Atlétika - "Szerintem a halál könnyebb, mint az ultrafutás" - Simonyi Balázs
"Szerintem a halál könnyebb, mint az ultrafutás" - Simonyi Balázs

"Szerintem a halál könnyebb, mint az ultrafutás" - Simonyi Balázs


2017/05/15 18:00

Simonyi Balázs hosszútávfutó új dokumentumfilmje, az Ultra egyszerre mutatja be az ember kicsinységét és nagyságát, nem hiányzik belőle semmi. A filmben a 246 km hosszú Spartathlon néhány indulójához csatlakozhatunk, megfigyelhetjük őket, amint hol elbuknak, hol felemelkednek, hol együttérzünk velük, hol nem értjük őket. Majd miután végigkísértük őket az úton, amelyben az egész élet benne van, a film arra késztet, hogy magunkba forduljunk és elgondolkozzunk.

Simonyi Balázs rendezővel beszélgettünk, aki elmesélte nekünk, hogyan lesz egy bölcsészsrácból ultrafutó, valamint beszéltünk az ultrafutás értékeiről, céljairól, és a sikert sikerre halmozó dokumentumfilmjéről is.

Mesélj egy kicsit magadról. Azt tudhatjuk rólad, hogy az ELTE BTK-n, magyar nyelv és irodalomból, valamint filmtörténetből szereztél diplomát. Emellett szinkronizálással, fotózással, filmkészítéssel is foglalkozol. Hogy jött az életedbe a futás, és hogy lett ilyen jelentős számodra?

Van ezek közt, amit már nagyon régóta csinálok már, 1986 óta szinkronizálok, még gyerekként kezdtem. De már csak a Simpson családnál dolgozom. Így kerültem közel a színházhoz is, a Momentán társulat alapító tagja voltam, ahol 2012-ig dolgoztam. Bölcsész beállítottságú vagyok, mindig is érdekelt a művészet, ebben érzem a kiteljesedést. A 2000-es évek elején fotózással foglalkoztam, sajtófotós voltam. A filmek is nagyon érdekeltek, ezért jártam filmszakra az egyetemen. Aztán elkezdtem filmeket készíteni, először csak gerilla módon, majd professzionálisan is. Gyerekként fociztam a Fradiban, kapus voltam, de nem nőttem olyan ütemben, mint a kortársaim, így nem volt esély, hogy valóban sikereket érjek el ezen a poszton. Ezzel be is fejeződött a focis karrierem, és a sportot is abbahagytam. Majd a húszas éveim végén, egy depressziós korszak alatt elkezdtem futni, mert úgy hallottam az jót tesz, és egyszerűbb volt, mint inni vagy drogozni, na meg olcsóbb is. Ezt sok embernél figyeltem meg, hogy hasonló lelki állapotban lévő emberek néznek utána valami mozgásfajtának. Viszont abbahagyják, én nem hagytam abba, és azóta is, úgy 10 éve, folyamatosan futok.

Hogy lettél később ultrafutó?

Amit csinálok, azt komolyan veszem. Az edzésekre nem szánok sok időt, de amikor edzek, akkor nagyon komolyan. Ezek az edzések elvittek először rövidebb versenyekre, majd hosszabb versenyekre, aztán szépen sorban: 5km, 10 km, majd egy maraton stb. Valaki megáll egy pontnál, de nekem ezek olyan kalandokat jelentettek, hogy érdekelt, mi van még feljebb. Az a világ nagyon érdekes és összetett, és az is érdekes, amiket meg tudsz alatta magadról. Én a futásban találtam meg magam. Akik ezt csinálják, azok is normális, átlagos emberek, csak nekik a futás a hobbijuk. Fizikailag ez nagyon egyszerű dolog, fej kell hozzá, akarat és lélek. Az a kaland és tudás, amit alatta szerzel, azt más nem adja meg. Nekem a versenyek az edzések, nem edzek külön az ultrára, betanítom magam. és emlékeztetőoltásként járok vissza.

Ezeket a kalandokat élvezed a futásban?

Ezt nagyon, meg azt mikor abbahagyhatom. Ezt az egészet kompletten lehet élvezni, persze sokkal több negatívummal jár. Sok szenvedés, néha agónia, a monotonitásából fakadó repetitív robotolás mind hozzá tartozik, de azért a pár izgalmas és érdekes eseményért, ami alatta ér megéri. Az ember ősi módon szeret problémákat megoldani, szeret helyet változtatni, szeret szabad lenni és ez mind benne van a futásban.

Említetted, hogy ez mentális teljesítmény, kevésbé fizikai. Szerinted elszántság, motiváció és kemény munka árán bárki képes lehet ilyen teljesítményre?

Igen. Mondok egy példát. Ott van a maraton, amit kineveztek az emberi teljesítőképesség nagy határának, köre mondtak egy mítoszt, hogy mennyire nehéz, egy igazi megmérettetés, mindenki vegye fel a bakancslistájára. De mi van akkor, ha Marathon és Athén távolsága történetesen nem 42 km, hanem 55 vagy 24? Akkor azt nevezik ki? Az, hogy mihez állítod hozzá az agyadat, az relatív. Jövő héten megyek egy versenyre Görögországba, a Delphoi jósdától indulunk hegyeken át, és úgy készülök, hogy 215 km-t fogok futni, és így “szettingelem” az agyamat. Így nem fogok csodálkozni. Míg, ha egy maratonfutásra készülsz, majd a végén szólnak, hogy fussál még 180 km-t, az úgy nem fog működni. Arra használod a testedet, amire teremtve van, azért van tüdő, izom és zsír, hogy használjuk. Aki nem használja, annak sokkal rosszabb lesz a mentális, testi közérzete és visszaél a legnagyobb ajándékkal, amit ingyen kapott. Tehát igen, bárki képes rá, elhatározás kérdése. De senkinek nem kell ezeket teljesíteni, nem ez az embert minősítő mérce. Ez belülről fakad, ha ezt valaki nem a futásban találja meg, hanem jótékonykodásban, kártyavárépítésben vagy gyereknevelésben, amivel komolyan foglalkozik és pozitívan hat magára és környezetére, akkor minden cél teljesíthetővé válik.

Mentálisan hogyan készülsz?

Nem agytréningekkel, hanem akarattal, hiszen ez az én vágyam. Van mindenféle imaginárius technika, ez nem szokatlan, hogy elképzeled magad az úton, a célban. Viszont, ha már sokadszorra teljesíted ezeket a távokat, akkor ismered magad és a tested, tudod, hogyan reagálsz majd, nagy meglepetés nem érhet. Ennek ellenére én szeretem megfigyelni, hogyan reagál a testem és a lelkem egyes eseményekre, szeretem a kihívásokat, a diszkomfortot, és ezekből megoldani helyzeteket. Még azt is mondom, hogy szeretek szenvedni, értéket tulajdonítok neki, azon keresztül tudok megtalálni sok mindent. Tudom, hogy tennem kell a célomért, de azt is, hogy erre képes vagyok. Azért tudom teljesíteni a versenyeket, mert ismerem magamat, és azért ismerem magamat, mert teljesítettem azokat.

Az első Spartathlonodat 2013-ban futottad. Hogyan emlékszel vissza az első tapasztalatokra, élményekre?

Nagyon megrázó volt, minden értelemben. Azért is készült ez a film (Ultra). Olyan szintű pozitív és negatív élmény volt egyszerre, depresszióba estem utána, mindent kivett belőlem. Még kezdő voltam, és teljesen új volt az egész. Egyik barátom úgy fogalmazott, mikor először teljesítette a Spartathlont, hogy „elvettem az álmomat”. Én így éreztem magam akkor. Volt egy álmom, hogy teljesítsem, megtörtént, és utána csak kiüresedés van. Nagyon nehéz, fájdalmas volt, kemény krízis -, válság-, anyagcseremenedzselés volt alatta. Még az értelmét is megkérdőjeleztem, hogy mit keresek én ott. De emellett felemelő és megrázó is, éreztem, hogy ezt meg kellett éljem. De az első után sokkal nehezebb volt a következő Spartathlon, jött a kérdés: vajon képes vagyok rá újra, menni fog? Nem volt sok újdonság, nagy meglepetések nem értek, de sokkal jobban meg kellett dolgozni érte. Ha az első verseny nincs, akkor a film sincs, mert akkor találkoztam a film főszereplőjével. A futás után amíg jajongtam, borogattam az ödémás lábam, szenvedtem, addig ez az ember zokogott, mert neki sokadjára nem sikerült (Szabó Béla). Olyan megrázó volt, az ő élete annyira hatott rám, hogy nemcsak magammal akartam foglalkozni a filmben, hanem az ő történetével is. Sokan tudnak vele azonosulni, ahogy a többi szereplőével is.

Részlet az Ultra c. filmből

Nem vette el a kedved az első alkalom? Mikor döntötted el, hogy újra lefutod?

A futás alatt és a célban is az az első gondolatom, még a profiknak is, hogy soha többé. 2009-ben futottam a New York Marathonon és másnap a NY Times-ban minden befutott neve megjelent egy mellékletben, amiben a következő szerepelt: Today, you may feel like you’ll never run a marathon again. See you next year. Ebben minden benne van, jó ma nem, de egy hét múlva evidens volt, hogy igen, jövőre is. Nem csak amiatt, mert olyan különleges, hanem a közeg miatt is, ami ott van, az az atmoszféra, a szeretet, a görög vendéglátás megérinti az embert, és úgy érzed, hogy ott helyed van. Mint egy második család. A világ minden tájáról összejönnek az emberek egy “értelmetlen” cél érdekében, egy olyan hangulat uralkodik, ami nagyon magnetikusan hat az emberre.

Olvashattuk néhány gondolatodat, amik a futás alatt fogalmazódtak meg benned: “Miért futok, tiszta hülyeség, amit csinálok, semmi értelme.”Azonban újra és újra elindulsz, már négyszer lefutottad a Spartathlont. Miért döntesz így?

Mert az ember keresgél. Minden versenyen mélyre megy, egyre többet tud meg magáról, rengeteg ideje van gondolkodni a életről, kapcsolatokról, a világról. Ez mindig új dolgokat generál. Olyan ajtókat nyit ki, hogy nem érsz a végére. Intenzíven magaddal foglalkozol, egyszerre fizikai, lelki és mentális tevékenység, nagyon vonzó. Ehhez kellenek ezek az alkalmak, magamtól nem mennék el futni 200 km-t, kell a várakozás.

Mennyire játszik motiváló szerepet, ha futás során összetalálkozol a többi futóval? Lelkileg tudjátok egymást támogatni

Jó érzés, hogy tudom, hogy még vannak rajtam kívül az úton, akikkel ugyanaz történik, mint velem. Olyan, mint a mozi, jó megosztani az élményt. De igazából nagyon egyedül vagyok. Van, hogy valaki visz kísérőt magával, én nem szoktam. Egyedül szeretem csinálni.

Futótechnikádon kellett javítani, változtatni valamit?

Ezt még sose kérdezték meg, pedig tök fontos, javítottam is rajta. Sokat résztávozom, ezért amatőr szinten nagyon gyors futó vagyok, és ott kialakul a talp középső, illetve külső talpra érkező futás. Ezáltal tudod magad ellökni. Ahogy viszont lassul a tempó, úgy a talp egyre lejjebb kerül, az ultrafutóknál sokan csoszognak vagy sarkukon futnak. Mivel rés távozom, el tudok futni úgy 150 km-t lassan, de aztán óhatatlanul elfárad a vázrendszer, megereszkedik a test, ezért aztán már egy ronda futótechnikával futok. Mindenkinek kialakul a saját technikája, amivel a legeredményesebben tud futni.

Testeteket mennyire viseli meg egy ilyen teljesítmény?

Nem rombolja annyira a testet az ultrafutás, a test nagyon okos, kialakítja a saját ergonómiáját. Egy ultrafutásból hosszú felépülni, felszínen egy hét, hogy tudjál újra járni és ne érezd magad fáradtnak és kiégettnek, de a B izmoknak 3-4 hónapra van szükség. Nem vállalunk sokat, legalábbis aki ésszel csinálja az 2-3 ultraversenyt vállal évente. Én hamar kiégnék, és elveszteném az érdeklődést az ultrafutás iránt.

Részlet az Ultra c. filmből

Mi a legnehezebb a futás alatt?

Talán az, hogy ne gondoljak arra, hogy mennyi van még hátra. Az étkezés, ivás egészséges arányának megtalálása is nehéz, ami attól is függ, hogy épp milyen napot fogsz ki. A terepversenyen pedig nem eltévedni is nehéz, legalábbis számomra. Sokszor eltévedek, elvétek egy jelölést. De, hogy mi a legnehezebb? Leginkább az, hogy mindent, ami a futás alatt ér, azt tudjad kezelni. Egyszerre legyél a magad hajcsárja, pszichológusa, tudjál döntéseket hozni, képben legyél, a dolgokkal. oldj meg mindent. Ezek a praktikumok nehezek. Te mit gondolsz, szerinted mi a legnehezebb?

Számomra a pihenés utáni folytatás tűnik a legkínzóbb döntésnek Sokkal egyszerűbb lenne ülve vagy fekve maradni, és kipihenni az eddigi fáradtságot. Komoly lelkierőre lehet szükség.

Igen, ehhez kell erő. A filmben nincs is bemutatva, hogy én gyakran alszom is 10-15 perceket, azután elképesztően nehéz folytatni. De évről évre egyre jobban kezelem, tudom, hogy muszáj továbbmennem. Van a mély, késő éjszaka és kora hajnal időszaka, úgy 3-tól 6-ig. Ekkor nagyon gyenge a szervezet, az ember nagy valószínűséggel ebben az időszakaszban alszik. Ha ekkor te nem futsz, hanem gyalogolsz, nagyon fáj a fejed, viszont futni már nincs se kedved, se erőd. Az alvásmegvonás nagyon komolyan meg tudja változtatni az embert, ideges, arrogáns, agresszív lesz. Ezt nehéz kezelni, ez a legnehezebb időszak.

Több helyen is azt hangsúlyozod, hogy egy ilyen hosszútávú futás alatt az ember megismeri önmagát, és szembesül önmagával. Ha nem indiszkrét a kérdés, mondanál egy-két példát, hogy te mit ismertél meg magadból a futás által?

Nem, egyáltalán nem az. Ha valami lényeges, akkor az ez. Egyrészt a helyemet a világban, illetve sikerült legyőzzem a gőgöt, a kevélységet. A futások emlékeztetnek engem, hogy milyen a normális emberi viselkedés és attitűd mások felé. Nem leszek jobb ember, de jobban megismerem magam, empatikusabb és toleránsabb leszek, megtanulom, mi az, hogy alázat, fegyelem, küzdés, megtanulom értékelni a dolgokat, például egy árnyékot a melegben, a szabadságot, egy jó szót, ölelést. Emellett jobban tudom rendezni a kapcsolataimat is, a tudatosabb életre is tanít, illetve megtanít nem félni. Ez nagydolog, nem félek semmitől. Persze ha nem futok, akkor néha szorongok, de a futás ezalól felment. Az ultra alatt néha haldokló állapotba kerülsz, és ezekből fel lehet támadni. Olyan mély fájdalmakat, elhagyatottságot tapasztalsz, amit szinte csak a haldoklók élnek meg. Nem félek, szerintem a halál ennél könnyebb lehet, legalábbis az ultrafutóknak, mert ismerik ezeket az érzéseket. Objektivitásra is tanít, a futás egy tényszerű világ, szemben pl. a művészvilággal. A futásban nincs dopping, megmutatja, hogy mi a teljesítményed. Érdekes amúgy, hogy amennyire alázatra tanít a futás, annyira arroganciára is, hiszen úgy állsz majd a futáshoz, hogy ezt már tudod, neked ez már nem nagy dolog, tudod teljesíteni. Automatikusan kelt benned arroganciát, ezt meg kell próbálni elkerülni.

Érdekes, hogy úgy fogalmaztál valamelyik beszámolódban, hogy irigyled azokat, akiknek van bátorságuk kiszállni, abbahagyni, feladni a versenyt. Sokan inkább téged, illetve azokat irigyelnék, akik be tudják fejezni. Miért gondolod úgy, hogy nagyobb dolog az, ha képes vagy megállni?

Nekem ez szégyen lenne, gyengeségnek érezném, és nagyon bánnám. Ha lesérültél, akkor persze ne fuss tovább, nem erről van szó. A legtöbb feladásnak nem testi oka van, hanem lelki és mentális. Előfordul csomó terepversenyen, hogy valaki harmadik helyen fut, és tudja, hogy nem nyerhet, ezért kiszáll. Ha nem nyerhet, minek fusson. Nevetséges. Azt becsülöm, aki nem adja fel, tisztában van vele, most ennyit bírt, de ebből táplálkozik, hogy legközelebb még jobban menjen. Ez beállítottság kérdése is, én nem vagyok feladós típus. Nem a vereséget nem bírom elviselni, hanem azt, hogy nem teszek meg mindent a célomért. Én azokat irigylem, akik ilyen hatalmas döntéseket meg tudnak hozni, mert van, hogy a futás valaki számára egy mérőfok, és hatalmas jelentőséget tulajdonít neki. Van, akinek ez élet-halál kérdés, például Szabó Bélának a filmben. Ilyen helyzetekben irigylésreméltó, hogy valaki meghozza a döntést. Olyan, mint amikor lemond egy miniszter.

Hogy jött az ötlet, hogy filmet forgass a futásról? Mi volt a célod vele?

A 2013-as verseny hatása, illetve Szabó Béla története. Ha már úgyis a filmekkel foglalkozom, akkor készítsek ebből egyet. De négy évig tartott, mire megvalósult, rengeteg munka volt vele. Nem akartunk egy tucatfilmet készíteni. Egyrészt ez egy dokumentumfilm, de akartuk, hogy legyen játékfilm jellege is. Fontos kérdés volt, hogyan lesz ebből egy dráma, egy ember története. Nagyon sok nehézség adódott, volt, hogy a forgatás alatt kiszálltak szereplők, kétszer is. Ez már egy kreatív dokumentumfilm, ami azt jelenti, hogy az alkotók folyamatosan reagálnak a valóságban történt eseményekre, kicsit terelgetik is, stimulálják is az eseményeket és a szereplőket. Ők látnak benne egy történetet, afelé próbálják elvinni az egészet, de közben zajlik az élet. Ezt a kettőt próbálják összeboronálni. Tehát a szereplők is irányítva vannak, és reagálnak az eseményekre. Ezért olyan varázslatos, van egy dráma, ami beszippant, de aztán ráeszmélsz, hogy ez a valóság. Ezzel a filmmel abszolút lehet azonosulni, azért született, mert nekem sokat adott a futás, és én ebből akartam valamit továbbadni.

Milyen visszajelzéseket kaptál a filmmel kapcsolatban?

Az ember nehezen minősíti a saját portékáját, de meg kell mondjam, ritkán éltem meg ekkora pozitív visszhangot más filmekkel kapcsolatban is. Ezzel a filmmel mindenki tud azonosulni. Aki megnézi a filmet, és elgondolkodik a saját életén, feltesz magának kérdéseket, már megérte elkészíteni. Ez a legjobb dolog, ami egy filmmel történhet. Szerintem érzik az emberek, hogy ennek a filmnek van szíve, nincs benne semmilyen special effekt, és nulla állami pénz van benne. Szerintem érzik, hogy nem élnek vissza a bizalmukkal.

Vannak a jövőre nézve újabb céljaid, mint futó? Ötödszörre is elindulsz a Spartathlonon?

Hogyne, már rajta is vagyok a rajtlistán. Ami a további céljaimat illeti, most 2,47-es a maratoni időm, és szeretném, ha úgy 2,39-et tudnék futni, illetve célom egy 1,15-ön belüli félmaraton is. Az ultrafutás nem a fiatalok sportja, ehhez nagyfokú türelem, érettség kell. Én úgy gondolom, hogy ezt még sokáig tudom majd csinálni.

Hozzászólások