Mountainbike - Red Bull Rampage: Egy menet, ami felért kettővel
Red Bull Rampage: Egy menet, ami felért kettővel
Fotó: dirtmountainbike.com

Red Bull Rampage: Egy menet, ami felért kettővel

Pintér LászlóPintér László
2014/10/02 10:38

Andreu Lacondeguy olyan első kört repesztett, hogy másodikra már nem volt szüksége a győzelemért. Igaz, a másodikat már nem is merte vállalni.

A Red Bull Rampage freeride mountain bike verseny nevének hallatán a sportot kedvelőkön az izgatottság lesz úrrá, lelki szemeik előtt megjelennek a korábbi évek hajmeresztő ugrásai, bukásai – én legalábbis így vagyok ezzel. Libabőrös leszek, ha csak rá gondolok.

A verseny koncepciója egyszerű: vigyük ki a világ legjobb freeride hegyibringásait valami járhatatlannak tűnő hegyvidékre, aztán hagyjuk, hadd játsszanak kedvükre. Persze az se baj, ha kamerabarát a helyszín, hogy klassz videókat, esetleg élő tévéközvetítést lehessen róluk készíteni. Így találták meg a szervezők a Utah állambeli Virgin városának környékét, ahol a természeti erők szürreális felszíni formákat hoztak létre az évezredek során. Első ránézésre persze mindennek látszik a terep, csak bringázhatónak nem. De az igazán extrém arcok számára éppen ettől lesz vonzó. Randizni a lehetetlennel, a sorsot keringőre hívni. Erről szól a Red Bull Rampage, amelynek a nevéből is kiderül, itt bizony komoly zúzásra kell számítani.

2001-ben rendezték az elsőt. Kezdetektől fogva vonzotta a downhilleseket, aztán a freestyle fejlődésével kezdett összetettebbé válni a mezőny. Olyan downhill legendák szerepelnek a dicsőséglistán, mint Cedric Gracia (2003) vagy a kétszeres DH-világbajnok Gee Atherton (2. volt 2010-ben). Aki ezen a versenyen helytáll, méltán kerül a legelismertebbek közé. Sok esetben nyerni sem kell hozzá, elég egyetlen elképesztő trükk, amivel a versenyző megalapozhatja hírnevét. Vagy rosszabb esetben egy hatalmas bukás. Utóbbi miatt 2004 után négy évig nem rendezték meg a versenyt, mert túlságosan kockázatosnak találták.

A szervezők idén is klasszis mezőnyt hívtak meg. A korábbi évekhez képest új helyszínt választottak, ahol minimálisra csökkentették a mesterséges elemek (rámpák, ugratók) számát, a természetre és az ásóra bízva a versenyzőket. A 600 lakosú utahi Virgin városkát eddig csak arról lehetett ismerni, hogy törvény írja elő a kötelező fegyverviselést, a Zion Nemzeti Park szomszédságában fekvő település neve azonban a Red Bull Rampage révén bevonult a mountain bike történelembe is.

Az edzések és a selejtezők során fokozatosan bontakozott ki, hogy mire lehet számítani majd a döntőben. Ahogy a versenyzők egyre jobban belakták a pályát, jöttek a bevállalósabb trükkök. A freeride és slopestyle specialisták mindenről ugrani, szaltózni próbáltak, míg a downhillesek inkább a sebességre koncentráltak. A bírák pedig ezek ötvözetét jutalmazták magasabb ponttal: kreatív nyomválasztás, technikás szakaszok bevállalása, ugratók kihasználása, folyamatosság (flow), sebesség, és a nehezen meghatározható, erősen szubjektív stílus.

Hogy mit is jelent „belakni” a pályát, arra Kelly McGarry esete világít rá. A riderek kipróbálnak különféle nyomvonalakat, és megpróbálják belőni a sebességet, ami az ugrásokhoz kell. A tavalyi ezüstérmes az edzésen a rettegett Canyon Gap felett nem jól választotta meg a sebességet, túlszállta az érkezőt. Az eredmény ez lett:

Kelly hihetetlen módon a saját lábán sétált el, kutya baja.

Nem volt ilyen szerencsés a közönségkedvenc Graham Agassiz. A kanadai elrontotta az első kvalifikációs körét, majd leesett az eső és egy napig várt, hogy egy jobbat tudjon beadni. Sokakra negatívan hat az ilyenfajta nyomás, Aggy viszont felpörgött tőle. Három elképesztő drop (sok méterrel alacsonyabbra történő ugrás) után még beadott egy hátraszaltót, amit túlforgott ugyan, de még meg tudta menteni. Ezzel megnyerte a selejtezőt:




Sajnos a kanadai versenyző a döntő előtti edzésen bukott és térdszalag-sérülést szenvedett, emiatt nem tudott elindulni a döntőben.

A döntő első körében a downhillesek szédítő sebességű menetei és a technikás freestyle-osok trükkjei feszültek egymásnak. A DH-Világkupán rendszeresen induló Brendan Fairclough, alias Brendog például mindössze egy can-can-t és egy egylábat tudott trükként bemutatni az egyébként makulátlan stílusú menetben, miközben mások hátraszaltókkal és 360-akkal próbálkoztak.

A döntőben is volt látványos bukás: a 18 éves Tom Van Steenbergen volt a legelszántabb, érezte, hogy valami nagyot kell vállalnia a győzelemért. Rápróbált egy előreszaltóra a Canyon Gap felett, és kis híján sikerült is neki. Sajnos alulforogta, a hátsó kerékre érkezett, a hátsó rugóstag pedig katapultálta őt, így hatalmasat bukott. Szerencsére ő is saját lábán hagyta el a helyszínt. Tom egyébként tavaly az első volt, aki átrepülte a 20 méter körüli Canyon Gapet, és idén júliusban szintén ő volt az első, aki dirtről dirtre beadta az előreszaltót. Utóbbi erősen világcsúcs-szagú, erről korábban írtunk is.  Ezúttal nem jött neki össze a bravúr.

Tom Van Steenbergen előreszalt

Két versenyző számára nemcsak a túlélés, valamint a Rampage megnyerésének dicsősége volt a tét, hanem az FMB World Tour világbajnoki sorozatának megnyerése is. Brendon Semenuk, a kétszeres bajnok és címvédő úgy érkezett Virginbe, hogy elég volt neki egy top 5-ös eredmény a harmadik bajnoki címhez. Brett Rheedernek a győzelem is csak akkor lett volna elég, ha Semenuk a 6. helyen vagy annál hátrébb végez. Rheedernek ráadásul kvalifikálnia kellett, míg Semenuk alanyi jogon kapott helyet a 20 fős döntőben. Ennek megfelelően mindketten oda is tették magukat rendesen.

Rheeder az első körben dinamikus menettel, meredek nyomvonalat választva, 3 nagy leugrással, egy sima és egy nullkezes hátraszaltóval próbálta lenyűgözni a bírákat, majd a második körben két sima hátraszaltó és egy 360 fűszerezte a menetét. A végelszámolásnál ez csak az 5. helyhez volt elég, így Semenuknak gyakorlatilag csak a bringán kellett maradnia a bajnoki címhez. Ő persze nem elégedett meg ennyivel és támadta a pályát. 2008-ban, 17 évesen már megnyerte ezt a versenyt, most is győzni jött. A legmeredekebb nyomot választotta, a trükkök az első körben egy 360 drop, egy can can hátraszaltó és egy tuck nullkéz, ami végül a dobogó harmadik fokához volt elég.

A címvédő Kyle Strait 14 évesen indult először a Red Bull Rampage-en. 3 évvel később, 2004-ben, 17 évesen nyerni tudott. Tavaly ő lett az első, akinek sikerült kétszer nyernie ezt a versenyt. Ő az egyetlen, aki az első RB Rampage óta minden évben döntős. Eddig mindenkire lesújtott a „győztesek átka”: soha senki nem tudta még csak megpróbálni sem megvédeni a címét, többnyire azért, mert a verseny előtt megsérült. Strait volt az első idén, aki megtörte az átkot, mert el tudott indulni. Nyernie viszont ezúttal nem sikerült. Ugyanazt a nyomvonalat választotta, mint Cam Zink, egy suicide nullkéz és egy Superman kíséretében zúzott le a hegyről. A bírák a 4. helyre értékelték.

Cameron Zink volt talán a legjobban várt rider. Már egy évtizede ott van a freeride mountainbike mezőnyének élvonalában. Számos nagy versenyt nyert, köztük a 2010-es Red Bull Rampage-et, valamint a 2010-es FMB World Tour bajnoki címét, nevét mégis csak tavaly ismerte meg a mountain bike körein kívüli világ, amikor a Red Bull Rampage alkalmával egy 78 láb (20,7 m) hosszú hátraszaltót adott be. Idén ezt egy világcsúccsal tetézte: beadta a 100 láb (30,5 m) hosszú hátraszaltót montival, ami hivatalosan Guinness-rekord.

Cameron ezúttal sem okozott csalódást: A hegy legmeredekebb részén jött le, és a legnagyobb természetes lépcsőn adott be egy 360 dropot, legalább 15 métert zuhanva közben. Brutális felső szakasz volt, már menet közben pacsizott a nézőkkel, de az alsó ugratót mindkét körben csak átszállta, trükk nélkül. Így nem került 90 pont fölé.

Volt azonban valaki, aki nemcsak a legvadabb nyomvonalat találta meg, a felső részen szinte függőleges falon eresztve a bringát, hanem két komoly trükköt és 3 leugrást pakolt a menetébe, mindezt valami eszméletlen tempóban. Ő nem más, mint a barcelonai Andreu Lacondeguy. Az elmúlt 3 évben épphogy lecsúszott a dobogóról, zsinórban háromszor volt negyedik. Most úgy jött Virginbe, hogy vagy nyer, vagy az orvosi sátorban köt ki. Szerencsére az orvosokat elkerülhette, viszont bődületes első körére 95.25-öt kapott, ami toronymagasan a mezőny fölé emelte. A második kör előtt rettentően ideges volt, így megkönnyebbülés volt számára, hogy senki sem tudott hozzá közelebb kerülni. A második menetet már nem is vállalta.

Új győztest avattak tehát a Red Bull Rampage-en, Brandon Semenuk pedig sorozatban harmadszor nyerte meg az FMB World Tourt. A verseny színvonalát és kiélezettségét jól mutatja, hogy a második és az ötödik helyezett között mindössze egyetlen pont a különbség.

Red Bull Rampage 2014 végeredmény:

1. Andreu Lacondeguy          95.25

2. Cam Zink                           89.50

3. Brandon Semenuk            89.25

4. Kyle Strait                          89.00

5. Brett Rheeder                    88.50

6. Kyle Norbraten                   82.75

7. Jeff Herbertson                  82.50

8. Brendan Fairclough           77.25

9. Paul Basagoitia                 76.50

10. Mitch Chubey                  76.25

11. Szymon Godziek            76.00

12. Kelly McGarry                 73.25

13. Thomas Genon              71.50

14. Louis Reboul                  70.75

15. Carson Storch                69.25

16. Pierre Edouard Ferry      67.50

17. Geoff Gulevich                66.00

18. Ramon Hunziker            37.75

19. Tom van Steenbergen    35.00

20. Mike Montgomery           24.00

Hozzászólások