Atlétika - Csere Gáspár, a legjobb magyar maratoni futó: Kipchoge álomrekordja a szerény életen is múlt
Csere Gáspár, a legjobb magyar maratoni futó: Kipchoge álomrekordja a szerény életen is múlt
Forrás: Csere Gáspár

Csere Gáspár, a legjobb magyar maratoni futó: Kipchoge álomrekordja a szerény életen is múlt

HosszabbitásHosszabbitás
2019/11/04 19:04
Csere Gáspár 22 éve fut, legtöbbünk számára csak Rióban tűnt föl. Ami természetes, hiszen sokan futnak, mégse jut ki mindenki egy olimpiára. A legjobb maratoni idővel rendelkező aktív magyar atléta mesél erről a hosszú útról: magasságokról, fájdalmakról, hitről, kenyaiakról.

 

Egy hete elmentél Amszterdamba úgy, hogy nem is tervezted. Mégis az utóbbi egy év legjobb maratonija lett. Hogy látod bő egy hét távlatából ezt a 2:19:40-et?

Nagyon nagy löketet adott a folytatáshoz, mert az elmúlt egy évben egy krízisen mentem keresztül. 2018 tavaszán porckorongsérvet diagnosztizáltak, ami kisugárzott a lábamba, és sokat bajlódtam vele. Emellett idén házasodtam meg, ami ha nem is a futás rovására ment, mégiscsak elvitte a figyelmemet valamelyest. A téli alapozásnál a motivációm a körülbelül nullát súrolta. Nem volt véletlen, hogy a tavaszi eredményeim gyengébbek is lettek. De mivel az olimpia miatt van egy kisebbfajta nyomás, rájöttem, hogy össze kell szednem magam. Egyébként is, a maratonfutáshoz még fiatalnak számítok, muszáj túllendülni az ilyen holtpontokon. Nyáron az edzőtáborok elég jól sikerültek, és most ez az amszterdami verseny volt a visszatérés. Leginkább azért volt ez fontos, mert végre érzem azt a mentális tuningot, amit kell, hogy érezzek. A 2:19 nem annyira erős eredmény, de a tavaszi futásokhoz képest igen.

Kipchoge bécsi rekorddöntése kapcsán te is nyilatkoztál több alkalommal. Talán örök kérdés: szerinted mennyi a genetikai rész ebben a mínusz 20 percben?

Ez a dolog ott kezdődik, hogy ők másképp élnek, mint mi. Sokkal szerényebben. Mindennap ötkor felkelnek, és hatkor már futnak éhgyomorral, sokszor 40-50 fős csapatokban. Nagyon erős a csapatmotiváció, mindent együtt csinálnak. Összetartóan, fegyelmezetten. Kipchoge is házas ember, de csak hétvégén van otthon. Megvan mindene, mégis teljesen puritán életet él sok társával együtt. Samuel Wanjiru sajnálatos esete mutatott rá arra, hogy ezeket az embereket nem is szabad kiemelni a megszokott közegükből. Néhány menedzser, meg ők maguk is felismerték, hogy a hirtelen jött gazdagsággal nem tudnak mit kezdeni. Hozzá kell tenni, hogy sok kenyai nem is vágyik a nyugati életre. Most már ott is van kütyü, de sokkal ingerszegényebb a környezet, ami nagyon kell a futáshoz. Itt zaj és szmog van, itt mindenki ingerült és menő akar lenni. Miközben ők állatokat tartanak, meg kukoricát termesztenek. Olyan normális és szerény életet élnek, hogy a gondolkodásmódjuk és a mentális erejük sokkal jobb, mint egy európaié. Kimondják, hogy negyven kilométer, aztán megcsinálják. Nyilván még az is rájön erre, hogy ők magaslaton edzenek, emiatt sokkal jobb a keringésük. Aztán lejönnek, és szárnyalnak, meg se kottyan nekik a három perces ezer. Persze vékonyabbak a csontjaik, meg nyúlánkabbak. Ezek valóban genetikai dolgok, de ez önmagában maximum két-három percet jelenthet szerintem. Annak, hogy európai alig van 2:10 alatt, inkább életmódbeli okai vannak. Ami fontosabb, hogy sokkal optimistábbak. Ha egy ottani ember - aki nem volt futó, de aránylag sportos életformában élt – kijelöli magának, hogy három éven belül 2:07-et fog futni, megcsinálja. Itt Európában komoly pesszimizmus van. Teljesen más a mentális kiinduló helyzet. A „No human is limited” is erről szól, hogy elhiszed-e, és hogyan viszonyulsz hozzá. Ők egyszerűen elhiszik, és sokan megcsinálják.

Mit gondolsz, egy európai futó számára mi lehet ez a bűvös plafon?

Ez érdekes kérdés. Erre leginkább az tudna válaszolni, aki a plafon közelében van. Ha szabad azt mondani, hogy az európai futók alatt a fehér futókat értjük, két ember jöhet szóba. Sondre Nordstad Moen az egyikük, aki 2:05:48-al tartotta az Európa-csúcsot, amit aztán Mo Farah döntött meg. Rajta kívül a fiatal Julien Wanders említhető, aki még maratonit nem futott, de félmaratonon és 10 kilométeren Európa-csúcstartó. Ami érdekes, hogy ők is voltak Kenyában edzőtáborozni, sőt Wanders 18 éves kora óta ott is él, aminek látható eredménye van. Moen azt nyilatkozta, hogy tudhat nulla kettőt, nulla hármat. Bár rajtuk kívül a legjobbak továbbra is 2:10 körül vannak. Nyilván most, hogy megdöntötték a két órás időt, nehéz okosságot mondani. Tíz éve senki nem hitte volna, hogy ez meglesz 2020 előtt.

Neked van számszerű célod?

Sokszor gondolok rá, hogy milyen lenne 2:10 alatti futónak lenni. Az egy ranggal jár szerte a világban. Viszont a maratonfutás nagyon összetett dolog, rengeteg mindennek kell összepasszolnia. Hiába van benned egy jó idő, ha a verseny napján nem stimmel minden. Nekem az edzőmmel, Szabó Imre bácsival az a fő küldetésünk, hogy a már negyed évszázada fönnálló országos csúcsot (2:12:10, Szűcs Csaba) megdöntsük. Nekem az atlétikában a legalapvetőbb célom az volt, hogy legalább egyszer országos bajnok legyek, hogy 2:20-on belül fussam a maratonit és kijussak egy olimpiára. Mostantól elégedetlen nem lehetek, ha majd egyszer visszavonulok. De úgy érzem, van még tennivaló.

merei.JPG Fotó: Mérei László

Hogyan élted meg ezt a drasztikus létszámcsökkentést és szintmódosítást (2:19:00 helyett 2:11:30), ami Tokióra vonatkozik?

Egy kicsit pesszimistán álltam ehhez a kérdéshez az elmúlt időszakban. Úgy voltam vele, hogy persze megpróbálom, de nincs sok esélyem. Szerencsére most kezd ez átbillenni, mert sokkal erősebb bennem az akarás, hogy ott legyek. Azért nehéz megjósolni, hogy mi lesz, mert az egész egy új rendszer. Nem tudja senki, hogy milyen eredmény kell pontosan. Rióban majdnem százhatvanan voltunk, most nyolcvan hely lesz csak. Ebből az első negyven futó szinttel kerül be, a mezőny második fele pedig egy pontszerzős rendszer alapján. A SPAR Maraton előtt 140. voltam ezen a listán, amelyen most javítottam egy kicsit. Nem tudnék százalékot mondani, de megvan az esély, hogy ott legyek a második olimpiámon. Az élsport amúgy is olyan, hogy ha öt százalék esély van, akkor is csinálja az ember.

Egy nyilatkozatodban említetted, hogy 20 évesen még nem is gondolkoztál az olimpián. Mivel foglalkoztál a sport mellett?

A futás mellett jazzdobot tanultam, sokáig nem is tudtam dönteni, hogy melyikkel foglalkozzam komolyabban. Nem voltam rossz tanuló, de nem igazán érdekeltek az úgynevezett fontos tárgyak, inkább a tesi, az ének meg a rajz. Talán ez a művész vonal is a családból jön, a szüleim képzőművészek. Felfigyeltek arra, hogy a fakanállal ügyesen ütögetem a fazekat, és beírattak egy jó nevű tanárhoz. Amikor kamasz koromban kissé eltávolodtam a futástól, voltak zenekaraim is, és megfordult a fejemben, hogy a zenét válasszam. Nem bánom, hogy végül a sport maradt a fő vonal, viszont biztos vagyok benne, hogy sokat segít a dobos múlt. Ugyanúgy a ritmus az alapja a futásnak is. Rió előtt fél évvel diplomáztam sportmenedzsment szakon a TF-en, és az olimpia után sikerült olyan státuszba kerülni a szponzori szerződésekkel, hogy nem volt muszáj elmennem a futás mellett. Most van három éve, hogy úgymond profi vagyok, viszont nehézkes is volt ez a három év, mert nehéz megtalálni az egyensúlyt. 8 óra munka mellett nehéz ilyen szinten sportolni, de ha meg semmit nem csinálsz mellette, az azért nem jó. Persze a profi státusz fenntartásán is dolgozni kell. Szerződések, elszámolások, médiakötelezettségek, online megjelenés, versenynevezések… Közben elkezdtem a PhD-t a Testnevelési Egyetemen, amit már most is tudok hasznosítani. A magyar hosszútávfutásban nincs egy kialakult menedzsment. Ha járni akarsz külföldi versenyekre, nincs, aki segítsen. Én is ebben szocializálódtam, de talán később tudom majd kamatoztatni a tanulmányaimat. Viszont számomra most nagyon jó hír, hogy Amszterdamban beszélgettem egy menedzserrel, akivel hamarosan szerződést is kötök, ha minden jól megy. Nagyban megkönnyítheti majd, hogy minél inkább a feladatomra tudjak koncentrálni.

Hány évesen kezdtél futni? Ki javasolta?

Sportos családból jövök. Apukám, meg a három nővérem is futott. Én 6 évesen kezdtem Budafokon, és az gyorsan ki is derült, hogy van bennem versenyszellem. Már a Challenge Dayeket is mindig komolyan vettem. Tíz éves koromban kerültem a BEAC-hoz, azóta edzek napi szinten.

Más versenyszámok szóba se jöttek?

Budafokon kipróbáltam mindent, de éreztem, hogy nekem a futás lesz az igazi. Azon belül is a hosszabb távok. Mivel az ottani edző inkább sprinterekkel foglalkozott, átmentem a BEAC-hoz, ahol az első edzésen rögtön 15 kört kellett futni, amit örömmel vettem tudomásul. Mindig azokon a távokon versenyeztem, amik a leghosszabbak voltak. Arra büszke vagyok, hogy 14 éves koromban 37 percet futottam 10 kilométeren. Ebben a négy évben sokat edzettünk, és meg is volt az eredménye. Sok versenyt nyertem, ami miatt el is kényelmesedtem. Ráadásul akkor már kezdődtek az országos bajnokságok, és a Budapest-bajnokságok megszokott első helyei helyett csak 7-8. lettem, ami miatt el is vesztettem a kedvem. Edzésre nem is nagyon mentem pár évig, inkább gördeszkázni vagy hegyet mászni jártunk a haverokkal. De szerencsére 18 éves korom körül Dani Áron és Kriván Andris visszahívtak a pályára.

A sok jó élmény mellett mi volt eddig a legnehezebb pillanat?

A kamaszkori kihagyásokat leszámítva most télen volt az első igazi mélypont, amikor sokszor csak kényszerből mentem le futni. De volt, hogy ki is maradt egy-egy edzés. Mire kiderült, hogy sérvem van, egy ideje már bajlódtam a derekammal, de mégis erőltettem az edzéseket. Az egész tavalyi évet fájdalomcsillapítókkal csináltam végig. Aztán egy idő után már éreztem, hogy nem elég, ha csak a sikerélmény miatt futok, szeretnem is kell. Hiába vagyok profi, ezt csak örömből lehet csinálni. De a fájdalmak miatt ez nehéz volt. Főleg, hogy először irányt is tévesztettünk, amikor elirányítottak core tréningre, amitől még jobban befeszültek az izmaim. Aztán Kriván Andris gyógytornászom mondta, hogy nem ez lesz a jó út, egyébként is olyan erős a törzsizomzatom, mint egy birkózónak. Azóta manuális technikákkal és lazítással sikerült azt elérni, hogy a panaszaim szépen lassan szinte el is múltak.                                                   

Egy ilyen sport, mint a hosszútávfutás komoly türelmet, monotónia tűrést kíván. Az, hogy ez kinek fekszik, mennyire függ a személyiségtípustól? Te például a mindennapi életben is ilyen türelmes vagy?

Igen ez alapvetően kell ebben a sportban. Meg egy jó adag perfekcionizmus, ami mondjuk egy bizonyos szint fölött már problémás is lehet. Ami a mi sportágunkban nagyon fontos, hogy tudjunk a célra nézni. Nincs minden héten verseny, évente csak 2-3, amire az év minden napján fókuszálnunk kell. Ha ilyen a karaktere valakinek, akkor lehet neki való. De ez már gyerekkorban kiderül.

Milyen karakter kell ehhez?

Alapvetően introvertált, ami nem azt jelenti, hogy antiszociális, hanem csak szeret elvonulni. Az a fajta jó értelemben vett magunkra figyelés, ami ahhoz kell, hogy ami érdekel, azt igazán igényesen tudd csinálni. Nálam talán ez ott jön ki, hogy szeretek elmélyülni a feladataimban, például a kutatómunka is ilyen. Viszont csapatsportok talán pont emiatt sose mentek igazán, mivel kevésbé tudok gyorsan reagálni, másokkal együtt dolgozni.

Viszont friss házasként ebben is tudsz fejlődni. A közösségi oldaladon nemrég osztottál meg egy képet a legjobb férjnek járó trófeával. Ilyen jól megy ez a szakma is?

Úgy tűnik igen, nagyon élvezem! Ahogy már mondtam, egy kicsit elvitte a figyelmemet a futástól, ami annak is köszönhető, hogy elég új nekem ez a szituáció. Korábban ezt a párkeresés témát eléggé hibernáltam az életemben. Egyrészt azért, mert hívő emberként szerettem volna jól csinálni, és nem kerestem mindenáron kapcsolatot. Bíztam benne, hogy eljön az ideje annak és akinek jönni kell. Másrészt a sport szempontjából se lett volna jó, ha egyik kapcsolatból megyek a másikba. Nagyon örülök annak, ahogy alakult, mert valahogy így terveztem. Persze ez egy új élethelyzet, amihez hozzá kell szokni. De megtanultam, hogy ettől függetlenül ugyanúgy elő kell venni a harcos énemet, ha edzésről van szó.

szekely.jpg Fotó: Székely Zsolt

Mindig megvallod, hogy Isten segítsége nélkül nem jutottál volna el idáig. Mi volt az a konkrét esemény, amikor először érezted ezt a segítséget?

Keresztény családba születtem, de később ez személyes döntéssé is vált. Kiskoromtól éreztem, hogy Isten adott tehetséget és lehetőségeket az életben. Az első konkrétabb élményem az volt, amikor 2009-ben újrakezdtem a futást a BEAC-nál, és elindultam a junior kismaratoni országos bajnokságon, ahol 70:08-cal úgy lettem második, hogy 5 percet javítottam az egyéni csúcsomon. Olyan iramot kezdtem el, amiről úgy éreztem, hogy tíz kilométert se bírok ki. Mentem, mentem az élbollyal, és valahogy végigfutottam. Aznap mondta az edzőm, hogy akár az országos csúcsot is megdönthetjük egy nap. Pedig akkor még nem is futottam maratonit. Ekkor éreztem egy hivatástudatot, hogy nekem ezt kell csinálni. Nem kerestem pótmegoldásokat, hanem csak ezzel akartam foglalkozni. Pedig a továbbtanulás miatt próbáltak erről lebeszélni, mondván, hogy nem lehet csak a futásból megélni. Ez teljesen racionális érv volt, mert a mai napig kevesen vannak, akik fent tudnák tartani magukat ebből. Szóval nem csak a tehetséget, azt is egy bizonyságnak érzem, hogy ez lehetővé vált számomra az évek alatt. Tavaly a berlini Európa–bajnokságon 29. lettem 70 indulóból. Derékfájással küszködtem, meg dög meleg is volt, de úgy éreztem, mintha vinne egy szél. Tudtam, hogy Istentől van ez az erő. Ami mostanában érdekes élmény volt, hogy a SPAR Maraton nem sikerült jól. Volt egy korai holtpontom még féltáv előtt, amiből nem tudtam kijönni. Veszettül szenvedtem, alig volt még ilyen. Egy gyenge eredménnyel második lettem, amit tényleg úgy éltem meg, mintha utolsó lettem volna, mert arról szólt az egész verseny, hogy meg kell nyerni. Érdekes, hogy mégis a követőim közül nagyon sokan elismerőek voltak velem, és nekik ez is inspiráló volt. Arra jöttem rá ebből, hogy amellett, hogy szakmailag szeretnék előrelépni, a másik fő célom az, hogy ebből valami értéket tudjak előállítani. Ha látják, olvassák az emberek, tudjon adni valami plusz motivációt nekik.

Például, hogy nem csak az eredmény a lényeg?

Igen, arra jöttem rá, hogy Isten úgy is tud használni, hogy néha beleenged egy-egy olyan helyzetbe, amit én szakmailag gyengének és szenvedésnek érzek. Mégis másoknak egy ilyen talán többet ad, mintha rutinból megnyerném, és kipipálnám ezt is. Ez nem azt jelenti, hogy megalkudnék. Továbbra is kiváló eredményeket szeretnék elérni, de rá kell bíznom magam akkor is, amikor számomra kellemetlenül alakul valami. Ha ezen a módon tud másoknak - rajtam keresztül - valami pluszt adni, akkor legyen így.

Készítette: Kollarics Attila 

csere2.JPG Forrás: Csere Gáspár


Hozzászólások