Kézilabda - Ez lenne az új normális(?)
Ez lenne az új normális(?)
Fotó: Europress/AFP

Ez lenne az új normális(?)

Rév DánielRév Dániel
2020/12/18 10:49
Miután a magyar válogatott befejezte a szereplését a dániai női kézilabda Európa-bajnokságon, elhangzott egy érdekes mondat Danyi Gábor, az egyik szövetségi kapitány szájából. Valami olyasmit mondott a Norvégia ellen 11 góllal elveszített utolsó középdöntő mérkőzés után, hogy jó lenne ha mi is el tudnánk jutni ahhoz a dinamikához, amivel a norvégok kézilabdáznak. Én meg két napig azon gondolkoztam: mégis mi akadályoz minket ebben?

A női kézilabda válogatottunk az elmúlt hat világversenyen egyszer tudott bekerülni a legjobb 8 közé: két éve, azon az Európa-bajnokságon, amelyen Németországot és Romániát is nagy csatában legyőzve sikerült a 7. helyen zárni. Ennek az Eb-szereplésnek köszönhetően van még esélyünk - és a selejtezőrendszernek hála, nem is csak matematikai - kijutni a tokiói olimpiára. A legjobb négy között a pekingi olimpia óta egyszer, a 2012-es Eb-n járt a csapatunk, szegény Karl Erik Bøhn vezetésével.

Ezt csak azért érdemes felidézni, mert a 2012-es év egy másik szempontból is érdekes. Ez volt az az év, amikor először jutott 10 milliárd Ft fölé a kézilabda éves tao-támogatása. A 24.hu tavaly és idén tavasszal is összegezte a társasági adókedvezményből sportra költött összegeket, a számokból pedig az látszik, hogy a 2012/13-as szezontól kezdve éves szinten mindig legalább 10 milliárd, két évvel későbbtől, a 2014/15-ös szezontól kezdve pedig mindig legalább 20 milliárd állt a sportág rendelkezésére. 

És ez még csak a tao-támogatási összeg, a Szerencsejáték Zrt. is évek óta pumpálja a pénzt a kézilabdába, 2016-ban jelentették be, hogy éves szinten 3,3 milliárd Ft támogatást adnak, amely összegről maga Kocsis Máté MKSZ-elnök mondta azt, hogy nem piaci alapú támogatás, hiszen az NB1-es csapatok reklámértéke nem akkora, mint amekkora összeget a cégnél erre szánnak.

Ezeken a pénzeken felül érkeznek a sportba azok a támogatások, amelyek esetében akár piaci alapról is beszélhetünk, bár ha végignézünk a fontos csapataink nevein (Audi, Rail Cargo Hungaria, Telekom, Mol, Pick), olyan cégeket látunk, amelyek meglehetősen szoros állami kapcsolatokkal rendelkeznek. Ezekben a csapatokban (a Ferencvárost leszámítva, amely világnézeti okokból is ragaszkodik ahhoz, hogy maximum négy idegenlégióst alkalmaz) évek óta a külföldi kézilabdázók alkotják a keret nagy részét, és ennek nyilván oka az, hogy nincs elegendő mennyiségű és minőségű magyar játékos, akikkel a csapatok céljai megvalósíthatók lennének.

stine-oftedal-gyor.jpgStine Oftedal évek óta Győrben játszik. Dinamikusan.Fotó: Europress/AFP

Győrben különösen érdekes a helyzet, hiszen a csapat évek óta kiemelkedő fizetésekkel csábítja magához a világ legjobb játékosait, és egy ideig kvázi a legvidámabb barakkja volt a kelet-európai oligarchák és (fél)állami cégek által dominált sportágnak. (Emlékezhetünk azokra a Bajnokok Ligája Final4-okra, amelyeken a résztvevő csapatok városai közül Győr volt a legnyugatabbi.) Mindeközben viszont a pálya azon részén, ahol a fontos dolgok történnek, évek óta nem kap szerepet magyar játékos, és borzasztóan kíváncsiak vagyunk arra, hogy Háfra Noémi mire lesz képes jövő nyártól a csapatban.

Ez a helyzet két dologra lehet jó. Egyrészt a szurkolók számára nyilván nem mindegy, hogy a csapatuk a BL-győzelemért vagy a 8 közé jutásért van-e versenyben. Másrészt viszont a különböző légiósok szerződtetésével a csapatok nem csak a pályán nyújtott teljesítményt szerződtetik, hanem a mögötte álló edzésmunkát is. Egy fiatal győri lány, aki bekéredzkedik megnézni a felnőttek edzését, tökéletesen láthatja, mi kell ahhoz, hogy valaki Stine Oftedal vagy Estelle Nze Minko dinamikájával mozogjon a pályán.

Azt hiszem eljött az ideje annak, hogy visszatérjünk a kezdeti kérdésre. Az azóta leírtak ugyanis mind-mind afelé mutatnak, hogy minden rendelkezésre áll annak érdekében, hogy a válogatottunk a világ legjobbjainak egyike legyen. Gyerekből annyi van, hogy Budapesten alig találni edzőcsarnokot az amatőr csapatoknak, az utánpótlás korosztályok pedig egymás után nyerik a világversenyeket. Mégis, a felnőtt válogatott évek óta stagnál.

Ennek következményeként Kim Rasmussen a tavalyi világbajnokságra elég rendesen felforgatta a keretet, és nyugodtan mondhatjuk, hogy tavaly és idén is a két éve junior világbajnokságot nyerő generáció adta a felnőtt válogatottunk gerincét. Ezek 21-22 éves játékosok, akiknek a nagy része az elmúlt néhány évben elég jelentős nemzetközi tapasztalatot szerzett, sokan közülük a Bajnokok Ligájában. Nem volt véletlen az a junior vb-cím: ezek a játékosok akkor már fontos tagjai voltak klubcsapataiknak, és hétről hétre a világ egyik legerősebb bajnokságában játszottak.

kim-rasmussen-montenegro.jpgKim Rasmussen idén már Montenegrót vezette az Eb-nFotó: Europress/AFP

Az, hogy együtt kellett őket beemelni a felnőtt válogatottba, elsősorban az előző korosztályok középszerűségét mutatta. Ha megnézzük a nálunk erősebb csapatok kereteit, azok a játékosok, akik 2018-ban Debrecenben a junior vb-n szerepeltek, a mostani Eb-n kaptak először fontosabb szerepet felnőtt válogatottjaikban. A norvég Reistad, a hollandoknál Van Wetering, Nusser és Housheer, a francia Nocandy, a németeknél Bölk vagy Maidhof, mind-mind a Háfra-generáció tagjai. Ők a saját korosztályuk legtehetségesebb játékosai, és mostanra kezdenek felnőtt szinten is meghatározóvá válni. Nálunk Háfra már 20 évesen szinte messiási szerepbe került, mert a nála idősebbek között nem voltak kiemelkedő egyéniségek.

Abban, hogy egy komplett generációt építenek be edzők egy csapatba, mindig benne van néhány nyögvenyelős év. Ezzel olyan óriási probléma nem is lenne. A probléma ott van, amit Danyi Gábor mondott. A probléma az, hogy egy junior világbajnok generáció tagjai, akik a saját korosztályukon átgázoltak két éve, úgy érkeznek meg a felnőttek közé, hogy nem elég dinamikusak. Mégis kiknek kéne dinamikusnak lenniük, ha nem az erejük teljében lévő 21-22 éveseknek? Nézzük meg Reistad vagy Nocandy sebességét vagy Housheer bombaerős lövéseit! Még szertelen a játékuk, de a fizikai adottságaik a legjobbak között vannak.

henny-reistad.jpgHenny Reistad kiszorította a norvég kezdőcsapatból KristiansentFotó: Europress/AFP

Megint ide lyukadtunk vissza. Mégis miért nem tudják felvenni a magyar játékosok a versenyt másokkal? Miért nem tudnak elég dinamikusan játszani? Ha tudnánk a válaszokat, nyilván egyszerűbb lenne az életünk. De mivel nem tudjuk, ezért találgathatunk. Vegyük elő például a magyar edzőket. A junior világbajnok generáció játékosainak nagy része magyar edzők keze alatt dolgozik a klubjában. Lehet, hogy másféle munkát kellene végezni? Többet foglalkozni a fizikai felkészítéssel, és makulátlan fizikai állapotú játékosokkal megpróbálni megértetni a taktikát? Vagy teljesen másféle szemlélettel kiválasztani a gyerekek közül azokat, akikből aztán felnőtt profik lesznek? Elfelejteni a testsúlykilogrammokat és meglátni azt, hogy a norvég válogatott kezdő belső hármasa évek óta 170 centis átlagmagassággal rendelkezik?

Aztán ott vannak az időkérések. Az, hogy "lőjétek be a ziccereket" lehet, hogy elég egy alacsonyabb osztályú mérkőzésen, de nézzük már meg, hogy a manapság legjobbnak tartott edzők milyen időkéréseket tartanak. Tábla a kézben, rajta a játszandó figura, az ellenfél védekezésében kijelölve a gyenge pont. Ha itt nyomást gyakoroltok, ott meglesz a hely a ziccerbe kerüléshez. Nálunk meg bemondanak két figurát, hogy mit lehet játszani (amit aztán néha egymás után 5-6-szor(!!) is megcsinálnak a lányok), meg hogy hittel játsszunk és fussunk vissza. Vagy az van, hogy a magyar játékosok oxigénhiányos állapotban ennyit képesek felfogni, vagy elment a világ a magyar edzők mellett. Egyik se túl szívderítő.

De ne csak az edzőkkel kapcsolatban vessünk fel kérdéseket, hiszen mégiscsak a játékosokon múlik a legtöbb. Ők vajon miért nem érzik azt, hogy nagyobb dinamikára van szükség? Éveken át hallgathatták Rasmussentől, hogy minden a sebességen múlik, ennek többször voltam fültanúja nyilvános edzéseken. Márpedig a sebesség viszonylag egyszerűen fokozható. Jobb erőállapot és állóképesség kell hozzá, hogy csúcssebességen pörögve is jó döntéseket hozzon az ember. Többet kellene edzeni? Ennyi lenne a dolog titka? Vagy másképp? És ha teszem azt nem elég az, amit az ember az edzésein kap, akkor miért nem tesz hozzá önszorgalomból? Lehet, hogy sokan megelégszenek a középszerrel, és a pénzben úszó sportág által biztosított jóléttel?

Nem mi vagyunk az elsők, és alighanem nem is mi leszünk az utolsók, akik felteszik ezeket a kérdéseket. De abban is biztosak vagyunk, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik minden decemberben optimistán várják az éppen aktuális világversenyt, hogy hátha most kijön egy jó eredmény. Nem kell messzire menni: a horvát válogatott péntek este elődöntőt játszik, miközben egy centivel nem jobb a magyarnál. De ha nekik sikerül, nekünk miért nem? És ami még fontosabb:

Ha ez az új normális, akkor miért kerül nekünk, adófizetőknek, ilyen sokba?

Hozzászólások