Vízilabda - Keszthelyi Rita: A legrosszabb helyzetből is a legjobbat kell kihozni
Keszthelyi Rita: A legrosszabb helyzetből is a legjobbat kell kihozni
Fotó: Kovács Anikó/MVLSZ

Keszthelyi Rita: A legrosszabb helyzetből is a legjobbat kell kihozni

Pauman DánielPauman Dániel
2020/05/01 09:35
Hétfő óta újra medencében készülhet a női vízilabda-válogatott a Komjádi uszodában, szigorú előírásoknak megfelelően, teljesen elszeparálva a külvilágtól. Beszélgető partnerem ezúttal Keszhelyi Rita Európa-bajnok vízilabdázó, a magyar női vízipoló csapat kapitánya. A március közepe óta tartó kényszerű szárazföldi száműzetésről, a formálódó csapategységről, a kapitányi pozicíóval járó terhekről is őszintén mesélt, és arról is, hogy mennyire fájdalmas emlék neki a 2016-os riói bronzmeccs.

Hétfő óta újra medencében... mennyi ideig kellett nélkülöznöd a klóros medenceillatot?

Március közepén voltunk utoljára edzeni az egyesületben. Az utolsó meccsünk március 11-én volt. 

Azóta csak szárazföldi tréningek voltak?

Mindenki szépen be volt osztva egy csoportba, és előre elküldött program szerint online ment az edzés. A válogatott erőnléti edzőm egyben az UVSE-nél is dolgozik, ami megkönnyítette a felkészülést, de nyilván az állóképességet csak kerékpározással vagy futással tudtuk karbantartani.

Futni szeretsz, azt tudom... (nevet)

Most már egész megszoktam, úgyhogy ne nevess. Nagyon nehéz, de tény, hogy húszéves pályafutásom alatt nem futottam annyit, mint az elmúlt bő egy hónapban, még utánpótlás koromban sem, mikor körözni kellett a Margitszigeten. Ezzel kell gazdálkodni, karban kell tartani magunkat.

Nyilatkoztad, hogy ha újraindul az országos bajnokság, akkor minimum 3-4 hét rávezető szükséges, mert ha hirtelen ugrotok vízbe, fennáll a sérülések veszélye.

A vízilabdázónak a válla a legnagyobb kincse, és ha kiesünk a ritmusból hosszabb időre, akkor kell egy kis rávezetés, mire újra kockázatmentesen tudunk játszani. Minimum négy hét edzés kell a kihagyás után, hogy mindenki vissza tudjon jönni egy kulturált alapszintre.

000_EW03N.jpg Fotó: Europress/AFP

Az UVSE-vel most vezetitek a tabellát, méghozzá veretlenül, bár a nagy rivális Dunaújváros kevesebb mérkőzést játszott.

Igen, ők sok mecset elhalasztottak, de úgy gondolom, hogy ha ezzel a végeredménnyel fújnák le a bajnokságot, annak nem lenne olyan sportértéke, mint egy normális szezonban. Nem lenne az az eufória, nem tudnék igazán örülni az újabb bajnoki címnek.

A következő évi nemzetközi kupaindulási helyek miatt azért csak érdekes lehet a sorrend.

A női vízilabdában ez nem számít annyira, mert Magyarországról alapból három, de akár négy csapat is indulhat a nemzetközi kupákban, ha nem tudják nívós külföldi csapatokkal feltölteni a létszámot. Ám úgy gondolom, hogy jövőre nem sok egyesület engedheti meg magának, hogy a büdzséből arra is áldozzon, hogy nemzetközi tornákon, ligákban vegyen részt.

Nálatok az UVSE-nél biztosított az anyagi háttér? Gondoljunk csak a férfi OSC csapatára, ahol kiszállt a főszponzor, és így megrendült a klub likviditása.

Az egyesület anyagi hátteréről érdemi információim nincsenek, erről ne engem kérdezz...(nevet) Nyilván sajnálom, ami az OSC-nél történt, de hiszem, hogy valamilyen szinten segíteni fogják majd a klubot.

A járvány minden szempontból keresztülhúzta a számításokat, pont az olimpiai kvalifikációs torna előtt ütött be a nagy krach. Mikor fogtad fel, hogy ez az év kvázi elúszott?

Igazából nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú ideig elhúzódik ez a dolog. Március 7-én kezdődött volna a kvalifikációs torna, előtte már persze szállingóztak hírek, például, hogy a kínai válogatottat nem engedték be egy nemzetközi versenyre. Folyamatosan léptek vissza a csapatok a tornától, de eszünkbe sem jutott, hogy törlik a tornát. Mindenki túl akart már lenni a kvalifikáción, hiszen jó állapotban volt a csapat, és kellő magabiztossággal rendelkeztünk ahhoz, hogy jó eredményt érjünk el. Talán, ha egy héttel előbb van a torna, akkor már túl lennénk az egészen, de nyilván a fair play miatt minden válogatottnak biztosítani kell a részvétel lehetőségét.

000_FA9VJ.jpg Fotó: Europress/AFP

Pedig az év jól indult: januárban a budapesti Eb-n bronzérmet szereztetek, te negyedik alkalommal szerezted meg a gólkirálynői címet. Egy akkori nyilatkozatod szerint: „...évek óta a retkes negyedik helyek után végre sikerült ledobni ezt a nehéz terhet.” Valóban áttörtétek a gátat?

A riói olimpiai 4. hely az olyan szörnyű emlék nekem... zokogva hívtam fel a bronzmeccs után édesanyámat, azt mondtam akkor neki, hogy soha többet nem megyek uszoda közelébe. Azt az érzést senkinek nem kívánom, amikor egy másodperccel a vége előtt egyenlített ki az ellenfél, és végül nem mi kaptuk az érmet. Az elmúlt négy év ebből a negatív élményből fakad. Az olimpia utáni első év azzal telt mindannyiunknak, hogy valahogy megemésszük a kudarcot. Majd új csapat kezdett formálódni, újabb negyedik helyekkel, most pedig, amikor kezdene beérni a gyümölcs, akkor jött a koronavírus. Felszálló ágban vagyunk, ezért is sajnálom nagyon, hogy meghiúsult a kvalifikáció, mert így megtört a lendületünk. Amellett, hogy a négy évvel ezelőtti válogatott keret jelentősen átalakult, a csapat pár év alatt megtanulta, mi is az a csapatjáték, és az egyéni ambíciók háttérbe szorultak. Nagyon nehéz a válogatottban játszani a klub után. A klubcsapatban előfordulhat, hogy te vagy a legjobb játékos, te vagy a húzóember, ám a válogatottban rajtad kívül akad több klasszis játékos, akik ugyanúgy be tudják fejezni az akciót, mint te.

Rivalizálásról van szó?

Nem is ezt mondanám, inkább csak tényleg nehéz megszokni, hogy rajtad kívül van még megannyi olyan játékos akad, akire bátran rá lehet bízni a befejező lövést. Biztos veled is volt már ilyen, mikor nem az olimpiai négyessel készültél együtt, hanem fiatalabb srácokkal. Egyik esetben te csak egy vagy a jók között, utóbbinál pedig a legjobb. Csapatsportban szerintem nehéz meghúzni a határt az egészséges vállalkozás és az önzőség között.

Nálunk kicsit egyszerűbb, mert bár mikor bent ülünk egy csapathajóban, a közös cél miatt a vektorok egy irányba haladnak, de a kajak-kenu egyéni sport. Amikor együtt edzettem Kammerer Zolival, Tóth Dáviddal vagy akár fiatalabb ifi versenyzőkkel, mindig a legjobb akartam lenni. Nem érdekelt, ki ül a másik hajóban, előtte akartam lenni. Nálatok viszont a hangsúly jobban eltolódik az összedolgozás felé, és könnyen lehet, hogy jobban megy a csapatnak, ha a legjobb inkább lepasszolja a labdát egy gyengébb, de jobb pozícióban lévő játékosnak.

Így van. Az egészséges rivalizálás természetesen megvan edzéseken, amikor úszunk vagy kétkapuzunk, de nagyon fontos, hogy ne lépjük át a határt, és ne rúgjuk le a másikat edzésen, mert az sérti az egót (nevet). Fontos megtanulni ezeket a helyzeteket.

Bíró Attila szövetségi kapitány azt mondta rólad, hogy a teljesítményeddel nem csak a vízben, hanem a parton is igazi vezérré váltál a nemzeti együttesben. Milyen érzés ezt hallani a kapitánytól?

Huhh. Nem is tudom. Szerintem, amit ez a poszt megkíván, azt a feladatot teljesítem. Évről évre nagyon sokat tanultam erről a pozícióról. Bele kellett jönnöm, pláne úgy, hogy korábban azért más volt a felállás, hiszen a vízben sosem volt problémám azzal, hogy irányítani kell, de a parton inkább magammal szerettem foglalkozni, csendes típus vagyok.

4245104.jpg Fotó: Europress/AFP

Erre akartam kilyukadni, mert azért ismerlek, eléggé visszahúzódó vagy, de mellette határozott és erős karakter.

Meg kellett tanulnom, miként viszonyuljak másokhoz, a csapattársaimhoz, hiszen a kapitánynak ez fontos feladata: össze kell fognia a társaságot. Sokat köszönhetek Tóvári Zsuzsa sportpszichológusnak, aki segít, ha kell, mert sokszor van kétely bennem a csapatkapitányi feladataim során.

Önbizalomhiányból fakadnak ezek a kételyek?

Inkább a kettős szerepnek való megfelelés miatt merülnek fel ezek a kérdések. Egyfelől elvárják tőled, hogy nyerd meg a meccset, játsszál jól, de közben figyelj a csapatra is. Ezzel voltak inkább problémáim, mert annyira figyeltem a többiekre, osztottam a zsugát, beszéltem hozzájuk, csináltam a játékot, hogy a saját feladatom - amiért tartanak, hogy sok gólt lőjek -, háttérbe szorult. Annyira törekedtem rá, hogy segítsem a mellettem lévőt, hogy mindez elvonta a figyelmemet. Ebben is meg kellett találni a megfelelő egyensúlyt. Szerencsére most már beállt a megfelelő program, a napi rutin. Tudom, hogy mikor kell szerepet vállalni, és mikor kell inkább a háttérben maradni, ebben pedig nagyon jó partner Bíró Attila is. Mellette nagyon sokat lazultam az elmúlt években...

(nevet)

De tényleeeeg!

Elhiszem! (nevet)

Sok olyan dolog, ami még négy éve kiverte nálam a biztosítékot, azt ma már elengedem a fülem mellett.

A rutin meg az évek?

Nagyon sokat segítettek a lányok is. Jól összecsiszolódtunk. Mindig mondom a lányoknak is, ha valaki úgy érzi, hogy ezt jobban tudja csinálni, vagy szeretné ezt a felelősségteljes és nehéz terhet, akkor nagyon szívesen átengedem a helyem.

Mások véleményére mennyire adsz? Korábban mintha említetted volna, hogy inkább figyelmen kívül hagyod a kritikákat.

Nekem vannak alapelveim. Akik nem ismernek, azoknak a véleménye nem hoz lázba. Akikkel jóban vagyok, azoknak hasonló az értékrendjük, mint nekem, éppen ezért az ő véleményüket természetesen kikérem, mikor tanács kell, vagy kételyeim vannak. Ők hozzám közel állók, és szakmabéliek, az ő véleményükre adok. Bíró Attila, az UVSE-edzőm, Benczur Marci, édesapám, Takács Orsi, korábbi csapattársam, vagy Tóvári Zsuzsanna, Csernus Imre pszichológusok. Ha valami sokáig gyötör, akkor körbekérdezem az érintetteket, mert kell a megerősítés arról, hogy végül jó döntést fogok hozni.

000_FA7G6.jpg Fotó: Europress/AFP

Említetted édesapádat, aki szintén olimpikon vízilabdázó volt. Az, hogy te is a vízben kötöttél ki, nyilván az ő érdeme, pedig nem gyakorolt rád különösebb nyomást, hogy márpedig belőled élsportolót faragjon.

Mindig hangsúlyozom, hogy a szüleim nem tereltek az élsport felé, csak azt emelték ki, hogy a sport roppant fontos, mert amellett, hogy nem szerették volna, hogy otthon üljek az iskola után a tévé előtt, azt tanították, hogy a sport sok mindenre megtanít és felkészít az életben, én pedig ezzel mind a mai napig maximálisan egyet tudok érteni.

Az olimpia egy évvel csúszik. Mi akkor most a cél?

Mindenki azt kérdezi, hogy mi motivál mostanság...

Jó. Akkor kezdjük kicsiben: fellelkesít, hogy újra beugorhatsz a medencébe?

Na, az igazi felüdülés lesz (nevet). Bízom benne, hogy jövőre lesz olimpia. Mindenkit megrázna, ha elmaradna. Leginkább pedig az motivál, hogy bízom benne, hamarosan vége lesz ennek az egész históriának, és minden visszatér a rendes kerékvágásba. Ha lehet majd edzeni, ha formába lehet lendülni, akkor a menetrend is kialakulhat a tokiói olimpiáig. Most ugyanis még mindenki arra vár, hogy végre elhangozzon egy fix dátum, és tudjuk, mikorra kell felkészülni. Remélem, még idén megrendezik a kvalifikációs tornát valamikor december környékén, és akkor pontos menetrendünk lenne Tokióig. Ha minden a terveink szerint alakul.

Egy újabb slágerkérdés: a baba gondolata nálatok miként alakul a jelenlegi helyzetben?

Ha lenne egy olimpiai érmem, akkor ez nem lenne nagy dilemma. Egyik nap ilyen, másik nap olyan a hozzáállásom. Van, amikor beleélem magam abba, hogy kisbabánk legyen, de mellette nagyon szeretnék még játszani is. Lám, az élet meghozta helyettem a döntést. Minden okkal történik: a legrosszabb helyzetből is a legjobbat kell kihozni. Nem éltem meg a halasztást tragédiának, és hogy egy évet kell várni a családalapítással. Megfordult a fejemben korábban, hogy kihagyok egy évet, de sosem tudtam otthagyni a csapatot.  Annyira szeretem ezt a sportot, a közeget, hogy amíg lehet, szeretnék élvezni minden percet, amit a medencében tölthetek.

Magyarorszag.jpg Fotó: MVLSZ/Derencsényi István

Az interjút Pauman Dániel olimpiai- és világbajnoki ezüstérmes kajakozó készítette

Hozzászólások