Atlétika - Tényleg csak egy nagy átverés a kétórás maratoni, vagy van azért sportértéke is?
Tényleg csak egy nagy átverés a kétórás maratoni, vagy van azért sportértéke is?
Fotó: Europress/AFP

Tényleg csak egy nagy átverés a kétórás maratoni, vagy van azért sportértéke is?

Szabó GáborSzabó Gábor
2019/10/14 13:59

Sokat elmond a hétvégén történtekről az, hogy mennyire sokakat érdekelt és érintett meg mindaz, ami szombaton Bécsben történt, hogy szinte nem is nagyon kell feleleveníteni, miről volna szó. 

Szinte mindenki hallott már Kipchogéról, és az 1.59.40-ről is. 

És szinte mindenkinek van határozott véleménye is, ahogyan az már csak lenni szokott. A vélemény nyilván szabad - pláne tegnap óta – , nem is áll szándékomban ráerőltetni a magamét senkire, viszont akad néhány dolog, amit talán érdemes helyre tenni. Vagy ha helyre tenni nem is tudjuk, érdemes gondolkodni arról, hogy valójában mennyit is számított ebben a kísérletben (projektben, rendezvényen, kihívásban). 

Azt, hogy jó volt-e, hogy volt egyáltalán egy ilyen kísérlet (projekt, rendezvény, kihívás), azt végül mindenkinek saját magának kell eldöntenie. Viszont el kell mondani, hogy akadnak olyan érvek, melyek egészen egyszerűen nem állják meg a helyüket. Az első ilyen például az, hogy az Ineos olyan körülményeket teremtett, amilyen körülmények között sokaknak sikerült volna a két órán belüli futás. 

Hogy ez az egész nem volt több, mint egy 2.04-es maratoni felcicomázva.

Ennek az állításnak a cáfolata talán a legegyszerűbb, lévén az előző monzai kísérletnél Kipchoge nem volt egyedül, akkor Zersenay Tadesse és Lelisa Desisa is a kiválasztottak között volt. Nem volt kijelölt futó, akinek célba kell érnie, elvileg azonos esélyekkel indultak mind a hárman. Tadesse akkor félmaratoni világcsúcstartó volt, Desisa kétszeres bostoni győztes. Bár véleményem szerint előbbi abszolút elhibázott választás volt, nem lévén igazi maratoni futó, így nem sok keresnivalója volt abben a projektben, de azért az mégiscsak beszédes, hogy 20 kilométernél szállt ki. Desisa pedig, aki azóta megnyerte a New York-i maratonit is, 16 kilométernél. 

Én úgy hiszem, hogy pillanatnyilag egyetlen ember van a földön, akinek az esetében akárcsak értelme volna elgondolkodni ennek az állításnak a helyességén, azon, hogy akár ő is megcsinálhatta volna, ez pedig Kenenisa Bekele. De őt is csak a pár héttel ezelőtti berlini futása miatt kell megemlíteni, az igazság az, hogy előtte épeszű ember egy fillért nem tett volna rá. Abban sem hitt nagyon már senki, hogy lesz még egy maratoni, amire hajlandó tisztességgel felkészülni.

Sokan beszélnek a cipőről is, ami nem véletlen, hiszen a Nike a korábbi – sikertelen – projektet is a Vaporfly modell népszerűsítésére használta fel. Tőlük ered az a bizonyos 4%-os szám, ők próbálták eladni ezt a modellt azzal, hogy ez a cipő ennyit jelent. És nyilván nem kell matematika professzornak lenni, hogy az ember kiszámolja, hogy mondjuk egy 2 óra 3 perces maratoni esetében ez a négy százalék majdnem öt perc.. 

Magyarul, ha annak idején Haile Gebrselassie már ilyen csodacipőben fut, akkor ő is bejött volna két órán belülre.

A reklámszövegeknek azonban azért nem kell mindig hinni. Ha a 4%-ot nem úgy kell érteni, hogy ennyivel gyorsabban lehet benne futni. Ha így lenne, akkor százalékpontot kellett volna mondaniuk, nem pedig százalékot. Ha az egyszerűség kedvéért úgy matekolunk, hogy egy átlagos futócipő a befektetett energia mondjuk 3%-át elnyeli, a Vaporfly pedig ennél 4%-al jobb, az azt jelenti, hogy ez a cipő csak 2,88%-ot nyel el. Ez így viszont már nem olyan nagy differencia.

Amibe még sokan belekötöttek, az a nyulazás kérdése. Túl azon persze, hogy önmagában már az iramfutók száma (41) és a minősége is kölcsönzött egyfajta tekintélyt a kísérletnek (projektnek, rendezvénynek, kihívásnak), az ő szerepük nagyon fontos volt. De talán nem annyira és nem ott, mint ahogyan sokan gondolnák.

Egyfelől nyulak már nagyon rég vannak, minden világcsúcskísérlet alkalmával, önmagában ez nem újdonság. Előnyt jelentett egy rendes versennyel szemben, hogy itt durván 41 km-ig voltak előtte, míg általában harminc környékén el szoktak fogyni a segítők. (Igaz, tavaly Berlinben, amikor a „rendes” világcsúcsot futotta, 17 km-t kellett egyedül futnia.)

Az iramfutóknak két fontos szerepük van: az egyik a szélárnyék, a másik az egyenletes iram biztosítása. 

Szélárnyék tekintetében azt mondhatjuk, hogy talán 10 km-el futott tovább szélárnyékban Eli, mint mondjuk egy olyan versenyen, ahol megfelelő minőségű nyulak vannak, és egy picit jobb szélárnyékot biztosítottak neki, mint általában azzal, hogy öten voltak előtte és ketten mögötte, szemben a szokásos egy-két nyúllal. 

De azt is látni kell, hogy már egy nyúl is leveszi a szél javát, ám nem szabad úgy gondolkodni, hogy itt most akkor hétszer akkora volt a vákuum, mintha csak egy nyúl lett volna. Egyes kutatások szerint, ha valaki mögött futsz, az 2,5 másodperc kilométerenként, ez így ezzel a V alakkal megnőhetett mondjuk 20%-al, ami ugye kilométerenként plusz fél másodpercet jelent.  Ez így összesen 45 másodperc. (10x3 azért, mert tovább nyulaztak és 30x0,5, amiért többen voltak.)

Másodpercekre nehezen lefordítható, ám véleményem szerint az egyik legfontosabb segítség a lézer volt, ami az iramfutókat irányította. Ilyen szintű egyenletes futás nem létezik, mint amit itt láttunk, az, hogy egyenesben jóformán az összes ezer 2:50-es volt, még a legmagasabb szintű iramérzékeléssel is elképzelhetetlen. Olyan, hogyha az utolsó ezret kivesszük, az összes többi 2:48 és 2:52 között van, olyan a való életben, külső segítség nélkül nem létezik. 

Viszont nem vagyok benne biztos, hogy ugyanezekkel a nyulakkal, lézer nélkül ne lett volna meg a két óra. Hiszen mi történt volna, ha nincs lézer? Hullámzóbb lett volna a tempó picivel, és mondjuk nem 2:48 és 52 között szóródtak volna az ezrek, hanem 47 és 54 között. De nem hiszem, hogy ez érdemben nagyon befolyásolta volna a végeredményt. 

Így viszont biztonságosabb volt az egész. Sokkal biztonságosabb.

Hozzászólások