszabbitás
2020/01/05 11:17
A sokszor félig havas, félig füves bánkúti lejtőkön tanult meg síelni három évesen. 21 esztendővel később első olyan telét kezdi, amikor nem síléccel a lábán alszik. A phjongcshangi téli olimpián minden idők legjobb magyar műlesikló eredményét elérő síző keresztszalag-rehabilitációja zajlik jelenleg, de nem türelmetlen. Tudja, hogy van még ideje bőven. A Testnevelési Egyetem ötödéves hallgatójával, Mályi legfiatalabb díszpolgárával, Kékesi Mártonnal beszélgettünk.

 

Lassan egy éve, hogy megsérültél egy zágrábi versenyen. Hogy van a lábad? 

Nagyon jól gyógyul. Éppen tegnap mondta az orvosom, hogy pont olyannak kell lennie a térdemnek ebben a stádiumban, amilyen most. Szerinte óvatosan el is kezdhetek már síelni, ugyan nem kapuk között, meg nem edzés jelleggel, de még engem is meglepett ezzel. A gyógytornászommal is egyeztettem, és jelenleg úgy néz ki, hogy januárban ki is fogom próbálni a síelést. Szerencsére az én esetemben nem kell sehova sietni. Ha ebben a szezonban nem tudok még versenyezni, belefér. Nincs se olimpia, se világbajnokság. Most lettem csak 24 éves, és 17 éve síelek versenyszerűen, azóta nem maradt ki egy év se. És nem is lehet olyan gyorsan kiöregedni ebben a sportágban, a legtöbben később érnek csak be. Persze vannak kivételek, főleg a lányoknál, ahol valaki már húsz éves kora előtt eléri a legjobbját. Meg jó géneket örököltem a szüleimtől, mindkét vonalon nagyon sportos család a mienk. Apukám síversenyző volt, a papám is síelt, és világéletében sportolt. A másik vonalon anyukám apukája pedig válogatott bokszoló volt Erdélyben, ahol éltek. Talán nem meglepő, hogy én és az öcsém is sok sportba belekóstoltunk már.


Neked például mik voltak még? 

Úgy látom, hogy egyre több is van. A két fő a windsurf és a tenisz, utóbbiban le is vagyok igazolva a miskolci egyetemi csapatba. A Testnevelési Egyetemen pedig nagyon sok más sportot is kipróbáltam. Például a torna kifejezetten jól megy. Persze a sí az, ami az egész évemet kitölti, de szezonálisan sok mindent csinálok. Volt már olyan is, hogy karácsonykor szörföztem.

Ez adja az adrenalint akkor, amikor éppen nem síelsz?

Abszolút! A szörf ad annyi adrenalint, mint a sí. Hogy eláruljak egy titkot: ha majd befejeződik a sí karrierem, szeretnék windsurfben versenyezni és kijutni egy nyári olimpiára. Szerencsére a testi adottságaim is jók hozzá, mert nem vagyok se túl magas, se túl nehéz. Ami az alpesi sí egyes számaiban is kedvező, például a szlalomban. A súlypontom lent van, nehezebben billenek ki az egyensúlyomból. Ezért is jók a kistermetű szlalomosok, mint Marcel Hirscher, aki 173 centi magas, de vannak még alacsonyabbak is. Például Albert Popov, a bolgár versenyző, aki szintén nagyon jó műlesiklásban, viszont más számban nem indul, velem ellentétben. Én főként nem azért versenyzek lesiklásban is, mert látok esélyt egy-egy dobogóra, hanem mert amellett, hogy rengeteg adrenalint ad, sokat segít a technikai számokban is. 

Az első méterek az első lécekenAz első méterek az első léceken Fotó: Kékesi Márton archívuma

A testalkatod mellett elsősorban a bánkúti pálya adottságai miatt lettél szlalomos, ahol annak idején elkezdted?

Igen az otthonunkhoz közeli Bánkúton kezdtem el a síelést, de pár hónappal később már Japánban folytattam. Ugyanis édesapám egyetemi professzor, és kutatói ösztöndíjjal a Tohokui Egyetemre került, így az egész család odaköltözött. Közel három évig éltünk kint, ott is jártam óvodába, és rendszeresen síeltünk. Felfigyelt rám sok japán, hogy milyen ügyesen csinálom és a legnagyobb hóviharban egy szót sem panaszkodtam, csak mentem. Ekkor döntötte el apukám, hogy versenyzőt csinál belőlem. Magyarországon, ha valaki profi síző akar lenni, sok száz, vagy akár több ezer kilométereket kell utazni vagy Ausztriában egy sí gimnáziumba beiratkozni, ami szintén nagyon költséges. Miután hazajöttünk, nem tehettük meg egyiket sem, ezért más megoldást kellett, hogy találjunk. Szerencsére édesapám, aki korábban maga is versenyzett, majd az edzőit is elvégezte, egy nagyon találékony ember. Erre a legjobb példa, hogy rotációs kapából épített mobil síliftet.

Ezt hogy kell elképzelni?

Ezt csak elképzelni lehet, mert senki más nem csinált még ilyet szerintem. Aki nem látja, az el se hiszi. Vettünk egy 200 méteres drótkötelet, ami ki volt feszítve a pálya tetején és alján, és az átalakított munkahenger forgatta a kötelet, ami felhúzott minket. Ezt vittük ki Szlovákiába is, amikor már bezárt a sípálya, de még volt hó. Az emberek meg jöttek oda fotózni, hogy ezek meg mit csinálnak. Hát igen, otthon nem voltak mindig ideálisak a körülmények, meg kellett ragadni minden lehetőséget.

10 évvel ezelőtti kép a családi sílift mellett10 évvel ezelőtti kép a családi sílift mellett Fotó: Kékesi Márton archívuma

Bánkúton általában ugyanis félig hó, félig fű volt, és nem is volt szépen leratrakolva a pálya. Emiatt hozzá kellett szoknom a nehezebb körülményekhez is, aminek nagy hasznát veszem azóta is. Viszont közel volt a szlovák határ, ahogy említettem, oda rendszeresen átjártunk. Már reggel hétkor ott voltunk a pályán, ahol a főliftet 7:20-kor be is zárták, mi versenyzők pedig a hegy felső részén tudtunk edzeni. Tök jól együtt tudtunk működni a szlovákokkal, amihez az is hozzájárult, hogy apukám csak emiatt megtanulta a nyelvüket. Így nem angolul vagy németül kommunikáltunk, ami elősegítette, hogy befogadjanak minket a csapatukba. Látszott rajtuk, hogy különösen jól esik nekik, hogy a magyarok hajlandóak megszólalni az ő nyelvükön. Biztos az is motiválta a tanulásban apát, hogy van szlovák vér a családunkban, benne öt, bennem két és fél százalék. Aztán az ő kupáikban is versenyeztünk, ahol sokkal több ingert kaptam, mert magasabban volt a mérce, mint az Ausztriában rendezett magyar versenyeken. Elsősorban azért, mert kevesen engedhették meg a magyarok közül, hogy sí gimnáziumba járjanak.

Lassan két éve, hogy kint voltál az első olimpiádon. Ez az eddigi legnagyobb eredmény neked?

Úgy érzem, hogy elég sajátos az út, ahogy én eljuthattam az olimpiáig. Mert bárhogy is van, az minden sportolónak egy mérföldkő és egy cél is egyben. Persze nyilvánvaló, hogy mondjuk egy kajakosnak sokkal nehezebb kijutni, mivel akkora a konkurencia. De Phjongcshangba nekem sem volt olyan egyszerű az utam, hiszen csak egy kvóta volt a férfiaknál és a nőknél is, plusz egy, ha valakinek jó a ranglistahelyezése. A nálam tíz évvel idősebb, rutinos, horvát származású síző, Samsal Dalibor volt a vetélytársam, akit annak a reményében honosítottak elsősorban, hogy hozzon egy plusz kvótát. De sajnos nem volt a világranglistán az első harminc között, ezért kiélesedett a verseny köztünk. Mivel sikerült több versenyen is előrébb végeznem nála az olimpia előtt, a közgyűlés nekem szavazott bizalmat. Végül mindketten mehettünk, mivel Magyarország bekerült a 16 legjobb nemzet közé az olimpia előtt, és indulhatott két-két versenyző a csapatverseny miatt. Nagy dolog volt, hogy ott is meg tudtam verni Dalibort mindenki szeme láttára óriás-műlesiklásban.

Szlalomban az a harmincadik hely - amellett, hogy a legjobb magyar eredmény eddig - nem nézne ki rosszul a világkupában sem.

Aki ott van a világkupán, az ott van az olimpián is. Annyi, hogy a világkupában még nehezebb ezt elérni, mert benne kell lenni az első harmincban, hogy bekerülj a második futamba. Én viszont Phjongcshangban hátrébb voltam az első kör után. Nekem kell két futam, hogy összerakjak egy jó versenyt.

A többiekhez képest is inkább a második futamban vagy erős?

Igen, csak akkor vagyok bajban, amikor váratlanul jól megyek az első futamban. Ilyenkor azzal, hogy megnő a vesztenivaló, megnő a szorongás is. Van, aki ezt nagyon jól kezeli, például Hirscher még sokszor javított is úgy, hogy eleve vezetett. Úgy gondolom, hogy nem vagyok rossz fejben, viszont sokszor nem is lehet látni a feszültséget. A két évvel ezelőtti nyár elején reflux tüneteim lettek, és az orvos kérdezte, hogy nincs-e túl sok stressz az életemben. Én meg mondtam, hogy nincsenek most versenyek, szóval nincs. De fölvilágosított, hogy ezek a tünetek sokszor nem akkutan jelentkeznek.

szlalom_olimpia.jpg Az eddigi legjobb magyar szlalom egy olimpián - Fotó: Szalmási Péter, MOB

A stresszen, meg a sérülés utáni esetleges félelmeken tudsz dolgozni szakemberrel?

Az egyetemen van egy kedves sportpszichológus tanárnőm, Dr. Lénárt Ágota, aki mondta, hogy bármikor fordulhatok hozzá. Szoktam is élni a lehetőséggel, de még gyakrabban fogok, amikor újra elkezdek síelni. Ami miatt a legtöbb versenyző később érik be igazán, az a technikai tudás fejlesztése mellett a fej miatt van. A különféle versenyszituációk, és a veszélyes helyzetek kezelése a tapasztalattal javul. Emellett a verseny előtti rutin is érdekes, hogy mindenkinek más fekszik. Én például a csúszás előtt pár perccel kezdek nagyon összpontosítani, mert egyelőre ez vált be. Nálam az nem működik, ha már fél órával előtte ráfeszülök az egészre, mert elfáradnék mind fizikálisan, mind fejben, mire elindulnék lefele a pályán.

A legtöbb topversenyzővel már találkoztál jó néhány versenyen. Kik voltak rád legnagyobb hatással?

A két példaképemmel kell, hogy kezdjem, akiket nézve nőttem föl, és akikkel mentem is aztán egy pályán. Az egyik Bode Miller, akin mindig csak ámultam, hogy annyira laza a rajt előtt, mint senki más, aztán a pályán ő a legnagyobb - pozitív értelemben vett - vadállat. Azt nem tudom, hogy tudat alatt tőle vettem-e át, hogy a kelleténél hátrébb van a súlypontom síelés közben. Ő ezzel együtt is az egyik legnagyobb volt, nekem meg viccesen azt szokták mondani, hogy kellett neked ilyen példaképet választanod... Néhány barátom poénból Bode Marcinak hív, sőt még az egyik email-címemben is benne van. A másik Didier Cuche, akitől az akrobatikus léclecsatolást tanultam el. Többször be is mutattam világversenyen, amikor még nem volt annyira elcsépelt, mint mostanában. Mert igazából a visszavonulása után az ő iránta való tiszteletből csináltuk, nem magunkat akartuk fényezni.

A versenyzőkkel való személyes találkozásokból mikre emlékszel leginkább?

Kristoffersen mindig szóba kerül, amikor Hirscher „utódját” akarják mindenáron megtalálni. Rajta látszik is az önbizalom, legalábbis ilyen a stílusa. Ennek ellenére minden futam előtt, melegítés közben hosszasan beszél az apukájával, aki egyébként nem az edzője, de meg szokták beszélni, hogy mire kell odafigyelni. Apával én is szoktam egyeztetni a futamok előtt, ettől függetlenül, megmosolyogtató volt ezt pont tőle látni. Szerencsére jó pár versenyzővel rendszeres beszélő viszonyban vagyunk, és tudjuk, hogy éppen mi van a másikkal. Ilyen például Nicole Schmidhofer, a már említett Albert Popov, Trevor Philp, Štefan Hadalin, Filip Zubčić, Adam Žampa, Erik Read. Ivica Kostelić-csel is jó kapcsolatom alakult ki, hiszen sokat edzettünk együtt, mert az én edzőm - aki az övé is volt - elintézte. Mindig nagyon közvetlen volt velem.

Janica és Ivica Kostelić - Fotó: Kékesi Márton archívuma

A technikai számoknál minden futamon fontos elmondani, hogy ki tűzte a pályát. Versenyzői szempontból melyek a legfőbb különbségek mondjuk egy norvég meg egy horvát kaputűzés között?

Két teljesen más jellegű pálya is lehet egyazon verseny két futamán. Alapvetően minden edző a saját versenyzőjének próbál kedvezni. Az északiak, a finnek, a norvégok szeretnek gyors pályákat tűzni, míg pont a horvátok keze nyomán általában kanyargósabb, nehezebb pályák születnek. Jó példa erre Szocsi, 2014: a szlalom második futamában Kostelić édesapja tűzte a pályát, és a versenyzők fele kiesett, mert volt egy nagyon nehéz kapu, aminek szűk volt a bemenete. Nagy alkotómesterek ebben a horvát edzők, az biztos. Egyébként azt mondják, hogy nem egy nehéz pályát, hanem egy ritmusos, jó pályát nehéz tűzni. Egy lesikló pályát nagyon sokféleképpen nem lehet megcsinálni, mert a környezet adott. Az ugratókkal szoktak variálni, hogy például rácsúszásból, kanyar után vagy kanyar előtt jöjjön-e. De odafigyelnek, hogy hülyeséget ne tűzzenek, mert életek múlhatnak rajta.

Mennyi fölkészülési idő van egy-egy futam előtt?

A gyors számokkal ellentétben a technikai számoknál nincs előfutam, amikor le tudnánk csúszni a versenyt megelőzően a pályán. 1 órás pályanézés van, ami alatt az edzőnkkel végigaraszolunk a pályán, és minden fontosnak tűnő pontot átbeszélünk. Fontos, hogy ilyenkor egyetlen lendületes ívet sem húzhatunk. Régen volt a magyar versenyeken olyan szabály, hogy két kaput ki lehet próbálni. Most már minden versenyen az előfutók dolga, hogy „élesben” teszteljék. Volt már olyan extrém eset is, hogy mindhárman kiestek. Ha gond van valamelyik kapuval, ilyenkor még lehet változtatni. Nekünk meg az a dolgunk, hogy a pályanézésből, meg a többi versenyző menetéből tanulva összerakjunk egy tökéletes versenyt.

A tanulmányaid alapján jogosan gondolhatjuk, hogy esetleg édesapád után te is edző leszel?

Testnevelő, gyógytestnevelő-egészségfejlesztő tanári szakon vagyok, ahol nagyon sokat tanultam a mozgásról, a sportról és saját magamról. A tanárkodás is jó szerep, de összességében inkább ez a gyógytestnevelés/orvosi/edzői vonal vonz. Gondolkozom azon is, hogy a doktori iskolát is elvégezzem. Akár el tudnám magam képzelni egy laboratóriumban, ahol például ortopédiai méréseket végeznek, mozgásokat elemeznek. De minden érdekel, ami gyógyítás, és sporttal kapcsolatos.

TE.jpg Fotó: Kékesi Márton archívuma

Hogyhogy nem gyógytornász szakra jelentkeztél?

Voltak ilyen gondolataim, sőt orvos is szerettem volna lenni korábban, de tudtam, hogy én a síeléssel is komolyan akarok majd foglalkozni, emiatt nem fért volna bele. A jelenlegi szakommal össze tudtam hangolni az élsportot, ez is mellette szólt a jelentkezésnél. Könnyen lehet, hogyha ezután még továbbtanulok, akkor már eleve egy olyan helyre megyek, ahol van egyetemi sí csapat. Például Amerikába. Ott még jobban lehetne fejlődni.

Most itthon mi a helyzet, mennyire adott a háttér?

Nem egyszerű a forrásokat előteremteni. Ahhoz, hogy itthon tovább tudjam folytatni, kellenek szponzorok, és kell a szövetségi támogatás. Az Explosiv (Marci síléc-szponzora – a szerző) minden támogatást megad, de ezt szeretném egy profi háttérbe befektetni. Az a legfontosabb, hogy - profi edzésterv mellett - olyanok között tudjak készülni, akik húznak engem. Itthon ezt hiányoltam, mert eddig én voltam ez a magyar csapatnak, de most már nekem is szükségem lenne valakire, aki húz. Ha ezt itthon nem tudjuk megteremteni, akkor ki kell, hogy menjek külföldre egy ösztöndíjjal mondjuk. Szóval jelenleg csak azt tudom, hogy pár hónap múlva már edzeni fogok, csak azt nem tudom, hogy kivel, hogyan és hol. Az edzőm, Walter Hubman is rehabilitáción van, hiszen agydaganatot találtak nála, amit szerencsére el is tudtak távolítani. De pár napja beszéltem vele telefonon, és azt mondta, hogy neki is körülbelül annyi idő kell, mint nekem, aztán folytathatjuk együtt. De még azt sem zárom ki, hogy a válogatott új olasz edzőjével - akit még személyesen nem ismerek - kezdjem meg a visszatérést.

Reálisan mi a célod most?

Ez mindig változik. Szerintem ha visszatértem, és minden újra összeáll, képes lehetek arra, hogy a világkupán szlalomban harminc között legyek. Mondjuk a tíz versenyből négyen, ha a többin nem tudok célba érni. Aztán ha ez megvan, lehet beszélni a top 15-ről, meg esetleg egy dobogóról, de mindent csak lépésről lépésre. Igazából úgy vagyok vele, hogy a többi versenyzőnek is két keze és két lába van. Nekem miért ne sikerülhetne… Egy konkrét célom, hogy az Universiadén elindulhassak 2021-ben, amiről lemaradtam legutóbb a sérülésem miatt. Illetve talán a legnagyobb célom az, hogy Mályiban, ahonnan én származom, épüljön egy sípálya. Most, hogy nyáron én lettem a község legfiatalabb díszpolgára, a polgármesterrel szoktunk szakmázni, hogy mit lehetne fejleszteni. Nemrég felvetettem neki, hogy mi lenne, ha építenénk egy pályát. Volt egy agyagbánya, ami bezárt, a víznyelő hely ott van, ahogy a meredekség is, sőt, még kiépített út is van. Nekiállok majd a költségvetést megcsinálni, aztán ki tudja, lehet, hogy egyszer megépül egy sípálya az én kezdeményezésemre.

Szerző: Kollarics Attila

Hozzászólások