Atlétika - Omar McLeod újra megtalálta magában a félelmet nem ismerő kis srácot
Omar McLeod újra megtalálta magában a félelmet nem ismerő kis srácot
Fotó: Europress/AFP

Omar McLeod újra megtalálta magában a félelmet nem ismerő kis srácot

Kálmán LaciKálmán Laci
2019/07/24 16:37

A világ- és olimpiai bajnok Omar McLeod egy ideig egyeduralkodó volt 110 gáton. Az életben a dolgok azonban nem mindig alakulnak úgy, ahogy az ember tervezi, és néha kisebb-nagyobb vargabetűket is le kell írni ahhoz, hogy minden újra egyenesbe jöjjön. A következőkben erről mesél majd a jamaicai sprinter.


Emlékszem, gyerekként nem féltem semmitől. Nem aggódtam az elvárások miatt. Még hírből sem ismertem ezt az érzést. Szabad voltam és féktelen, de ugyanakkor borzasztóan eltökélt is. Rengeteget sportoltam, kriketteztem, kosaraztam és fociztam. Egy nagyon fegyelmezett háztartásban nőttem föl, ahol lehet, hogy nem volt meg minden, amit akartunk, de mindenünk megvolt, amire szükségünk volt. A családom nem volt gazadag, így egy olyan környezetben nevelkedtem, amelyik megtanított arra, hogy keményen kell dolgoznom, és hálásnak kell lennem mindazért, amim van. 

Sosem féltem a kihívásoktól. Amikor csak lehetett, meg akartam magam méretni. Mindig az idősebb srácok ellen akartam futni, a templomi kórusban a legnagyobb kihívást jelentő dalokat akartam énekelni. A bibliaórákon igyekeztem az idősebbek körül nyüzsögni, mert folyton új dolgokat akartam tanulni. Az utcán vödröket és bödönöket tettem le, amiket átugráltunk, természetesen versenyre. Néha, a kihívás kedvéért két vödröt is egymás tetejére tettünk. Őrült voltam, merész és vagány. És ez a félelemnélküliség velem együtt növekedett, és jött velem a futópályára is.

Anyu mindig azt tanácsolta, hogy ne változzam meg, ami többnyire sikerült is. Ugyanaz a bolondos srác vagyok, aki régen voltam. Azonban, ahogy egyre idősebb lettem, a velem szemben támasztott elvárások is nagyobbak lettek. És ezen a ponton valamit elvesztettem magamból.

Tavaly valahogy eltűnt a versenyzésemből az öröm, a lazaság. Jöttek a kérdések, hogy akkor most hogyan tovább, én meg nem igazán találtam a válaszokat. Sérülésekkel küzdöttem, és úgy éreztem, egy kicsit elhasználódtam. Az atlétika valahogy felemésztett engem.

omar2.jpg Fotó: Europress/AFP

Ahhoz, hogy ezt valahogy megpróbáljam helyrehozni, egy kicsit kutakodnom kellett a lelkemben, és meg kellett kérdeznem, mi tévő is legyek. Nem igazán arról volt itt szó, hogy tanácsot adjak fiatalkori önmagamnak. Sokkal inkább arról, hogy felnőttként mit tudnék megtanulni a fiatal Omartól. Az volt a kérdés, hogyan tudnék újra kapcsolódni ahhoz a félelmet nem ismerő, vagány kis sráchoz, aki voltam. Rájöttem, hogy újra meg kell találjam a boldog énemet, amihez egy vidám, mosolygós környezetre volt szükségem. Ezáltal válhatott belőlem megint egy egészséges Omar, ami újra egy gyors Omart eredményezett.

Hiányzott az otthonom, a családi kötelékek. Ezért közelebb költöztem Jamaicához, Kentucky-ból Floridába. Edzőt is váltottam és csatlakoztam Tony Ross csapatához. Ő borzasztóan okos, és mindent tud a gátfutásról. Egy nagyszerű csapat jött létre körülöttem. Ez a csapat lassanként újraépítette az önbizalmam, és lehetőséget adott arra, hogy újra felfedezzem magamban azt a félelem nélküli mentalitást, mely fiatalon annyira jellemző volt rám. Remélem, ez az érzés most már a pályafutásom végéig velem marad, mert tudom, hogy ennek segítségével tudom majd elérni a céljaimat, és kihozni magamból mindazt, ami bennem van. 

IAAF

Hozzászólások