Atlétika - Allyson Felix története az anyává válásról
Allyson Felix története az anyává válásról
Fotó: Europress/AFP

Allyson Felix története az anyává válásról

Ajkler ZitaAjkler Zita
2019/02/14 23:37

Allyson Michelle Felix 1985. november 15-én született. Hatszoros olimpiai bajnok, sokszoros világbajnok és többszörös olimpiai és világbajnoki dobogós. Eredményeit felsorolni is nehéz, de egy extra információt tavaly óta könnyű megjegyezni: 2018. november 28. óta egy kislány, Camryn édesanyja.

068_FtpTrial-AA_08082017_575070.jpg Fotó: Europress/AFP

Allyson Felix saját bevallása szerint korábban nem osztott meg szinte semmit a magánéletéről, ezért is kuriózum, hogy kislánya születéséről és annak körülményeiről mesélt az ESPN-nek:

A tavalyi szezont eleve könnyebbre terveztem, hiszen a 2020-as olimpia előtt a testemnek kellett egy kis feltöltődés, hogy a legfontosabb időszakra ismét csúcsformába tudjak majd kerülni. Ez volt a 15. szezonom, 32 évesen ennyit muszáj volt megtenni. De egy könnyű szezonban is lehet gyorsan futni, az nem egyenlő a lassúsággal. Amikor június elején Portlandban 51 másodpercet, majd egy hét múlva 52-t futottam Franciaországban, tudtam, mindenki mire gondol. Hogy ismét baj van, hogy ismét sérült vagyok. Még az edzőm, Bob Kersee is leült velem arról beszélgetni, hogy esetleg okosabb lenne befejezni a szezont. A bátyám a menedzserem, de ő is aggódott, hogy valami baj van.

Pedig dehogy volt, sőt, csodálatos dolog történt az életemben: babát vártam.

000_RF3ZX.jpg Fotó: Europress/AFP

Nem tudtam is tovább magamban tartani, elmondtam nekik. A testvérem pedig örömmel nyugtázta, hogy ezek szerint nem lassú vagyok, hanem más miatt nem futok jól.

Pedig még nagyon az elején jártam mindennek, körülbelül 8-9 hetes lehettem a versenyek idejében. Úgy gondoltam, hogy a férjem, Kenneth és én jó ideig megtartjuk magunknak a hírt. Emellett az volt a terv, hogy indulok a szezon eleji versenyeken, amíg nyerni tudok és jól megy, hiszen Serena Williams is állapotosan nyerte meg az Australian Opent. Úgy hittem, ha van elég akaraterőm, akkor hasonlóan meg tudom oldani a nyarat. Addig futok, amíg lehet, remélhetőleg a szezon feléig legalább. Azután majd egyszerűen csak eltűnök, és 2019 elején újra a pályán leszek. Szinte fel sem tűnt volna, hogy nem vagyok, hiszen tavaly nem volt világversenyem.

Az egyik legfontosabb és legnagyobb leckét akkor tanultam meg rögtön: hiába tervez az ember, néha teljesen mást hoz az élet, amit nem tudunk többé irányítani. A másik dolog pedig az volt, hogy miért is baj az, ha észreveszik, hogy hiányzom? Miért akarom eltitkolni ezt az egészet? Hiszen boldog voltam, hogy babát várok, ez nem maradhatott titokban. Sőt, épp ellenkezőleg! Meg akartam osztani mindenkivel a boldogságomat, azokkal, akik mellettem voltak és támogattak, a szurkolóimmal, mindenkivel. 

Valószínűleg ennek is köze volt ahhoz, hogy csak most ért meg bennem a döntés, hogy kisbabát szeretnék. Mert valahol útközben én teljesen "elvesztem" az atlétikában. Tettem amit kellett és amit elvártak tőlem, mindig a saját érdekeim elé helyeztem mindenki másét, én magam sosem voltam fontos. Azért csináltam sok mindent, mert úgy éreztem, tőlem azt várják el, azt kell tennem. Mintha mindig csak kipipáltam volna a teljesítendő feladatokat, ahelyett, hogy igazán éltem volna. A babadolog is ilyen. Az, hogy egy sportoló gyermeket vár, rengeteg bizonytalanságot hoz magával. Úgy éreztem, csalódást okozok azzal, hogy már nem futok olyan gyorsan, mint korábban, és hogy kockára teszem a karrieremet: nem biztos, hogy a szülés után onnan tudom majd folytatni, ahol abbahagytam. 

Magamnak sem tudom megmagyarázni, miért éreztem mégis úgy, hogy eljött az idő a családalapításra. Tudtam, hogy rizikós lesz, hogy a 2019-es és a 2020-as év szezonjai több mint kérdőjelesek lesznek, mégis úgy döntöttem, belevágok.

000_SE3FU.jpg Fotó: Europress/AFP

Sok töprengés után úgy döntöttem, megosztom a hírt a közösségi médiában. Reméltem, hogy sokan követnek majd ezen az úton is: mi történik velem, hogyan alakulnak a dolgaim. Korábban sosem voltam olyan ember, aki az egész életét a médiában vagy az interneten éli, aki kiteregeti a magánéletét. Én inkább megtartottam magamnak, de ez is megváltozott. Nem akartam többé az lenni, akinek hisznek vagy gondolnak a médiában látott információk alapján. Meg akartam mutatni, milyen is vagyok én, ténylegesen, a magam valójában. A barátnőm azonban azt mondta, ő nem jött volna rá a nagy hírre azokból a mondatokból, amiket a közösségi médiában olvasott. De ez így is volt rendjén: akkor és azt osztottam meg mindig, amire és amikor épp készen álltam.

November 18-án, a születésnapomon egy olyan szöveget írtam ki az Instagram-oldalamra, amiben benne volt az üzenet, de még elrejtve. Akkorra viszont már megterveztem mindent. A bejelentést, hogy hogyan és miképpen teszem majd meg, a fotózásra milyen ruhában megyek és hová, szóval tényleg az egész sztori megvolt. Reméltem, hogy az emberek kíváncsiak lesznek és mellettem állnak majd. Szerettem volna megosztani a tapasztalataimat, ahogy az évek során eddig is. 

Csak a téma volt most más: egy sportoló karrierjét döntően befolyásolhatja egy baba, és hogy ez bennem is kételyeket ébresztett. Akartam, hogy tudják, én is ugyanazokra a kérdésekre kerestem a választ, mint mindenki más ilyen szituációban: legyen az az edzővel való nyílt beszélgetés vagy a munkáltatóval, a lényeg és a mögötte húzódó érzelmek ugyanazok.

000_RF4G0.jpg Fotó: Europress/AFP

Emellett elkezdtem mindent dokumentálni: videókat csináltam mindenről, amiről csak tudtam. Arról, amikor kiderült, hogy jön a baba, aztán az utolsó verseny utáni állapotról. Az volt a terv, hogy minél tovább edzésben maradok, hogy a testem hamar vissza tudjon majd állni és rendeződni a tervezett természetes szülés után. Minden szupernek ígérkezett, szépen ment a maga útján az egész.

Aztán hirtelen minden megváltozott.

Először csak azt vettem észre, hogy a bokáim nagyon megduzzadtak, vizesedni kezdtek. De a harmadik trimeszterben szinte semmi sem meglepő, tehát ez nem aggasztott. Utána viszont a doktorok a kislányomat túl picinek mérték az ultrahangon: még ez sem ijesztett meg, hiszen rengeteg rossz mérésről hallottam előtte, biztosan ez lesz nálam is. Aztán a 32. heti ultrahangon a baba szívét is vizsgálták. Addig minden vizsgálat gyorsan és zökkenőmentesen zajlott, de ott rögtön tudtam, hogy valami nem stimmel. A vizsgálat nagyon sokáig tartott, és azzal zárult, hogy befektetnek a kórházba, megfigyelésre. Furcsa volt, hiszen én még akkor is jól éreztem magam. Sőt, ahhoz képest, hogy nemsokára szülni fogok, túl jól is. Kérdeztem is, hogy elég befeküdnöm a délutáni fotózás után? Az orvosok azonban sokkoló hírt közöltek. Nem ér rá, azonnal induljak, a baba szívverése nagyon lassú. Rögtön hívtam a férjemet és a bátyámat, én pedig indultam a kórházba, közben nem is igazán hittem el, hogy ez velem történik.

Sportoló vagyok, tudok magamra vigyázni. Tudom, mit kell tennem, hogy a legjobb formámat hozzam, hogy jó állapotba kerüljek. Tudom, hogyan étkezzem egészségesen, mennyit és hogyan pihenjek. A terhesség alatt ezekre kiemelten figyeltem. Valami mégis rosszul alakul, ez rögtön kiderült a kórházba érkezéskor. A vérnyomásom alacsony volt, a baba szívverése pedig lassult. Ez mindkettőnk számára veszélyes volt, úgyhogy kaptam 48 órát: ha nem javulnak az eredmények, császármetszéssel a világra segítik a kislányomat. 

Hihetetlen, mennyire gyorsan tud átalakulni minden: attól a pillanattól kezdve nem érdekelt semmi egyéb, mint a kisbabám. Nem izgatott, fogok-e újra futni és versenyezni, csak azért imádkoztam, hogy vele minden rendben legyen. 

Végül november 28-án került sor a műtétre. Túl sok mindenre nem emlékszem, csak arra, hogy hallom a sírását, és hogy milyen pici. Azonnal elvitték az intenzívre, alig láttam, mindössze 10 percet sikerült. 1,6 kg és 41 cm volt. Az első éjszaka nem láthattam őt. Nem kelhettem fel az ágyból a vérnyomásom miatt, nem mehettem oda hozzá. Azonban aludni sem tudtam, annyira aggódtam miatta. És persze még akkor sem tudtam elhinni, hogy mindez tényleg megtörténik, és tényleg velem. Ha lehetek őszinte, ez azóta sem történt meg. de talán majd évek múlva… 

A kislányom egy ideig az intenzíven volt, de azóta szerencsére már remekül van, amiért elmondhatatlanul hálás vagyok. De maga a csecsemő intenzív osztály is egy külön bekezdés. Minden napomat ott töltöttem, félelmetes és egyben megható élmény volt. A monitorok folyton csipognak, a szülők pedig aggódnak. A babák pedig a legnagyobb hősök: minden nap küzdenek az életükért, minden egyes másodpercben, ezt pedig elképesztően felemelő látni. Az embert megtanítja az élet hálásnak lenni apró dolgokért is: egy-egy napért, egy óráért, percért. Átértékelődik minden.

063_882605920.jpg Fotó: Europress/AFP

Bennem is minden megváltozott. Persze van egy kis csalódás is, hazudnék, ha nem ismerném be. Azóta is felteszem a kérdést, miért velem történt? Hogyan? Pedig az igazat megvallva végződhetett volna rosszabbul is. De tudom, hogy Istennek tervei vannak mindenkivel, akkor is, ha mi emberek azt nem értjük.

Az egyik legnagyobb lecke, amit megtanultam a várandósság alatt, az volt, hogy nem irányíthatok mindent. Amit viszont igen: a helyzetekre adott reakcióim. Úgyhogy döntöttem. Hálás vagyok a kislányomért és nem vagyok hajlandó a negatívumokkal tovább foglalkozni. 

Már nem én vagyok az első, már nem az a legfontosabb, hogy jól fussak és aranyat nyerjek. Már a családom az első, a kislányom.

És ha a visszatértem után már nem ugyanaz leszek, nem ugyanonnan folytatom, esetleg nem jutok ki az olimpiára, annak is meglesz az oka, én pedig elfogadom majd. Hisz tudom, hogy küzdöttem érte, hogy megtettem, amit tudtam, de Isten más útra szánt már. Elfogadom, ha nem az elképzelt véget ér a karrierem, hiszen időközben elindult egy új élet is, Camrynnal, a kislányommal a középpontban, akiért mindennél hálásabb vagyok, ő a „legnagyobb eredményem."

Forrás: ESPN

Hozzászólások