Atlétika - A legnagyobb maratoni futó, aki valaha élt
A legnagyobb maratoni futó, aki valaha élt

A legnagyobb maratoni futó, aki valaha élt

Szabó Gábor ·
2018/04/23 13:06

2003-ban a párizsi világbajnokságon az 5000 métert két, akkor még junior korú atléta nyerte. A nőknél Tirunesh Dibaba később három olimpiai aranyig és öt világbajnoki címig vitte pályán, szép, Eliud Kipchoge azonban - hiába verte Hicham El Guerrouj-t és Kenenisa Bekelét, a hosszútávfutás két ikonikus alakját azon a vasárnapon - soha többet nem jutott el ilyen magasságokba. Nyert olimpián ezüstöt meg bronzot, vb-n bronzot, ám egyetlen alkalommal sem volt benne ezekben a versenyekben az arany. Talán az osakai vb lett volna még a nagy esély, ott nem volt már sem Hicham, sem Kenenisa, nem a korszak legnagyobbjaival kellett tehát meccselni, akkor azonban jött az élete formájában versenyző Bernard Lagat és lehajrázta őt pár századdal.

Tekintve, hogy Lagat akkor megnyerte az 1500 métert is, cikinek semmiképpen nem volt ciki ez az újabb ezüst, ám kenyai léptékkel mérve egy világbajnoki ezüst azért korántsem biztosítja a halhatatlanságot. Pláne, hogy nem egész 22 évesen Kipchoge elkezdett süllyedni, és a londoni olimpiára már a kvalifikációt sem sikerült kivívnia, hetedik lett a kenyai válogatón 5 és 10 ezer méteren is. 

Úgy festett tehát, hogy akadt egy futó, aki egy gyönyörű párizsi nyáreste, teljesen váratlanul elkapott két legendát, hogy aztán soha többé ennek a teljesítménynek a közelébe se érjen.

Eliud Kipchoge 27 esztendős volt akkor, amikor edzőjével, a korábbi remek akadályfutóval, Patrick Sanggal úgy döntöttek, megpróbálkozik a maratoni futással. Hagyományos hosszútávfutó karrier az ilyen, hosszú évtizedekig így - és szinte csak így - lett valakiből maratoni futó. A kérdés csak az volt, hogy hány éves korra kopik meg annyira a gyorsaság, hogy a váltás elkerülhetetlen legyen, illetve, hogy van-e még kedv, kitartás ahhoz, hogy valaki az egyébként is hosszú és monoton edzéseit még hosszabbra és még monotonabbra cserélje.

Legtöbbször azokban volt meg a szándék, akikben akadt még egy kis hiányérzet a pályakarrierjüket illetően, akik nem futották ott ki teljesen a pályájukat. Talán Haile Gebrselassie volt az első számottevő maratoni futó, aki komplett pályakarrier után ugrott neki a maratoninak, és vele nagyjából egy időben jelentek meg azok a fiatalok is, akik már 20-21 évesen - vagy még fiatalabban - különösebb múlt nélkül kezdtek el foglalatoskodni a maratoni futással.

És ha innen nézzük, Eliud Kipchoge tündöklése maratoni futóként, ha lehet, még értékesebb, mintha ugyanezeket a felfoghatatlan sikereket valamikor a nyolcvanas vagy a kilencvenes években érte volna el.

Pedig tíz maratoniból kilencet megnyerni, szerezni egy olimpiai bajnoki címet, már akkor is, azokban az időkben is feldolgozhatatlan bravúr lett volna, amikor még nem tolt bele a Nike dollármilliókat a Breaking2 projectbe, nem volt egy Kenenisa Bekele a versenytársak között, vagy nem futott egy évben ötven tök ismeretlen kenyai és etióp 2 óra 5 percen belül.

A maratoni futás egészen egyszerűen teljesen kiszámíthatatlan versenyszám ahhoz, amit Eliud Kipchoge az elmúlt esztendőkben elért. 

Annyira másak a pályák, a körülmények és legfőképpen, annyira mások a napok, a felkészülések, a formák, hogy önmagában már az is párját ritkítja, hogy valaki élete első tizenegy maratoniján egyáltalán célba érjen. Azért írtam most tizenegyet, nem pedig tízet, mint az előbb, mert a tavalyi monzai futását a breaking2 keretein belül is célba érésnek kell tekinteni, még ha hivatalos maratoni az nem is volt. De csak futott azért 2 órát és 25 másodpercet.

Tizenegy maratoni felkészülést végigcsinálni sérülés, komoly probléma nélkül is lehetetlen, azt hiszem, hogy a tíz győzelemről és az egy második helyről ne is szóljak.

Ez az a mondat, amit meg kell jegyeznie annak, aki azt mondja, hogy nem lehet minden idők legnagyobb maratoni futója valaki, aki nem tartott még soha világrekordot. Mert az, hogy a 2016-os londoni győztes ideje, ami mindössze nyolc másodpercre van Dennis Kimetto világrekordjától, szakmailag pedig a legértékesebb idő a világon (mert egy jóval nehezebb, kanyargósabb pályán érte el)  az pusztán egy vélemény. Ilyen alapon idekeverhetnénk akár Geoffrey Mutai New York-i pályacsúcsát is (2:05:06 – 2011), mégsem tesszük.

A legnagyobbság ugyanis nem a rekordon múlik. 

A legnagyobbság azon múlik, hogy valami olyat teszel, ami korábban felfoghatatlan volt. Amire nem gondolt senki, mert egyszerűen nem gondolhatott. Nyersz mondjuk húsz Grand Slam tornát, hétszer elviszed az összetett világkupát az alpesi síelők között, vagy nyersz tízből kilenc maratonit. Nyersz esőben, nyersz melegben, nyersz nagyon nagy versenyen, vagy akkor, amikor kisebb a tét, nyersz akkor, amikor a világ legjobbjai futnak melletted és 61 perc félmaratont 23 fokban, vagy akkor, amikor az elején csak kocorásztok.

Egyszerűen valahogy te nyersz mindig. Ott, ahol ritkán nyerni is hatalmas kiváltság.

Hozzászólások