Atlétika - Steven Gardiner: így kell a hurrikán elől a csúcsra futni
Steven Gardiner: így kell a hurrikán elől a csúcsra futni
Fotó: Europress/AFP

Steven Gardiner: így kell a hurrikán elől a csúcsra futni

Ajkler ZitaAjkler Zita
2019/12/09 13:45
Ha az ember élete egyik legfontosabb megmérettetésre készül, akkor jó, ha nincsenek zavaró tényezők. Minden plusz energia, amit az edzéseken kívül a sportoló bármi másra "veszteget", az később megbosszulhatja magát. Ezt azonban nem mindig lehet betartani, néha az élet dob egy váratlant, neked pedig meg kell oldanod.

Az én tavalyi felkészülésem ennek tükrében enyhén szólva is érdekesen alakult. A dohai világbajnokság előtti végső hajrában a Bahamákon egy addig soha nem látott erősségű hurrikán, a Dorian tombolt. Elképesztő pusztítást végzett. Több, mint 60 ezer ember halt meg, a sziget nagy része lakhatatlanná vált, és hetekig nem volt áram. Szerencsére én nem otthon voltam épp, mivel akkoriban Floridában éltem és ott edzettem, de nem tudtam magam függetleníteni a történtektől. Folyton a családomra, a barátaimra és a házunkra gondoltam. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor az édesapám felhívott, hogy velük minden rendben, és többé-kevésbé a házunk is túlélte a vihart. Hegytetőn áll, így nem érte el az áradás, viszont a tető annyira megsérült, hogy az esőzések miatt belül minden rommá ázott. Emiatt a családom nem is maradhatott ott: öten közülük akkor költöztek ideiglenesen hozzám Floridába, amikor én már Dohában voltam. De számomra ez mégis megváltás volt: így már a dolgomra tudtam koncentrálni. Legalábbis sokkal jobban, mint addig.

000_1L378A.jpg Fotó: Europress/AFP

A szezonom ugyanis addig sem volt éppen a legtökéletesebb. Achilles gyulladás miatt csak később kezdhettem az edzéseket, majd azután sem minden úgy alakult, ahogyan terveztem. De az ilyen buktatók engem inkább megerősítenek és elszántan, keményebben térek vissza, miután túljutottam rajtuk. Így volt ez most is. Egy vb-n nyilván van nyomás is az emberen, de közben azt is éreztem, hogy ez most mégis más. Éreztem, hogy ez több, hogy a hazámnak szüksége van rám. Kell, hogy végre egy kis boldogságot vigyek a sanyarú napjaikba, hogy ismét tudjanak valaminek örülni. Érem volt a cél, nem is kérdés. Tudtam, hogy jó formában vagyok, de ahhoz, hogy valami kivételeset vigyen véghez az ember, a dolgokat nem szabad túlkombinálni, elveszni a részletekben, csak egyetlen egy dologra szabad koncentrálni. 

A 400 méteres világbajnoki döntő napján szerencsére sikerült ezt tartanom: végig higgadt maradtam. Sosem szerettem a hangos zsivajt, így kerestem egy csendes, nyugis helyet és próbáltam nem a versenyre gondolni, nem ráfeszülni. Az edzőm, Gary Evans azt mondta, érezzem közben jól magam. Emlékeztetett, hogy amire készülök, azt már milliószor megcsináltam edzésen, tehát "csak csináljam meg ismét". Mondani persze könnyű, de a 400 méter nem éppen vasárnapi matiné, a táv igencsak ki tud készíteni bárkit is. Nem szabad könnyelműsködni, figyelni kell, addig futni olyan gyorsan, ahogy csak bír az ember, amíg emelni tudja a lábát és levegőt kap. Ami így együtt, hát, ritkán adatik meg. A 400 méter komoly kín tud lenni, ez vitathatatlan tény. A kérdés csak az, hány métertől... De közben érezzem jól magam, hát persze. Edzéseken egyébként tényleg rengeteg mindent csináltunk, amikor is ez a jó érzés max az edzés után jött el, de közben ritkán. Ezután persze a versenyek tényleg szinte jutalomnak tekinthetőek, lehet úgymond "élvezni", bármilyen furán hangzik. 

000_1L36KR.jpg Fotó: Europress/AFP

Amikor atletizálni kezdtem, nem szerettem a 400 métert. Azonban ahogy egyre jobb lettem benne, ez is megváltozott. Nekem a gyorsasági rész megy jobban, a rövidebb résztávokban vagyok menő, 250 méterig kb. A többiek, az edzéstársaim viszont épp ellenkezőleg: ők a hosszabb, 450-600-800 métereken jók, én pedig ott mindig a csapat végén kullogok utánuk. De ez pont jó így, hiszen épp ebben a részben kell fejlődnöm, így pedig adott a lehetőség a folyamatos versenyhelyzetre, a javulásra. A többiek kellőképpen tudnak húzni, amiből én csak jól jöhetek ki hosszú távon. Doha pedig az első lépés volt ezen az úton. A döntő előtt beszéltem a családommal, akik azzal engedtek a pályára: tedd meg, amit csak tudsz és az elég lesz, jelentsen végül bármit. Én pedig hallgattam rájuk, és így tettem. 

Az utolsó kanyar előtt éreztem, hogy jó helyen vagyok és ez járt a fejemben: "oke Steve, ez mindjárt megvan, csak csináld tovább, csak csináld végig."

A verseny előtt az edzőm 43.5 körüli időt jósolt, és amikor láttam a kijelzőn a 43.48-as időt, még büszkébb voltam. Hiszen ez ráadásul új bahamai csúcs, bónusz extraként. Fantasztikus öröm!

2014-ben, amikor a junior vb-n indultam Oregonban, akkor kezdtem el igazán arról álmodozni, hogy profi atléta legyek, hogy valamikor felnőtt világbajnokságot nyerjek. Rengeteg edzés, áldozat és munka árán végül itt vagyok, megcsináltam. 18 éves koromban elindultam és követtem az álmaimat. Elköltöztem otthonról, magam mögött hagytam mindenkit, aki fontos volt,  a szülőhazámat is. Azonban mindez mindvégig hiányzott. A honvágyat sosem tudtam igazán megszokni, azóta sem. Persze amikor csak tudok, hazamegyek látogatóba a családomhoz, de az nem ugyanaz. Most mondjuk mind velem laknak Floridában a hurrikán pusztítása miatt, de ez speciális helyzet. Amint helyreállítják a házunkat, visszamennek Abaco-ba. Én viszont régen voltam otthon, mindig csak terveztem, de erre is eljött az idő végre. 

000_1L374E.jpg Fotó: Europress/AFP

Amikor Doha után a gépem leszállt Nassauban, realizáltam, mennyire megváltozott minden velem kapcsolatban az aranyérem után. Ismert lettem, ünnepeltek, mindenki ölelgetett és gratulált.  A Bahamák egy picike ország, de ha bárki bármiféle sikert ér el, azt kellőképpen megünnepeljük, megadjuk a módját. Dohában is leírhatatlan érzés volt a dobogón állni és megkapni az érmet, de igazán csak hazaérve realizáltam, valójában mit is jelent ez. Tényleg mindenki engem ünnepelt: nem mehettem még a sarki zöldségeshez sem, néha már sapkában, vagy kapucnis pulcsiban sem, hiába. Úgy is rögtön megkaptam: tudom, hogy te vagy az, ne bújj el!

De ez így rendjén is van. Senki nem akar bántani, érzem a felém irányuló szeretetet és én is tele vagyok ezzel az érzéssel. Hazajönni mindig csodálatos élmény, emlékeztet arra, honnan indultam és meddig jutottam. És persze arra is, mi van még előttem, na meg arra is, hogy bár saját magamért csinálom, de a sport ennél valójában sokkal többet jelenthet, mindenki másnak is. Sőt, néha kifejezetten a legjobb módja annak, hogy boldoggá tedd a körülötted lévőket is.

via SPIKES




Hozzászólások