Kézilabda - Rasmussen: Nem én aratom le, amit elvetettem, de mindent kiadtam magamból Magyarországon
Rasmussen: Nem én aratom le, amit elvetettem, de mindent kiadtam magamból Magyarországon
Fotó: Europress/AFP

Rasmussen: Nem én aratom le, amit elvetettem, de mindent kiadtam magamból Magyarországon

Mártha BenceMártha Bence
2020/01/11 09:18
A balul sikerült női kézilabda-világbajnokság után a kéziszövetség elbocsátotta Kim Rasmussen szövetségi kapitányt. A dán szakember elfogadta a döntést, de kiáll korábbi döntései mellett, akár a világbajnokság, akár a másik három nemzetközi tornája a téma. A kapitány beszélt a románok elleni sorsdöntő meccsről, a nyelvtudás hiányáról, illetve arról is, mi hiányzott a decemberi vébén. 
Meglepte, hogy az elnökség végül elbocsátotta?

Azt szokták mondani, hogy egy külföldi edző bőröndje mindig legyen becsomagolva, és én is ehhez tartottam magam, úgyhogy nem lepett meg a dolog. Tíz éve dolgozom Európa keleti felében, tudom, hogy errefelé gyakran döntenek érzelmi alapon olyan kérdésekben is, amiket ésszerűbb racionálisan megítélni. Egyébként ezzel nincs bajom, sőt a folyamatos nyomás engem is mindig nagyobb erőbedobásra sarkallt, és úgy gondolom, jobb edzőként, nagyon sok tapasztalattal gazdagodva távozom Magyarországról.

Csalódott, dühös, vagy szomorú inkább?

Dühös egyáltalán nem vagyok, csalódott annál inkább, és persze szomorú is, hiszen nem fejezhetem be a munkát, amit elkezdtem. Engem azért szerződtettek, hogy zsinórban két kihagyott olimpia után 2020-ban ott lehessenek a magyar lányok a játékokon, és bár a cél nagyon közel van, az elnökség úgy gondolta, az utolsó lépésre már nem én vagyok a legmegfelelőbb ember. 

Az utolsó lépés előttAz utolsó lépés előtt Fotó: Europress/AFP

Ha már itt tartunk: mi értelme volt elküldeni a bánatba a román meccs összes közreműködőjét IHF-delegációstul, bíróstul?

A válasz nyilván az, hogy semmi, de egy ekkora téttel bíró, és ilyen csúnyán elvezetett mérkőzés után talán nem halálos bűn, ha az ember 15 másodpercre elveszíti a fonalat. A szavaim erősnek tűnhettek - bár azt tudni kell, hogy dánul nagyon sokat használjuk azt a bizonyos kifejezést, és egyáltalán nem számít kirívóan csúnyának -, de én úgy éreztem, a lányok, illetve az egész magyar kézilabdatársadalom nevében igenis szóvá kell tennem az igazságtalanságot, ami velünk történt.

Mindenki látta, mi és hogyan történt. Az első félidőben kaptam egy sárgát, és elvették tőlünk a labdát, amikor csak annyit kértem a delegátustól, hogy magyarázzák meg az ítéletet, hogy legközelebb ne essünk ilyen hibába. A kiállításom a hajrában szintén nem volt jogos, nem mondtam semmi durvát, pedig megtehettem volna, mert akkora támadóhibára, amit a román lány elkövetett, egyszerűen képtelenség nem belemenést fújni. És még ott volt az utolsó támadás, ahol egy nevetséges büntetőt kaptak a románok, amit ha nem kapnak, most nem beszélgetnénk.

Pálinger Katalin alelnök a Hosszabbításnak azt nyilatkozta, bízik önben, és csak akkor fog a leváltása mellett érvelni, ha a játékosok és ön között bizalomvesztés történik. Erről lehet szó?

Ki merem jelenteni, hogy biztosan nem. A lányokkal az első perctől kezdve konstruktív, inspiráló közeget hoztunk létre a válogatottnál, ahol az újoncok is azonnal otthon érezhették magukat. Azt gondolom, a lányok elfogadtak, és nemcsak megértették, mit szeretnék tőlük, hanem belátták azt is, hogy ez a helyes út.

Szó sem volt bizalomvesztésrőlSzó sem volt bizalomvesztésről Fotó: MKSZ

Nem volt bizalomvesztés, inkább arról volt szó, hogy azok, akik az elnökségben korábban sem támogattak, meglátták a lehetőséget, hogy rám támadhatnak, hiszen az eredmények valóban elmaradtak a várakozásoktól. Ehhez részben én magam adtam az eszközt a kezükbe a románok elleni meccs sajtótájékoztatójával, de azt azért túlzásnak érzem, hogy az elmúlt három hétben többen úgy kezeltek, mintha legalábbis megöltem volna valakit, vagy óriási károkat okoztam volna a magyar kézilabdának.

Nem okozott?

Még egyszer leszögezem: nagyon sajnálom, ami történt, természetesen vállalom a felelősséget a mérkőzésen, illetve utána történtekért. De hogy kárt okoztam volna a magyar kézilabdának, azt álszerénység lenne nem kikérni magamnak. A rengeteg sérülés, a kényszerből folyamatosan változó csapatösszeállítás, és a minket sújtó szerkezeti és a rutin hiányából fakadó gondok ellenére úgy vágtunk bele a generációváltásba, hogy végül nemcsak esélyünk, de nagyon is jó sanszunk van kiharcolni az olimpiai szereplést.

Amikor Magyarországra érkeztem, volt egy erős mag a válogatottnál, és én is azt gondoltam, a ciklus végéig óvatosan beépítünk néhány fiatalt a Görbicz, Szucsánszki, Tomori, Zácsik, Bódi fémjelezte gerinc mögé. Ehhez képest ezekre a játékosokra alig számíthattam, és már az első tornákon teljesen új csapattal kellett próbálkoznom.

Mondok egy példát: egy erős válogatottnak egy olimpiai cikluson belül van mondjuk 4-5 hármas védője, akik a védekezés lelkét alkotják. Nekem három év alatt legalább 10-12 játékos fordult meg ezen a poszton, annyian dőltek ki menet közben. Mindezek ellenére egy nagyon fiatal csapattal elértük, hogy ott lehetünk a kvalifikációs tornán, és jó esélyünk van kijutni Tokióba úgy, hogy előtte 2008-ban szerepelt utoljára a csapat olimpián.

Sokan a szemére vetik, hogy nem tanult meg magyarul. Érezte a hátrányát a nyelvtudás hiányának?

A felvetés is butaság, ez csak egy ürügy azoknak, akik mindenáron meg akarnak találni valamivel. A helyzet az, hogy összesen két játékosunk volt a vébén, akikkel nem tudtam angolul kommunikálni, de ezt a problémát Siti Bea [másodedző] megoldotta. A kommunikáción a világon semmi nem múlt, nagyon is jól működött közöttünk.

Nem múlt semmi a nyelvtudásonNem múlt semmi a nyelvtudáson Fotó: MKSZ

Ha igaz is, hogy él az esély Tokióra, az ön által vezetett csapat összesen négy világversenyén hozott eredményei újabb muníciót adtak a kritikusainak.

Talán a pályafutásom három legnehezebb évéről beszélünk. Nem panaszkodom, mert nagyon élveztem a közös munkát a lányokkal, nagyszerű sportembereket ismertem meg, és büszkén mondhatom, hogy letettük az alapjait annak a csapatnak, amely ha töretlen marad a fejlődése, hamarosan érmekért küzdhet a világversenyeken.

Az idáig vezető út azonban borzasztó nehéz volt, hiszen az egészségesnél sokkal hamarabb kellett óriási felelősséget raknunk fiatal játékosok vállára. 

Ennek hosszú távon meglesz a gyümölcse - és ugyanez áll a decemberi világbajnokságra is, még ha most sokan nem is veszik észre -, de menet közben rengeteg problémát kellett orvosolnunk, és a fiatal csapatunk hiába fejlődött örvendetes sebességgel, ez a végső sorrenden nem mindig látszott. 

A fiatalítás, hiába szülte részben a kényszer, nagyon jól sikerült az előző tornákon, a decemberi világbajnokságon azonban nem hozták magukat sem a debütálók, sem a néhány meccsnyi rutinnal már rendelkező fiatalok.

A generációváltás az én döntésem volt, és kiállok mellette. Sajnos sokan vannak, akik csak rövid távon tudnak gondolkodni, és nem értik, hogy ennek kizárólag rövid távú sikerek lehetnek az eredményei. Ahhoz, hogy stabil alapot építs, és olyan csapatod legyen, amellyel szemben már jogosak azok az elvárások, amiket velünk szemben még nem biztos, hogy megalapozottan fogalmaztak meg, stratégiai gondolkodásra van szükség.

Stratégiai gondolkodás kellStratégiai gondolkodás kell Fotó: MKSZ

Persze ennek is megvan a menete, nem lehet büntetlenül kivenni a rutint a csapatodból. Ha túl sok a fiatal, az még nagyobb nyomást tesz a kevés rutinos játékosra, és ilyen esetekben általában elkezdenek ellened dolgozni az aprónak tűnő, de együtt óriásira növő tényezők. Ez történt a románok elleni mérkőzés második félidejében is. 

Erről a meccsről beszéljünk egy kicsit bővebben, mert eddig csak a bírók kapcsán került szóba a sorsdöntő rangadó. A második félidőben 7-6 ellen támadó románok stratégiájával nem igazán tudtunk mit kezdeni.

Így van, pedig általában elég hatékonyan védekezünk hét mezőnyjátékos ellen. A kapusaink egyébként is kiválóan védik a szélső kísérleteket, és ellenünk a jobbszélen a románoknak egy olyan játékosa szerepelt [Sonia Seraficeanu], aki sem előtte, sem utána nem tudott sokat hozzátenni, ellenünk viszont közel hibátlanul lőtt.

Mikor láttuk, hogy nagyon benne van a kezében a gól, kizártunk rá, ám sajnos ekkorra már kicsit megroppantotta a csapatot a nyomás, elment az önbizalom, és egyre nehezebb helyzetbe kerültünk. És azt, hogy ez így alakult, részben otthonról hoztuk magunkkal.

Mire gondol?

Tudom, hogy sokszor volt téma a magyar sajtóban több válogatott játékos klubjában mutatott formája, de nem erre. Egyébként is, a két dolog egészen más, számtalanszor láttuk már, hogy egy játékos a válogatottban abszolút ellentétes formát mutat a klubjában látottnál.

A megalapozatlanul magas elvárásokat pszichésen nem tudta elviselni a csapat. Gondolj bele, 20 éves vagy, van mögötted négy válogatottság, és úgy kell kifutnod a világ legjobb játékosai ellen a pályára, hogy hetek óta csak azt szajkózzák a füledbe, hogy olimpia, olimpia, olimpia. 

Ezt a terhet csak akkor bírod el, ha a rutinodból fakadóan megvan a kellő önbizalmad, de hát nálunk ugye ilyesmiről nem lehetett beszélni, és ez a kulcsjátékosainkra még a szokottnál is nagyobb terhet rakott.

Akkor mégis fontos, hogy több kulcsjátékos gyenge formában érkezett?

Én inkább úgy fogalmaznék, hogy idén sokkal több munkát kellett abba fektetnem, hogy a játékosok higgyenek magukban. Valóban akadtak, akiknek nem sikerült jól az őszi szezon, de volt olyan játékosom is, aki az ősz nagy részében brillírozott a klubjában, mégsem tudott kiugró teljesítményt nyújtani a vébén.

Gáz helyett fékGáz helyett fék Fotó: MKSZ

Azért lepett meg engem is a dolog, mert amit elértünk, az nem az ölünkbe hullott. Megdolgoztunk a közvélemény bizalmáért, és a kemény elvárásokért, méghozzá nagyon is jól, de a decemberi vébének mégis egy törékenyebb önbizalmú csapattal vágtunk neki. Ennek lett az eredménye, hogy volt, amit az idei vébén láttam először a csapatomtól: nem a gázt nyomta, hanem a féket.

Miért?

Ha tudnám, nem ülnénk most itt.

A csapat küzdeni tudásával soha nem volt gond, kívülről úgy tűnt, erős csapatszellem és győzni akarás dolgozik a válogatottban. Hogy lesz ebből fékezés?

Ezzel most sem volt gond, a lányok mindent beleadtak, amiért tisztelet és köszönet jár nekik. Nem erről van szó, hanem egy olyan dologról, amit rögtön az első pillanattól kezdve sulykolok a játékosokba.

Azt mondtam a lányoknak: mi vagyunk a magyar válogatott, tudjuk, mit akarunk, és minden ellenfelünk számíthat rá, hogy az utolsó pillanatig küzdeni fogunk. Megvan a játékunk, amiben mindenek felett hinnünk kell. Én azzal biztattam a játékosokat, hogy ha valaki hibázott is, pár perc után visszaküldtem a pályára, hogy lássa: én továbbra is hiszek benne, ezért neki is hinnie kell magában.

Minden az önbizalomról szól, és a decemberi világbajnokságon sérülések ide, játékvezetői tévedések oda, a legnagyobb bajunk a csapat önbizalmát ért ütés volt. Ennyin múlik, hogy megnyered-e az egygólos meccseket.

Mit csinálna másként, ha visszapörgethetnénk az időt november végéig?

Tudom, most sokan azt várják, hogy azt mondjam, kivinném Zácsik Szandrát, de én kiállok a döntésem mellett, mert azt vallom, a magyar női kézilabda-válogatott érdeke azt kívánta meg, hogy a generációváltást minden más elé helyezzük. Zácsik természetesen a gondolataimban volt, de úgy gondoltam, a szülése után még nem telt el elég idő ahhoz, hogy visszaszerezze a csúcsformáját. Elmondtam korábban is, ez a vb egy jövőbe tett befektetés, és semmi kétségem afelől, hogy busásan kamatozni is fog.

Ha felállsz, erősebb lettélHa felállsz, erősebb lettél Fotó: MKSZ

Ennek egyszerű oka van: mert leütöttek. Márpedig ha leütnek, de felállsz a padlóról, akkor egy dolog egészen biztos: hogy erősebben álltál fel, mint ahogy lekerültél.

Azt sem bánta meg, hogy három kapust nevezett, miközben alig lőttünk gólt átlövésből?

Életemben nem neveztem még három kapust, nem jellemző rám, és most sem tettem volna, ha nem lettem volna meggyőződve a döntés helyességéről. Tudni kell, hogy Bíró háta, és Kiss Éva térde sem volt teljesen rendben, és ezen a poszton egyszerűen nem kockáztathattam.

Minden mást lehetett variálni, Klujber simán tudott volna jobbszélsőt játszani, Tomori akár jobb, akár balátlövőben is eljátszik, de a kapus szerepe annyira fontos, hogy szó sem lehetett kockáztatásról. És ott volt a szöuli felkészülési torna, ahol mindhárom kapus megerősített abban, hogy be kell őket neveznem.

És a tartalékok között jegelt Kiss Nikolett? Az ő bevetése azért is lett volna indokolt, mert egyrészt jól védekezik kettesben, ami az egész vébén gond volt, másrészt jobbátlövőből nem sokat tett a közösbe a Kovács-Klujber páros.

Kiss Niki másodszor lett az utolsó kimaradónk, ami újra igen fájdalmas döntés volt. A játékos örvendetesen fejlődik, erőssége lesz a válogatottnak, de most mégis ki kellett hagynom, méghozzá két okból. 

A magyar stábA magyar stáb Fotó: MKSZ

Az egyik, hogy Kovács Anna a magyar bajnokság legjobb jobbátlövője volt az ősz nagy részében, ráadásul rutinos, és ismeri a válogatott játékrendszerét. Az ő tapasztalatáról nem mondhattam le, ahogy az egyik legnagyobb ígéret, Klujber Katrin játékáról sem. Keti beépítése egyébként is kényes ügy, hiszen a vitathatatlan tehetsége ellenére biztos voltam benne, hogy nem válna a javára, ha egyből első számú jobbátlövő lenne.

Én is jobb teljesítményt vártam ezen a poszton, és előzetesen azért sem aggódtam, mert Tomori Zsuzsi is tud jobbátlövőt játszani. És játszott is, méghozzá egészen kiválóan, ahogy védekezésben is igazi vezér tudott lenni, ám az ő erejére inkább védekezésben volt szükség, nekem pedig ügyelnem kellett a csapat egyensúlyára.

Hogy érzi, kudarcot vallott Magyarországon?

Szó sincs róla. A decemberi világbajnokság nem sikerült jól, de összességében pozitívnak látom a képet. Nagyon erős alapot építettünk, megemeltük a válogatott alapjátékának a szintjét, és úgy vagyunk versenyben az olimpiai szereplésért, hogy közben egy generációváltást is levezényeltünk.

Elkezdtünk olyan dolgokra fókuszálni a csapatnál, amikre korábban kevesebb figyelem jutott: gondolok itt a táplálkozásra, vagy az egészséges életmódra, ami által profibbak lettek a játékosok. Nagyon sokat fejlődtünk mentálisan, és bár decemberben kiderült, hogy még törékenyek vagyunk pszichésen, a tavalyi Eb-n megmutattuk, hogy képesek vagyunk a hajrában megnyerni a szoros meccseket. 

Összehívtuk a B-válogatottat, ahol hasonló rendszerben és felfogásban játszanak a lányok, és egyébként is folyamatosan arra törekedtünk, hogy minél nagyobb merítési lehetőségünk legyen, ha már ennyit ütnek-vernek minket a sérülések.

Mennyire fogja magáénak érezni a sikert, ha a csapat márciusban kijut Tokióba?

Nagyon boldog leszek, ha sikerül. Azt gondolom, jók az esélyek, de könyörgöm, ne nyomják össze a lányokat azzal, hogy elvárják tőlük a kijutást. Ez egy nagyon kiegyenlített csoport, apróságok fognak dönteni, de azt tudni kell, hogy az oroszok borzasztó erősek, a szerbek pedig kőkemények. 

Meglehet az olimpiaMeglehet az olimpia Fotó: MKSZ

Őszintén kívánok nagyon sok sikert az utódaimnak, azt gondolom, jó döntés volt Elek Gábort és Danyi Gábort megbízni a feladattal, hiszen jól ismerik a játékosokat, és most nagyon fontos tényező. A legjobbakat kívánom a csapatnak, szomorúan, de mosolyogva búcsúzom tőlük.

Hozzászólások