Kosárlabda - Csirke Ferenc: "Ha kijutnánk az olimpiára, annál nem nagyon lenne feljebb"
Csirke Ferenc: "Ha kijutnánk az olimpiára, annál nem nagyon lenne feljebb"
Fotó: Csirke Ferenc (privát gyűjtemény)

Csirke Ferenc: "Ha kijutnánk az olimpiára, annál nem nagyon lenne feljebb"

HosszabbitásHosszabbitás
2019/10/22 19:31
Sokszor lesz egy jó játékosból később edző. Jó játékosból jó edző már kevésbé gyakran. Bajnoki érmes, válogatott kapitány pedig még ritkábban. Csirke Ferenc, korábbi irányító a PVSK-val idén az Európa Kupára készül, a 3x3-as férfiválogatottal pedig Tokióra figyel. 2019-ben az eurobasket.com Magyarországon az év edzőjének választotta, Pécsen pedig a Városháza Emlékérmét vehette át.

Hogy jött a kosárlabda?

Kiskoromban folyamatosan fociztam, de néztem sok mindent a tévében. Kivéve kosárlabdát. Ott kettesével meg hármasával kellett számolni a pontokat, ami idegesített. Aztán ötödikben sportiskolába felvételiztem, ahova akkoriban nehéz volt bekerülni, mert szinte az egész város oda akart menni. Fölvettek, de később focizni nem vettek be. Mint később kiderült, 60-80 százalékuk aztán NB1-es játékos lett. Olyanok jöttek ki onnan, mint Dárdai Pali, Fehér Csabi. Valószínűleg emiatt nem választottak ki, pedig úgy éreztem, nekem van a legjobb bal lábam. Utólag már látom, hogy jobban jártam így, meg valószínűleg a foci is. Miután sportág nélkül maradtam, szerencsére jött Keszthelyi Tibi bácsi a kosáredző, a kémiatanár, hogy menjek hozzájuk. Csak néztem, hogy én hogyan fogok kosarazni ekkora magassággal… Aztán most már el sem tudom képzelni, hogy van ennél jobb sport.

Közületek is ilyen sokan lettek profi játékosok?

1993-ban nyertük meg a kadett országos bajnokságot. Előtte két évig semmi más nem lebegett a szemünk előtt, mindent annak rendeltünk alá. Nem tudom, hogy bármelyik utánpótlás csapat készült-e ennyire céltudatosan, mint mi akkor. Füzesi József személyében olyan edzőnk volt, akinek segítsége nélkül nem biztos, hogy ilyen becsületes és sikeres emberek lettünk volna, az élet bármilyen területéről beszélünk is. Mégis, abból a csapatból ’96-ra – amikor húsz évesek lettünk – már csak ketten maradtunk első osztályú kosárlabdázók. Nagyon összetartó csapat voltunk és vagyunk a mai napig is. Én úgy vagyok vele, ha egy utánpótlás csapat minden évben csak 1 játékost ki tudna nevelni az első osztályú felnőtt csapatnak, az óriási extra lenne. Bár nem egyszerű a fiatalok helyzete. 

Kevés a jó fiatal játékos?

Amit furcsállok, hogy nincsenek magas játékosok. Ha nincs magas ember egy utánpótlás csapatban, az irányító nem tudja gyakorolni, hogy kell elszakadni a kiszabadításnál, mert nincs lepattanó. Nem tud lejátszani egy normális pick & rollt vagy egy betörés utáni Alley Oop passzt adni, mert nincs egy center, akinek be tudja játszani. Aztán ez a játékos odakerül hozzám a felnőtt csapatba, - ahol már van rendes center – és nem értem, miért nem tudja ezeket a dolgokat rendesen. Mert az utóbbi 4-5 évben nem volt ilyen passz. Nem nagyon lehet normális taktikát játszani magas ember nélkül. Ugyanakkor azt is látom, hogy hiányzik belőlük az a fajta tökösség, hogy kiálljak magamért, ami miatt akár egyszer kétszer, ha kell, össze is ugrok a csapattársammal is, de utána persze bocsánatot is tudok kérni. Mi ezt a grundon tanultuk, de ma már nincs ez. Ma már sajnos – tisztelet a kivételnek  mindenki mindent az ölébe kap kis túlzással. Hiányzik belőlük a mindig győzni akarok szemlélet, durván azt szoktam mondani, hogy, ha nyújtás van, akkor azt is meg akarom nyerni. Elvárással vannak afelé, hogy játsszanak az „A” csoportban. Persze az öt külföldis rendszer se kedvez nekik. Az idősebb magyarokat, akik még a 3-4 külföldis rendszerben lettek felnőtt játékosok, nehéz kiszorítani, mert a rutinjuk miatt még mindig jobbak a legtöbb fiatalnál. De hozzá kell tenni, hogy akik nagyon tehetségesek és szorgalmasak, ma is oda tudnak kerülni. 

Ahogy te is odakerültél. Hogy emlékszel vissza erre az időszakra?

Én a Hevesy György szakközépiskolába jártam, ahol Ronczyk Tibor igazgató szerette a kosárlabdát, és megengedte, hogy heti két-háromszor reggelente eljárjak edzésre, a kilencvenes évek elején gyakorlatilag magántanuló lehettem, ami akkoriban hatalmas dolognak számított. Füzy Ákossal, az akkori edzőmmel végeztük ezeket az edzéseket, nagyon sokszor reggel hét órakor is, ami szintén nem egy bejáratott dolog volt akkoriban. A heti négy-öt délutáni edzés nem biztos, hogy elég lett volna. Ahogy ma sem elég, ezt is látom, de szerencsére ebben az akadémiák mindenképpen előrelépést jelentenek. Tizenhat évesen felkerültem a PVSK felnőtt csapatába, ami nagy lökést adott. Szégyen, nem szégyen, tizennyolc éves koromban ittam először alkoholt. Annyira kosárlabdázó akartam lenni, hogy mindent ennek akartam alárendelni.  Ha ma valaki azt mondja, hogy ennyi idősen nem volt még buliban, azt hülyének nézik vagy kiközösítik. Később azért egy-egy győzelem után el lehetett menni, amikor már volt is mit ünnepelni. Aztán tizenkilenc évesen eligazoltam Sopronba, és nem mentem egyetemre. Ez egy lutri volt, de bejött. Pályafutásom során játszottam Fehérváron, Sopronban, Kaposváron, Dombóváron és Pécsen. Mindegyik helyen jól éreztem magam, de valahogy én mindig a saját városomban éreztem legjobban magam. A Matávos és Albacompos évek brutálisan jók voltak. Fiatalok voltunk, érmeket nyertünk, bejártuk Amerikát… Elmondhatom, hogy olyan játékosok ellen játszhattam, mint Dwyane Wade, Andre Miller, Danilovics, Rigodou, de a magyar bajnokságban is olyan ellenfeleim voltak, mint a Kálmán Laci, Mészáros Zalán, Boros Zoli, Németh Isti. Azért az ellenük vívott csatákra mindig szívesen emlékszik vissza az ember.

Matáv SE - Albacomp, 1998/99Matáv SE - Albacomp, 1998/99 Fotó: Csirke Ferenc (privát gyűjtemény)

Kényszerűségből kellett befejezned a játékot. Nem maradt hiányérzet?

Valami irányítja a dolgokat, lehet ezt sorsnak hívni, de én hiszem, hogy Isten. Nálunk a nagyszüleim mellett édesapám volt az, aki leginkább nyaggatott, hogy sportoló legyek. Aztán amikor meghalt egy keddi napon, utána vasárnap szakadt el az Achillesem. Miután ő akarta nagyon, hogy sportoljak, talán így volt ez sorsszerű. Egyébként 34 éves voltam akkor, és ha lehet ilyet mondani, jókor ért ez a sérülés, mert utána januárban jött egy lehetőség, hogy legyek edző Kozármislenyben. Nagyon sokat köszönhetek Csáky Péternek, hogy gipszelt lábbal lehetőséget adott. Mondhatjuk, hogy ő indított el az edzői pályámon. Húzhattam volna még 2-3 évig, de lehet, hogy akkor nem jön ilyen ajánlat. Hiszem, hogy így kellett lennie. Hatalmas köszönettel tartozom a PVSK vezetőségének is, Czerpán István elnök úrnak, Teszler Sándornak, Bán Gábornak, hogy lehetőséget adtak a későbbiekben arra, hogy vezetőedzője legyek a felnőtt csapatnak. Végül pedig nem tudok elég hálás lenni a szurkolóinknak, akik végig kiállnak a csapat mellett, nagy köszönet nekik is, hiszen ezt az egészet értük csináljuk.

Nehéz volt édesapádnak megfelelni?

Kilógtam a családból, mert senki nem volt komolyabb sportoló. Talán édesapám ezért is szerette volna jobban, hogy a fia sikeres legyen. Meg arra is emlékszem, ha négyest kaptam az iskolában, az rossznak számított.

A gyermekeid felé mit viszel tovább?

Ők is sportolnak, kosaraznak.  Próbálom nekik elmagyarázni, hogy nem lesz mindenkiből élsportoló. Nem kell erre rágörcsölni. Számomra sokkal fontosabb, hogy élvezzék azt, amit csinálnak. A feleségemmel próbáljuk őket segíteni, ahogy tudjuk, de nem hajszoljuk őket. Hozzá kell tennem, hogy nélkülük sehol sem tartanék. Nagyon fontos, hogy folyamatosan nyugodtan tudok készülni a mindennapokon. Teljesen elfogadták azt, hogy akár a nyaralás alatt is többször a kosárlabdával kell foglalkoznom. Nem tudok elég hálás lenni nekik.

A tavalyi idény után az év edzőjének választottak az eurobasket.com oldalán. Szólhat ez annak is, hogy te vagy immár az egyik legrégebb óta egy csapatnál bizonyító magyar edző?

Az ilyen díjakkal úgy vagyok, hogy az edzőt úgyis mindig a csapat csinálja. 4-5 évvel ezelőtt sokkal kevesebb pénzből gazdálkodva máshol mellőzött játékosokat tudtunk beépíteni, és olyan fiatalok, mint Halász Ákos és Bíró Olivér nálunk lettek NB1-es játékosok. Azok a 6-7. helyek legalább akkora sikerek voltak akkor, mint a tavalyi bronz. Amire igazán büszke vagyok, hogy ez alatt a nyolc teljes szezon alatt mindössze három légióst cseréltünk, miközben a legtöbb csapat egy szezon alatt cserél hármat. Sokszor dilemma egy-egy külföldinél, hogy lecseréljük-e, ha nem hozza azt, amiért hoztuk. Én azt mondtam mindig, hogy bízzunk benne, és próbáljuk változtatni a játékát. Ez szerintem Magyarországon nagy tévhit, hogy ha idejön egy 24 éves amerikai, azt gondoljuk, hogy őt nem kell képezni, az ő lelkével nem kell foglalkozni, miközben egy 24 éves magyarra azt mondjuk, hogy fiatal. Mintha minden amerikai egy 35 éves Michael Jordan lenne, akinek a kisujjában van a játék, és ha nem dob meccsenként húsz pontot, akkor meg elkezdünk kapkodni, és elküldjük. Amikor egy magyarnál meg se fordul a fejünkben, hogy kirúgjuk, hanem megpróbáljuk képezni, ugyanezt kellene tenni egy külföldivel is. Nálunk is volt pár éve egy játékos, akin gondolkodtunk, hogy elküldjük télen, de aztán elkezdtünk mást játszani rá, és utána nyáron már nekünk nem volt esélyünk megtartani, olyan formában játszott tavasszal. Ha elküldjük ezt a 23 éves srácot januárban, lehet, hogy konkrétan tönkretesszük az életét, mert bekerül a pedigréjébe, hogy valahol nem kellett. Arról nem is beszélve, ha lecserélsz egy-két külföldit, magadat is, mint edzőt minősíted, mert te választottad ki pár hónappal korábban. Szóval a díjak nem árulják el, hogy egy-egy eredmény mögött mennyi munka lehet. Azt mondják, hogy az edzőt az eredményei minősítik, ami igaz is, meg nem is. Ha csak az eredményeken múlna, akkor lenne a világon százötven jó edző, miközben kell tízezer. Ez egy ugyanolyan szakma, mint bármi más a világon, ezt is nagy odaadással kell végezni. Ugye nem csak a topcsapatoknál vannak edzők. Ahhoz, hogy valaki odakerüljön, - amellett, hogy jól kell szerepelni egy kisebb csapattal - szerencse is kell. Aztán ha meg tudsz ragadni egy nagycsapatnál, az már nem szerencse, akkor lehet belőled nagy edző.

A bajnoki bronzérmes PVSKA bajnoki bronzérmes PVSK Fotó: Csirke Ferenc (privát gyűjtemény)

Sok edző alatt játszottál korábban. Kinek a kéznyoma volt legmeghatározóbb?

Az, hogy idáig eljutottam, négy embernek köszönhető. Keszthelyi Tibor volt az a tanár, aki megfogta a galléromat, hogy jöjjek kosárlabdázni, Ő indított el ezen a pályán. Aztán jött Füzesi József, akivel a kadett bajnokságot nyertük, akit a mai napig csak Pótapának hívunk. Amikor 17 évesen odakerültem a felnőtt csapatba, Füzy Ákos volt az edzőm, már említettem, vele nagyon sokat edzettünk külön is. Varga Ferenc pedig a szakosztályvezető, aki ezeket a plusz edzéseket elintézte az igazgatónál. A felnőtt játékos pályafutásom alatt is voltak nagyon jó edzőim, de az a szakasz már teljesen a profi létről szólt. Aztán amikor elkezdtem edzőként dolgozni, semmi másra nem tudtam hagyatkozni, csak arra, hogy kik voltak az elmúlt 2-3 évben az edzőim. Most már a kilencedik szezonomat kezdem, de azóta is folyamatosan tanulok.

Edzőként mire vagy legbüszkébb?

Az összes győzelmünkre büszke vagyok, nagyon fontos, hogy olyan csapat játsszon a kezem alatt, amelyik maximálisan kiszolgálva a szurkolókat, emelt fővel távozzon egy meccsről. Van egy kedvenc sztorim, amiből a végén természetesen egy tanulság lett. Vallásos vagyok, egyszer egy gyermekmisén arra a kérdésre, hogy találkozott-e már valaki híres emberrel vagy van-e példaképe, egy kisfiú azt válaszolta, hogy igen, neki a Horti Bálint. Délután játszottunk egy nagyon fontos bajnokit. A mérkőzés előtt az öltözőben semmi taktikáról nem beszéltem, csak elmeséltem ezt a sztorit. Természetesen volt nevetés, de csak addig, amíg el nem mondtam a tanulságot. Azt, hogy ez a kisgyerek itt ül a lelátón, de ül itt olyan is, akinek mondjuk Budimir a példaképe. Értük kell, hogy kimenjünk a pályára és felszedjük a parkettát. Mondanom se kell, hogy megnyertük a mérkőzést.

2016 óta a 3x3-as férfi válogatott szövetségi kapitányként is dolgozol. Mennyit tudtok erre külön készülni?

Nyáron az egész júniust végig szoktuk dolgozni. Most a debreceni Eb miatt augusztusban is együtt voltunk három hetet. Nem könnyíti a helyzetünket, hogy ez a szakág láthatóan elkezdett különválni. Rajtunk kívül szinte minden országban márciustól novemberig három-hármaznak ezek a csapatok, akik ellen játszunk. Az egyetlen előnyünk, hogy a júniusi tornákon sikeresebbek tudunk lenni, mert a mi játékosaink régebb óta játékban vannak a bajnokság miatt. Ugyanakkor teljesen más a játék, és óriási előny, ha csak erre tud valaki készülni.

Tokió reális cél?

Egy jó kalandnak indult ez az egész. Ez a négy nyár fantasztikus volt. Olyan helyeken jártunk, ahova egyébként el se tudtam volna jutni. De jöttek az eredmények is: világbajnokságon voltunk hetedikek, most az Eb-n hatodikak. Kétszer ráadásul selejtezőről tudtunk kijutni, ahol 32-36 csapat indult, ami miatt szerintem nagyon nagy dolog volt. Aztán közben kiderült, hogy olimpiai sportág lett, így a nagy kalandból lett egy elég komoly kaland. Márciusban lesz az első selejtező, ahol húsz csapat vesz részt, és három kijut. Áprilisban pedig lesz még egy hatcsapatos, amit valószínűleg mi rendezünk, és ahol ennek a fiúválogatottnak is lehetne esélye. De egyáltalán az, hogy idáig eljutottunk, elsősorban a szövetségnek, Bodnár Péter főtitkár úrnak, Becsky István és Teszler Sándor elnökségi tagoknak köszönhető, akik mindig teljes mellszélességgel kiálltak a szakág mellett. Ha ki tudnánk jutni az olimpiára, az olyan dimenzió lenne, aminél már nem nagyon van feljebb. Mégiscsak egy kosárlabda sportágról beszélünk.

 

szöveg: Kollarics Attila

Hozzászólások