Atlétika - Atléta a vívók között - edzői önvallomás
Atléta a vívók között - edzői önvallomás
Nekem hazai, nekik jó ideig idegen pálya volt a rekortán

Atléta a vívók között - edzői önvallomás

Ajkler ZitaAjkler Zita
2014/06/27 08:13

Vívás. Slágersportágunk, szinte ősidőktől fogva sikert sikerre halmoztak honfitársaink. Olimpiai bajnoki, világbajnoki, Európa-bajnoki címek ugranak be még az átlag embernek is, ha ez a szó jön szembe.

Amit azonban sokkal kevesebben ismernek, az az odáig vezető út.

2012.őszétől vett egy érdekes fordulatot az életem, miszerint az atlétika pályáról a vívó pást mellé szegődtem: távolugróból a női kard válogatott erőnléti edzője lettem, egy évvel a budapesti világbajnokság előtt.

Bevallom, sokat nem tudtam erről a sportról és máig állítom, hogy ha valaki nem űzi vagy nem él benne, akkor nem is fogja igazán megérteni. A szabályokat sem könnyen és akkor a vezényszavakról, szokásokról nem is beszélek. Sokszor kérdem, melyik planétán vagyok? Fehér ruhák, fémes csattogás, idegen világ, elképesztő. Versenyen pedig még tippelni is csak magamban merek, a találati arányom oly kicsi. Találgatva egyébként jobb szoktam lenni.

Atlétaként, aki naponta sírásig esetleg hányásig hal meg a rekortánon, sokszor kétkedve és kíváncsian néztem a vívókat, hogyan csinálják. Hiszen harmincas éveik végén is nyernek akár még olimpiát is, ami atlétikában kuriózum. Fura volt és érthetetlen. Mára picit javult ez, azonban még megfejtésre vár a titok, de becsületszavamra rajta vagyok, hogy megfejtsem.

Amit viszont sosem gondoltam volna, egyszer csak megtörtént. A "másik oldalon" találtam magam és a tavalyi magaslati ausztriai edzőtábor után idén Debrecenbe utazott az Európa-bajnokságon 4.helyezett női kard válogatott. Itt folytattuk a felkészülést egy hét erőnléti edzésekkel a vb-re.

ajkler1

A Gyulai István stadion régi ismerősöm, távolugró egyéni csúcsom is innen való, köszöntem is a homokgödörnek, kedves emlék. A lányoknak (Márton Anna, Várhelyi Anna, Várhelyi Kata, Garam Nóra és Gárdos Judit a jelenlévők) már korántsem biztos, legalábbis maximum majd pár nap múlva. Ha már otthon kipihenték ezt a hetet.

Alapvetően atlétika alapokra épülő tematika szerint haladtunk. Legfontosabb a gyorsaság, robbanékonyság, ruganyosság és emellett azért az állóképesség és a comb erejének valamint az egyensúlynak a fejlesztése volt. Nagyjából ezek az alapjai az atlétikának is, szóval sok újat nem kellett előkapni- de persze azért mégis. Alapvetően rövid résztávok, ingafutás, 30-40 méteres emelkedőn váltott és egy lábas szökdelések valamint fel- és lefutások, lépcsőző edzés, sok-sok támadó járás adták a vázat, ami mellé jöttek a speciális dolgok: trx, agility létra, egyensúly párna, medicin, ugrókötél, has- és mély hátizom gyakorlatok.

A megérkezés napján már akadtak problémák, amikre bevallom, nem számítottam. De akik egész nap egy teremben vannak, azoknak a 30 fokos napsütés a rekortánon kezdetben még jó móka, majd pár gyakorlat után már nem annyira baráti. Az edzés végére eljutottunk oda, hogy elhangzott az egyik 400-as futó szájából a megváltó mondat az egyik épp agonizáló vívó lánynak: "Hányj nyugodtan, itt az teljesen normális, megszokott dolog és utána jobb lesz!" Végül győzött az önbecsülés, a hányás elmaradt de a másnapi reggeli futás szakadó esőben ismét erőpróbának bizonyult. Elismerem, én délelőtt versenyzőként használhatatlan voltam de itt vas szigor van: reggeli futás KELL.

És ha kell, hát kell, történjen bármi. Ráadásul 7-kor, mikor egy igazi ugró atléta a másik oldalára fordul az ágyában. Ezután ismét egy kis rekortán és szökdelés- állítom, hogy nem lógott ki egy vívó mozgása sem az atléták közül. Igaz, ide majdnem két év kellett, hogy eljussunk és ha belegondolok, volt honnan feljönni de mégis. Igenis büszkeséggel néztem, ahogy váltott lábbal haladnak 30 m-en és van, akiébe nem tudok belekötni. De ugyanezt el tudom mondani a teljes futóiskolai vagy ugróiskolai repertoárról is. Tanulékony a csapat és akar is, ez azért nagy szerencse. Emellé remek mozgáskoordináció társul és így együtt ez verhetetlen duó. De hát végül is az ország legjobbjairól beszélünk ebben a szakágban, hát legyenek is azok! Speciális erősítés után vívás jött délután. Nosza, ilyet én még sosem láttam, hát majd most. El kell ismerjem, döbbenetesen kemény dolog az, amit láttam: egy fülledt, meleg teremben nyakig beöltözve szó nélkül, pattogó vezényszavakra villámgyorsan zajlik minden. És ez csak a lábmunka. Ezt látva már kicsit máshogy értelmezem az általam is használt "addig állj te vívóállásban" mondatot.

A programunk további részében lépcsőzés és résztávos edzés volt: a klasszikus lábremegéshez a lépcsőn való felfutásokból és felszökdelésekből meglepően sokat kellett csinálni (mivel esett, a hosszú lépcső csúszott így a röviden maradtunk ami biztonságos) de csak sikerült: már szerdán is, de csütörtökön mindenki kicsit esetlenebbül jött lefelé a lépcsőn és ez egyértelműen jó jel. Legalábbis nekem az edzőnek, hiszen ezen is látni: megy a meló, dolgoznak a lányok. Meg azon is, hogy ebéd után dőlnek jobbra-balra és esténként sem kell altató. Panka,a szobatársam néha úgy ájul álomba, hogy szinte még olvassa a Száz év magányt. Persze van mindig egy kis nyafogás, jaaaj de nehéz és besikerült egy kisebb hajlító-probléma is de mindez messzemenőkig kezelhető még. Nőkről lévén szó, szinte néha keveslem is és majdnem unalmas lenne ilyenek nélkül az egész. Visszagondolva, szerintem én anno nagyobb primadonna lehettem...

Amit viszont átértékeltem magamban a vívással kapcsolatban az elmúlt időszakban, az a keménység. Másfajta, mint amivel az atlétika pályán találkoztam de a maga módján igenis a vívók is képesek meghalni egy-egy edzésen, sírásig vagy majdnem hányásig edzeni. Aztán amikor ott vagyunk egy nehéz feladat előtt amit enyhén szólva is gyűlölnek, mégis megindul mindenki és kihajtja magát amennyire csak bírja. Néha nekem is sok de aktív koromban is az egyik mottóm az volt: inkább kettővel többet mint eggyel kevesebbet. A másik pedig az, amit sokszor elmondtam a lányoknak és már kívülről fújják -mint ahogy sok más kifejezésemet is- a nehéz feladatok előtt, miszerint itt válik el a kaki a víztől. És mivel itt, ebben a csapatban ilyet senki nem tűr, hát beindul a gépezet és még a legjobban agonizáló is új erőre kap és folytatja. Csütörtökre megjelentek a négy fejű combizmok és a vádli izmai is kezdtek kirajzolódni, még jobban fog állni a magas sarkú cipő a hétvégén. Ha egyáltalán lesz kedvük és erejük felvenni ha hazajutunk.

Hozzáteszem, sosem gondoltam volna, hogy valaha edző leszek. Pláne nem a kardozóknál, de el kell ismerjem, hálás vagyok a sorsomnak, hogy erre hozott és remélem, hasznomat veszik és méltón tudom őket segíteni most a kazani vb-ig majd azon túl majd a riói olimpiáig. Remélem át tudom adni azokat a tapasztalatokat, amiket saját bőrömön megszereztem és nekik már ennyivel is könnyebb lesz mert egy másik dolog is biztos amit szintén nem gondoltam volna: megszeretem a vívást. Azaz megszerettem a vívókat, főleg a női kardozókat- gondolva itt a hiányzó többiekre is, akikkel az itt lévőkön kívül dolgozom.

Hozzászólások