Atlétika - Will Claye: Amikor a segítség odafentről érkezik
Will Claye: Amikor a segítség odafentről érkezik
Fotó: IAAF Spikes

Will Claye: Amikor a segítség odafentről érkezik

Kálmán LaciKálmán Laci
2019/09/13 16:43

Will Claye kétszeres fedett pályás világbajnok hármasugrásban, és szabadtéren is többszörös olimpiai és világbajnoki érmes. Ez év június 29-én, egy Long Beach-en megrendezett versenyen óriási egyéni csúcsot ért el, 18.14-et, amely minden idők harmadik legnagyobb ugrása. Ennél nagyobbat csak a világcsúcstartó Jonathan Edwards (18.29) és az olimpiai bajnok Christian Taylor (18.21) ugrott. 


A hír, amelyről azt reméltem, sosem kell meghallanom, hétfőn érkezett: a Nagymamám elhunyt.

Emlékszem, iszonyú kifacsart voltam egész héten, fizikálisan és érzelmileg egyaránt. Csak őrá tudtam gondolni, miközben persze mélyen belül tudtam, hogy el kell, hogy jöjjön az a pont, amikor tovább kell lépnem. Tudtam, hogy vissza kell mennem edzeni, hisz mégiscsak profi sportoló vagyok. 

Kimentem a pályára, csináltam, amit kell, de csak úgy ímmel-ámmal, a szívem egyáltalán nem tudtam beletenni. Pedig még egy versenyem is volt azon a héten. Felhívtam anyut, és mondtam neki, hogy én nem akarok versenyezni. 

"A Nagyanyád azt szeretné, ha mennél és odatennéd magad" - válaszolta.

Nem sokkal a halála előtt a nagyi hagyott nekem egy hangüzenetet, amit elmentettem. Ebben arról beszélt, mennyire szeretné, ha ott lennék Tokióban és aranyérmet szereznék. Mindig is az volt a mániája, hogy én majd olimpiát fogok nyerni.

Végül úgy döntöttem, rajthoz állok a hétvégén. Egy kis versenyről volt szó, Long Beach-en, semmi extra. Bár jól mentek az edzések, semmi különöset nem vártam magamtól. Indultam távolugrásban is, ahol 8.21-re repültem, ami egy kifejezetten jó eredmény tőlem. Ezután nagyjából egy órám volt a fő versenyemig, a hármasugrásig. 

Queen, a feleségem odajött hozzám, és megkérdezte, hogy biztos, hogy rajthoz állok-e hármasban is. "Jövő héten Európába kell mennem, szóval lehet, hogy nem" - mondtam neki.

De aztán, ahogy üldögéltem egy kicsit, úgy voltam vele, végül is, miért ne!? Mégis mi rossz történhet?

Odaálltam, nekifutottam, és minden összeállt, aminek össze kellett. Ugrottam egy hatalmas egyéni csúcsot 18.14-et, ami minden idők harmadik legnagyobb ugrása. Az a legszebb az egészben, hogy nem készültem semmilyen rekordra, egyszerűen csak megtörtént. 

Volt egy különös érzésem, egy mindenek fölött álló, megmagyarázhatatlan érzetem. Az, hogy a Nagymamám nézett engem odafentről. 

Martha Tunisnak hívták, és ő volt tulajdonképpen a családfő. Anyai ágon ő volt a sarokkő a családban, rajta állt vagy bukott minden. 

Sierra Leonéban született és nőtt föl. Ott élt a polgárháború idején is, megküzdött mindennel és mindenkivel csak, hogy védje a családját és az otthonát. Ezt követően Londonba költözött, majd Phoenix-be, Arizonába, ahol én is felnőttem. 

Az utóbbi időben azt mondogatta, hogy vissza akar menni Sierre Leonéba. Visszavágyott oda, ahol született, ahol a fiatal éveit töltötte. Az egyik legerősebb nő volt, akit valaha ismertem. Harcolt mindenért, ami az övé volt, a jogaiért. Soha nem hagyta volna, hogy azokat elvegyék tőle. Tele volt szeretettel, folyton mosolygott, és állandóan tanított. 

Mindig, amikor beszélgettünk, egy csomó dolgot elmesélt a család történetéről. Én magam sosem voltam Afrikában, úgyhogy a vele való beszélgetések segítettek megtudnom, ki is vagyok valójában. 

Mindkét szülőm Sierra Leonéból származik. Anyu 1988-ban jött az Egyesült Államokba, az Arizonai Egyetemen tanult, és táplálkozástudományból szerzett diplomát. Ő és apu a fősulin találkoztak, aztán jöttem én az életükbe.

Ahhoz, hogy messzire juthass az életben, elengedhetetlen, hogy erős emberek vegyenek körül. Én ebből a szempontból szerencsés voltam. Tavaly vettem feleségül Queent, aki sok dologban emlékeztet a nagymamámra.

Ő is egy borzasztóan erős nő. Mivel profi sportoló, pontosan érzi és érti, min megyek keresztül. Rengeteget jelent számomra, hogy minden reggel mellette ébredhetek fel, és ami szintén nagyon fontos: folyamatosan tanulok tőle. Például az étrendem is sokkal jobb lett, amióta megismertem őt, és ez meg is látszik az eredményeimen. 

will1.png Fotó: IAAF Spikes

Az idén úgy edzettem, mint még soha.

Januárban kezdtem, és hét hónapon át folyamatosan nyomtam. Máskor egyéb dolgokkal is foglalkoztam, mint például a zenével, de most csak az edzések voltak, semmi más.

Nem azt mondanám, hogy életem legjobb formájában vagyok, inkább azt, hogy a legjobb időszakában. Tudom, hogy sok nagy ugrás van még bennem.

Persze ahhoz, hogy ezeket meg tudjam csinálni, el kell felejtenem a múlt nagy ugrásait. Éhesnek kell lennem, ugyanakkor alázatosnak kell maradnom. Úgyhogy most megpróbálok egyfajta amnéziát kifejleszteni az előző nagy ugrással kapcsolatban. Aznap egyébként több nagyobb ugrást is elrontottam, szóval nem a távolság az érdekes most nekem, hanem a kivitelezés, a megvalósítás. Megpróbálok emlékezni arra, milyen érzés volt, és, hogy hogyan állt össze a technikai rész, amikor olyan messzire repültem.

Ebben a sportágban a múltbéli eredmények max ugródeszkának jók. A két fő cél: aranyérem a dohai világbajnokságon és a tokiói olimpián.

Még mindig csak keresem azt a bizonyos tökéletes ugrást. Van elképzelésem arról, milyen lehet: végtelenül könnyed, erőlködés nélküli. Amikor földet érek, olyan, mintha repültem volna. Mintha éppen, hogy csak érintettem volna a földet. Ahogy Muhammad Ali mondta: lebegj, mint egy pillangó, szúrj, mint egy méh.

Amikor az edzőm megnézte a Long Beach-i ugrás videóját, jó néhány technikai hibát észrevett, úgyhogy van még min dolgoznom. Erősebb és gyorsabb vagyok, mint valaha, és ez segít kompenzálni a hibákat. Most apró dolgokra kell rámenni, hogy az ugrás minden egyes fázisához hozzá tudjak még adni néhány centimétert. 

Ha ezt meg tudom csinálni, akkor talán sikerül elérnem azt a célt, melyet a Nagymamám állított fel számomra. Mivel tudom, hogy azt akarta, hogy olimpiai aranyat nyerjek, megvan a motivációm, hogy reggelente felkeljek, és minden tőlem telhetőt megtegyek ezért. 

Nem számít, mit hoz az élet, tudom, hogy ő örökké itt lesz velem. Itt, a szívemben. 

Will Claye írása az IAAF Spikes oldalán jelent meg

Hozzászólások