Atlétika - Dawn Harper: a lányom nem lesz az álmaim gyilkosa!
Dawn Harper: a lányom nem lesz az álmaim gyilkosa!
Fotó: Europress/AFP

Dawn Harper: a lányom nem lesz az álmaim gyilkosa!

Ajkler ZitaAjkler Zita
2019/11/08 19:30
2018 szeptemberében nagy döntést hoztam. Befejeztem a versenyeket, mert anya akartam lenni, és ennek érdekében próbáltam megszervezni az életemet. Az első és legnagyobb kérdés azonban ott motoszkált bennem: mennyire fogom ezt bírni, hogyan fog hiányozni a mozgás, az edzés, a versenyek? Számomra az sosem volt kérdés, hogy szeretnék gyermeket, így váltanom kellett, tovább kellett lépnem. 

De a fejemben óriási káosz volt, féltem.

Azoktól, akiknek volt már babájuk, mindig egy dolgot hallottam: amint megszületik, az eddigi életed elfelejtheted, onnantól minden megváltozik, minden más lesz, csak a baba körül forog majd a világ. És ez bizonyos mértékig így is van rendjén. Viszont sok barátom mesélt arról, hogy ő úgy nőtt fel, hogy végig azt hallotta az anyjától, hogy mindent feladott érte. Én pedig nem akartam azt a terhet a lányom nyakába varrni, hogy ő az édesanyja álmai árán született. Nem, ez így már nem helyes!

Éppen ezért, az elmúlt hónapokban egyre inkább érlelődött bennem a döntés: visszatérek.

000_RI7II.jpg Fotó: Europress/AFP

Persze ehhez kellett az is, hogy a terhességem alatt szinte végig sportoltam, nem a nulláról indult a dolog. Visszamentem a középiskolámba, és ott beálltam a régi edzőm csoportjába egy kicsit, vagy az elliptikus tréneren mozogtam fél órát, de volt olyan is, hogy 100 yardokat futottam a pályán. Aztán végül április 10-én megszületett a kislányom, és akkor 1 hónapig teljesen leálltam mindenféle mozgással. Onnan pedig hihetetlenül nehéz volt a visszatérés. A lábaim, az izmaim, a tüdőm, minden fájt. Úgy éreztem, soha nem leszek már olyan formában, mint a baba előtt. Muszáj volt folyamatosan arra emlékeztetnem magamat, hogy minden kezdet nehéz, és hogy igenis minden innen indul újra. Az persze nagy segítség volt, hogy nagyon jó babám volt: sokat aludt, hamar le tudtam fektetni, este 7-től már ágyban volt, egészen reggel 9-ig. Áldottnak éreztem magam emiatt, volt időm pihenni.

A boldog családA boldog család Fotó: Alonzo Nelson Facebook

Éppen ezért, az elmúlt hónapokban egyre inkább érlelődött bennem a döntés: visszatérek.

Ehhez azért az is kellett, hogy sosem távolodtam el teljesen az atlétikától. Mindig követtem a versenyeket, még ha csak a televízión keresztül is. És ez folyamatosan erősített engem, hogy igeni újra ott a akarok lenni én is, nagyon hiányzott minden. Ahogy a dohai világbajnokságot néztem, és láttam az új mamikat nyerni és jól szerepelni (Nia Ali, Shelly-Ann Fraser-Pryce vagy Allyson Felix), az szintén csak abban erősített meg, hogy igenis küzdjek tovább, nincs lehetetlen számomra sem. Tőlük kaptam meg az utolsó lökést.

000_RI7HJ.jpg Fotó: Europress/AFP

Az elmúlt évben rendszeresen kommunikáltunk Valerie Adams-el, főleg az anyaság és a felmerülő problémák miatt. Sikerült személyesen is beszélgetnünk Monacóban tavaly, és én sok kérdést feltettem neki, ezzel a témával kapcsolatban. Rengeteg mindent elmondott, nagyon sokat segített és támogatott. Azt mondta:

"Magadra hallgass, a belső hangra, menj a saját utadon, senki mással ne törődj!"

Mostanában már nincs túl nagy különbség a testemet tekintve a baba előtti formámhoz képest. A szülés után ez nagyon nem így volt. Minden idegen volt, a hormonok tomboltak, a testem pedig addig sosem várt dolgokat produkált. Azt mondta, lassítsak, majd ő diktálja a tempót, nekem pedig nem volt választásom, hallgattam rá. Kaptam megerősítést is, hiszen a kiropraktorom is azt mondta, ne siettessek semmit, hiszen hónapokig de egy évig is tarthat a visszatérés, ez mindenkinél más. És tényleg: rengeteg speciális gyakorlatot végeztem, törzs, has, hát izmokat erősítettem, és hatott. Haladok, bár még messze a vége, de egyre jobban érzem magam a bőrömben, fizikálisan kezdek újra önmagam lenni.

A másik oldal a mentális rész. Úgy érzem, ott is csak nyertem a dolgon, erősebb vagyok. Ez is időbe telt, hiszen a terhesség alatt más járt az eszemben és más gondok foglalkoztattak, mint sportolóként. 

Emlékszem is egy extra edzésemre, ahol 250 métereket kellett futnom, és az utolsó előtt én már teljesen elkészültem az erőmmel, nem tudtam végig csinálni. Kimerültem, az izmaim égtek, ziháltam. Arra gondoltam, hogy innen felállni is hatalmas tett lenne, de lefutni az utolsó résztávot, maga lenne a csoda. Aztán tovább gondolkodtam, és azt mondtam magamnak, vagy álljak fel és fussak vagy fogjam be a számat és menjek haza. Úgyhogy felálltam, a férjem pedig megkérdezte: lefussa-e velem az utolsót? Azt válaszoltam, hogy ne, hiszen ha képesnek kell lennem rá egyedül, még ha a végén sétálni is fogok. Majd odaálltam és megcsináltam, de amint beértem a célba, szinte kidőltem és agonizáltam. De belül ujjongtam, hiszen megtettem az első lépést, legyőztem önmagamat. De nagyon kemény idők voltak azok.

Harper_Dawn_.jpg Fotó: Dawn Harper-Nelson

Az elmúlt években Los Angelesben edzettem, de a lányom születése után tudtam, hogy ezen változtatnom kell. Nem bírtam volna elviselni, hogy heteket, hónapokat távol vagyok tőle. Így hazaköltöztem, nem messzire a jelenlegi edzés bázistól, East St. Louis-ba. A város megad nekem minden lehetséges támogatást, én pedig bízom abban, hogy így is menni fog. 

A másik nagy pozitívum, hogy a régi iskolámban edzhetek. A gyerekek látják majd nap mint nap, hogyan készülök. Azt is, amikor jól megy, de azt is, amikor nem. Minden egyes edzést végig tudnak kísérni, ha akarnak. És szerintem ez fontos, hiszen így láthatják, hogy mindenkinek meg kell szenvednie, ha el akar érni valamit. Hogy ez alól én sem vagyok kivétel. Ráadásul úgy kezdtem én is, mint ők, és meddig jutottam. De ahhoz kellett és kell azóta is, hogy 110 %-osan mindent beleadjak mindig, szinte végkimerülésig edzem a pályán, küzdök az álmaimért.

Mióta elhatároztam, hogy visszatérek, rengeteg pozitív és negatív reakciót kaptam. Hiszen jelenleg elképesztően erősek az amerikai lányok 100 gáton, nagyon nehéz lesz bekerülni az olimpiai csapatba. Egy dolgot felejtenek csak el, hogy amikor én először kezdtem el készülni, akkor olyanokkal voltam egy csoportban, mint Joanna Hayes és Michelle Perry. Azaz mielőtt a világot megvertem volna, őket kellett előbb(egy olimpiai és egy világbajnokot), és az sem volt egyszerű. 

Sosem volt könnyű, de épp ez a szép a sportban, én pedig imádom a kihívásokat. Azóta új lányokkal kell majd felvennem a versenyt, de bízom abban, hogy az utam végén ismét győzni fogok 2020-ban.

via spikes






Hozzászólások