Kézilabda - Ezt neked, Murphy! A kéziválogatottunknál még az is működik, aminek abszolút nem kéne
Ezt neked, Murphy! A kéziválogatottunknál még az is működik, aminek abszolút nem kéne
Fotó: Europress/AFP

Ezt neked, Murphy! A kéziválogatottunknál még az is működik, aminek abszolút nem kéne

Mártha BenceMártha Bence
2020/01/16 12:34
Murphy tétele azt mondja ki, hogy ami elromolhat, az el is romlik, de a férfi kézilabda-válogatottunk olyan antitézist mutat fel az Európa-bajnokságon, hogy elaléltunk tőle. Minden működik, még az is, aminek aztán tényleg minimális esélye volt, és ez újabb katartikus győzelemmel kamatozott. Csoportelsőként, két ponttal megyünk a középdöntőbe, helló! 

Ha nem lett volna muszáj önkéntelenül, rikoltozva pogózni a nappaliban, valószínűleg leesett állal, bambán bámulva néztem volna végig a magyar válogatott Izland elleni mérkőzését, különösen a második félidőt.

Bravúros második félidei játékkal legyőztük Izlandot és kiejtettük az olimpiai bajnok dánokat | Hosszabbítás

A magyar férfi kézilabda-válogatott 24-18-ra legyőzte Izlandot az olimpiai kvalifikációs Európa-bajnokság csoportkörének harmadik, utolsó fordulójában, szerdán Malmőben, ezzel a középdöntőbe jutott. A továbbjutásukat már korábban biztosító izlandiak a hatodik perc végén szerezték első góljukat, a magyarok ekkor már 3-0-ra vezettek a jó védekezésnek és Mikler Roland bravúros védéseinek köszönhetően.

Az, ami ezen a mérkőzésen történt, szinte példa nélküli. Vagyis inkább csak abból a szempontból az, hogy mi voltunk a dolog kellemesebb oldalán, mert olyanra emlékszünk azért gazdagon, hogy a nyeregben lévő, jobban és eredményesebben játszó magyar csapatok - legyen az a női és férfi magyar válogatott, vagy a Veszprém - összeomlottak az ellenfél feltámadásától.

Most nem mi omlottunk össze, és ez nemcsak azért óriási dolog, mert amúgy minden amellett szólt, hogy mi húzzuk a rövidebbet, hanem azért is, mert - először az Eb-n - ezen a meccsen szó sem volt arról, hogy ne lenne nyomás a csapaton.

Azért kellett volna kikapnunk, mert…

Az ilyen meccseket azok a csapatok nyerik meg, akik a rutinjukból fakadóan kellően magabiztosak, és tudják kezelni az ilyen éles helyzeteket. Vagy olyan rutinos, sok nagy csatát megélt edzőik vannak, akik levezénylik a billegő meccseket úgy, hogy rájátszanak az ellenfeleik gyenge pontjaira.

Ehhez képest nekünk a mezőnyben volt egy, azaz 1 db komoly nemzetközi rutinnal rendelkező játékosunk (a nagyszerűen játszó Bánhidi Bence irtózatos melót tett a közösbe nyolc gólja mellé), az edzői stáb pedig hiába nyert meg játékosként mindent, edzőként zöldfülűnek tekinthető a Gulyás-Chema-Nagy László hármas.

Ki kellett volna kapnunk azért is, mert az első félidőben komoly ütést kaphatott néhány játékos önbizalma: Szita 4/0-nál állt a szünetben, Máthénak továbbra sem jöttek be a lövései, és Győri is elszórt néhány labdát a támadásban kifejezetten kétségbeejtőnek tűnő csapatban.

Úristen, fiúk, ez mi volt!Úristen, fiúk, ez mi volt!Fotó: MKSZ/Kovács Anikó


Ennek persze az is volt az oka, hogy Izland az első félidőben a tökéleteshez nagyon közel védekezett, még ha a kapusai nem is fogtak igazán jól - Miklerhez képest pedig a kanyarban nem voltak. Igazából az is csoda volt, hogy a látottak alapján szűknek mondható, háromgólos hátrányban tudtunk fordulni.

Azért nyertünk, mert…

Egy mondatban: mert nemcsak mindenki - játékos, edző, másodedző, alelnök - tudta, mi a dolga, de a szünet után maradéktalanul meg is valósította. Ennyire nyilván nem egyszerű a helyzet, de mindenesetre tény, hogy a második félidő, annak is leginkább az utolsó tizenöt perce olyan játékot hozott, amit a mostaninál sokkal erősebb válogatottainktól is elég régen láttunk utoljára.

Sok sikert, Aron!Sok sikert, Aron!Fotó: MKSZ/Kovács Anikó


A győzelem kulcsszereplői között nyilvánvalóan az elsők között szerepel a káprázatos Mikler Roli, illetve a fent említett Bánhidi Bence, de - hangsúlyozzuk, mindenki dicséretet érdemel - kevesebb dicsfény jut a harmadik legfontosabb szereplőnek, Ligetvári Patriknak, aki a rövid oldalon védekezve játszott nagyon nagyot. Az ő beszállása kellett az egyébként is jól záró védekezésnek ahhoz, hogy áthatolhatatlan falat húzzunk az izlandiak elé, aminek a szünet után szerzett hat északi gól állít emléket.

Gulyásék (Chemáék? Nagy Laciék?) tudták, hogy az első félidőben a túlélésre kell játszani, hiszen az aránylag jól védekező Máthénak a támadásokra nem sok energiája maradt, viszont szóba sem kerülhetett, hogy a hosszú oldalról cseréljünk támadás és védekezés között. Ez meg is történt, ezért volt nagyon fontos, hogy az első félidő utolsó két gólját mi szereztük, és nem komoly, ötgólos hátrányból futottunk neki a másodiknak.

Balogh beállásával élet költözött a támadójátékunkba, ami nem meglepő módon elsősorban a Balogh-Bánhidi páros kapcsolatban öltött testet. A védekezésben brutális melót végző szegedi beálló ezúttal támadásban is remekelt (ez nem volt mindig így az Eb-n), 9 lövéséből 7 gól lett, ami nemcsak önmagában volt fontos, hanem azért is, mert folyamatosan felállt fal elleni játékra kényszerítettük az izlandiakat.

Óriás vagy, Bence!Óriás vagy, Bence!Fotó: MKSZ/Kovács Anikó


Bánhidi játékát azért is muszáj külön kiemelni, mert az ellenfelek is tudják, hogy köré épül a támadójátékunk, ezért kvázi a széleket feladva középen tömörültek az izlandiak, hogy megakadályozzák a bejátszásokat. A stáb ezt úgy oldotta meg, hogy a beálló sokszor az egyes-kettes védők közé helyzekedve hozott létre mismatch-eket, amiket aztán könyörtelenül ki is használt.

Eközben a magyar hatos fal most gyönyörűen működött, nagyon szépen tereltük a folyosókba az izlandiakat, Mikler pedig köszönte szépen a lehetőséget. A szegedi kapus kiváló teljesítményéből is tudott még egy szintet lépni a hajrára, és a mieink kiváló védekezése mellett az ő hetes- és ziccervédései sebeztek a legnagyobbat az izlandiak amúgy is gyorsan fogyó önbizalmán.

A hajrában paffá lettünk a mieink játékától

Valószínűleg sokan úgy emlékeznek a meccsre, hogy a második félidő már a miénk volt, pedig egészen az utolsó negyedóra kezdetéig igencsak billegett a meccs. A mérkőzés legeleje után a 47. percben tudtunk először vezetni, nem is akárhogyan: a keményen küzdő, de a lövéseivel peches Szita első góljával vettük át a vezetést. Ez volt az a pillanat, amikor visszagangolt kettesbe a magyar úthenger.

Elszédülsz a számoktólElszédülsz a számoktólFotó: EHF Euro


Az utolsó negyedórában - elnézést a kifejezésért - fecnikre szaggattuk Izlandot. Mikler egymás után mutatta be a védéseket, az izlandiak pedig egyre idegesebbek lettek, sorra követték el a technikai hibákat, miközben a mieinknek minden sikerült. Jöttek a blokkról bepattanó lövések, a lehetetlen helyzetből eleresztett labdák is az izlandi kapuban kötöttek ki, és a végére nemhogy a győzelemért nem kellett izgulni, de gólkülönbséget javítottunk, ami nem jön majd rosszul a középdöntőben sem.

Az utolsó 10-15 perc katartikus eufóriában telt, és ezen utólag mit sem változtat, hogy a két spanyol bírónak is van mit köszönnünk. Nem ők jelentették a különbséget, de a szünet után nem sok olyan fújásuk volt, amiből rosszul jött ki a magyar csapat. Szögezzük le: nem ezért nyertünk, hanem azért, mert - immár zsinórban harmadszor - minden előzetes várakozásra rácáfolva csodálatosan kézilabdázott a magyar válogatott, amiben elvitathatatlan szerepe van a stábunknak is.

Nem hittük volna, lvl 100

A “nem hittük volna, hogy” kezdetű mondat százféleképpen fejezhető be az Európa-bajnoksággal kapcsolatban. A kevés helyzetükkel nagyszerűen élő szélsőktől a fiatal belsők önbizalmáig, vagy Sipos már-már tanári védőjátékáig sok mindent ki lehetne emelni. És ott van a magyar stáb, amiről korábban mi is azt írtuk, fogalmunk sincs, hogy vannak definiálva a szerepek a három kispad körül pulzáló figura között.

Mindenki gyönyörűen teszi a dolgátMindenki gyönyörűen teszi a dolgátFotó: MKSZ/Kovács Anikó


Az mindenesetre meglepő volt, hogy az időkéréseknél Chema Rodriguez vitte a szót, és korábban sem értettük a leosztást az A, B és C matricák tulajdonosai között, de szerdán kiderült, hogy tök mindegy, mi mennyit értünk abból, ami a csapaton belül történik. A lényeg, hogy működik a dolog, bármi is a leosztás.

A dánok ellen látott, váratlanul jól működő nyitott védekezés, a korábban a védekezéséért sok kritikák kapó Máthé-Szita kettős munkája a kettes pozíciókban, illetve a játékunkból áradó tudatosság mind arról mesél, hogy összhang és leosztott szerepek vannak a kispadunkon. Egyszerűen minden klappol, méghozzá egy olyan helyzetben, amikor semminek nem kéne. Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy rengeteg a kérdőjel, amikből szépen farag felkiáltójeleket a magyar válogatott.

Hagyjuk még egy kicsit pihenni az olimpiai álmot

Ahogy fent is említettük, Izland ellen a mieinket támogató tényezők közül abszolút kikerült a nyomás nélküli játék, a mieink mégis megoldották a feladatot. Ilyenformán attól sem kell tartani, hogy a csapatot összetörné az olimpiai selejtező lehetősége, de azért talán még érdemesebb óvatosan közelíteni a kérdést.

“Én ezt a csapatot nem féltem semmitől, csak attól, hogy elfáradnak a fiúk” - írta Lékai Máté a meccs után. A sérült irányítónak ebben is igaza van, a játékunk megvan, tényleg minden klappol a csapatnál, csakhogy a kulcsjátékosokat nem tudjuk rotálni, a fiatalok pedig abszolút nincsenek hozzászokva ahhoz a terheléshez, amit egy ilyen feszített tempójú világverseny jelent. 

A fáradtság faktor lehet, akár döntő is, de - főleg, mert már előre elengedtük az olimpiát - nekünk most tényleg nem Tokió miatt kell aggódnunk. Egyszerűen hátra kell dőlni, és élvezni kell a csikócsapat káprázatos játékát. Aztán ha ez olyan eredménnyel párosul, amivel meg lehet küzdeni Tokióért is, akkor annál jobb.

Hozzászólások