Atlétika - David Rudisha: "Kaptam egy második esélyt az élettől"
David Rudisha: "Kaptam egy második esélyt az élettől"
Fotó: Europress/AFP

David Rudisha: "Kaptam egy második esélyt az élettől"

Kálmán LaciKálmán Laci
2019/11/03 14:37
David Rudisha a 800 méteres síkfutás kétszeres olimpiai- és világbajnoka, a szám világcsúcstartója. Az utóbbi két-három évben sérülésekkel és magánéleti gondokkal is küzdött. Azonban határozott célja, hogy a jövő évi tokiói olimpián újra éremért harcolhasson. 

Szerencsés vagyok, hogy életben maradtam. Tisztában vagyok ezzel.

Augusztusban, miközben épp hazafelé autóztam, Kilgorisba súlyos autóbalesetet szenvedtem. Már öt órája úton voltam, és már csak 30 km-re voltam az otthonomtól, amikor észrevettem, hogy egy busz jön velem szemben az út közepén, és egyenesen felém tart. 

Frontálisan ütköztünk, a kocsi totálkáros lett. Én azonban valahogy megúsztam. 

Egy ilyen incidens képes lehet megváltoztatni az ember alapvető szemléletmódját, nálam is valami ilyesmi történt. Úgy érzem, kaptam egy második esélyt az élettől.

Bizonyos értelemben ugyanazt érzem a sportolói pályafutásommal kapcsolatban is. Ez azt jelenti, hogy végre látok valami fényt az alagút végén. 

Életem legnehezebb évein vagyok túl, és nem csupán a karrieremet illetően. A feleségem és én különváltunk, elvesztettem az édesapámat, és mindez iszonyatosan megviselt engem. 

Az édesapám, Daniel egy nagyszerű barát és mentor is volt egész életemben. 

Ahonnan származom, ott nincsenek stadionok, futópályák, úgyhogy egy feltörekvő, fiatal atlétának nem mindig könnyű motivációt találnia az edzésekhez. Mivel azt már egész kiskorom óta tudtam, hogy az apám atléta volt, így nekem mindig is ő volt a példaképem. Apu egyébként ezüstérmet nyert 4x400-on az 1968-as mexikói olimpián. 

Márciusban ment el, és azóta sokkal ritkábban látogatok haza. Korábban nem bírtam egy hónapnál tovább, hogy ne menjek, és most már tudom, hogy ennek ő volt az oka. Együtt voltunk, beszélgettünk és közben rengeteget tanultam tőle. 

A legnehezebb időkben szükséged van egy ilyen emberre magad körül. 

david.jpg Fotó: Europress/AFP

Baromi kemény volt az elmúlt két év, hisz nem csinálhattam azt, ami korábban hosszú éveken át meghatározott engem. Bár az utolsó versenyem 2017. júliusában volt, a sérülésem gyökere bő egy évvel korábbra tehető.

A 2016-os riói olimpia felkészülési időszakában, az egyik edzés után valami furcsát éreztem a farizmomban, miközben a fizió masszírozott engem. A fájdalom kezdetben nagyon enyhe volt, de minden egyes edzéssel és versennyel egyre csak erősödött. 

A probléma az ülőcsonthoz kapcsolódó szalaggal volt, és noha tudtam vele futni, a teljes lépéshossz fájdalmat okozott. 2017. nyarán úgy éreztem, az egész már a múlté, és készen álltam arra, hogy megvédjem a világbajnoki címem Londonban. Azonban sajnos egy új fájdalom jelentkezett a jobb lábamban. 

A szalag-probléma 2018-ban visszatért, de rendkívül nehéz volt diagnosztizálni. A felvételek nem mutattak semmiféle gondot, ehhez képest minél többet futottam, annál rosszabbul voltam. 

A menedzserem, Michel Boeting végül elvitt egy holland orvoshoz, aki megtalálta a probléma gyökerét. Azt tanácsolta, addig ne versenyezzek, amíg teljesen meg nem gyógyulok. 

Azóta próbálok türelmesen várni, míg a testem készen áll majd az edzésekre. Ez nem volt mindig könnyű. A többi probléma miatt a rám nehezedő nyomást néha elviselhetetlennek éreztem. 

Hogy kiengedjem a fáradt gőzt, elég sokat lógtam a haverjaimmal, akikkel egy csomót buliztunk. Az ilyesmit az ember nem határozza el tudatosan, azonban van, hogy úgy alakul, hogy önpusztító életmóddal tudja csak elvonni a figyelmét a különböző problémáktól. 

Szerencsére túl vagyok rajta, és újra önmagam vagyok.

Bármilyen sportágban kemény dolog parkolópályán lenni. A múlt hónapban elutaztam a dohai világbajnokságra, és ahogy ültem a stadionban, éreztem, hogy jön az adrenalin. Néztem a nyolcázasokat, és olyan volt, mintha beszélnék hozzájuk. Szinte mondtam nekik, hogy milyen hibákat követnek el.

david2.jpg Fotó: Europress/AFP

A nyomás egyébként rendkívül jó dolog is tud lenni. Gyakran jobb eredményre sarkallja az embert. 

Emlékszem, 2011-ben órási súly volt a vállaimon minden egyes versenyen. Mindenki elvárta tőlem az 1:41-es futást, holott ilyen eredményt nem lehet futni minden héten. 

Most másfajta nyomás van rajtam. Igaz, ehhez hasonló helyzetben is voltam már, és onnan visszajöttem. 2013-ban azt hittem, vége a karrieremnek egy súlyos térdsérülés miatt. Annyira fájt, hogy még egy 15 perces kocogásra is képtelen voltam. Októberben volt egy műtétem, és egészen 2014. márciusáig nem futhattam. 

Minden azon múlik, hogy pozitív tudj maradni, muszáj rávenned magad, hogy más perspektívából nézd a dolgokat. Mindenki mellettem állt, a családom, a barátaim és az edzőm, Brother Colm O’Connell is.

2015-ben nem sokan hittek abban, hogy nagy dolgokra lehetek képes a vb-n, hisz azon a nyáron háromszor is kikaptam. Én azonban hittem magamban.

A mostani helyzet is hasonló. Tudom, hogy elvesztettem két évet, de ki kell tartanom és türelmesnek kell lennem, ha vissza akarok kerülni a sportág csúcsára. 

Először is, fogynom kell. Jelenleg ugyanis nem vagyok elég fitt. Mindig is gyorsan jöttek föl rám a pluszok, a holtszezonban általában 4-5 kilót mindig felszedtem. A mostani sérülés nyomán azonban nagyjából 12 kilónyi felesleg van rajtam. Ha ennek nagy részét sikerül leadnom, elkezdhetem összerakni az edzéseimet. A legfontosabb, hogy a sérülésem már majdnem teljesen rendbe jött. 

Amikor Dohában találkoztam a kenyai rajongókkal, ők azt mondták, hogy alig várják, hogy újra a pályán lássanak. A saját céljaimon túl, értük is felelősséggel tartozom. Megígértem nekik, hogy visszatérek.

Ha visszatekintek, életem egyértelműen legtökéletesebben összerakott futása a 2012-es olimpiai döntő volt. Képes voltam kezelni a nyomást, és világcsúcsot futottam.

Az egész verseny rendkívül különleges volt. A mögöttem célba érők is országos és egyéni csúcsokat futottak. Éreztem, hogy a többiek hálásak voltak nekem, amiért bevállaltam ezt a komoly tempót.

Tudtam, ha egyszer felállok a rajtvonalra, mindig a legjobbat nyújtom. Ahogy azt is, hogy nem csupán győzni akarok, de gyorsan is akarok futni. Ebből pedig mindig profitáltak a többiek is. 

david3.jpg Fotó: Europress/AFP

De, ha őszinte vagyok, azt kell mondjam, a londoni olimpián nem számítottam ilyen gyors futásra. Az előfutamok és az elődöntők után az ember sokat veszíthet az energiájából. De az hihetetlenül jó volt, hogy egy nap pihenő után jöttünk vissza a döntőre. 

Amikor együtt vagyok a barátaimmal, ők gyakran visszajátsszák ezt a döntőt. Mindenki szívesen nézi, engem is beleértve. Az akkor, ott átélt érzelmek visszajönnek, és megerősítenek abban, hogy vissza akarok térni a legjobbak közé.

A legfontosabb, hogy motivált maradjak, ami nem könnyű, hisz szinte már mindent elértem. 

A 2020-as olimpiáról már a sérülésem előtt is sokat beszéltem. Őszintén hiszek benne, hogy az elmúlt évek történései ellenére is jó úton vagyok ahhoz, hogy ott lehessek. Mindent meg fogok tenni ezért. 


David Rudisha írása az IAAF Spikes oldalán jelent meg

Hozzászólások