Jégkorong - A 22 korcsolyás férfi, meg én
A 22 korcsolyás férfi, meg én
Fotó: Mudra László / MJSZ

A 22 korcsolyás férfi, meg én

Rév DánielRév Dániel
2015/04/26 22:19

Nem is tudom már, hogy mikor kezdődött...

Lehet, hogy akkor, amikor gyerekkoromban jégtánc alapozó képzésre jártam, és már akkor is az edzések végi gyorsasági versenyek, meg az előttünk/utánunk a jégpályára száguldó hokisok érdekeltek.

Lehet, hogy akkor, amikor Fehérváron jártunk ki a (most már ifj. Ocskay Gábor) jégcsarnokba korizni, és láttuk a trófeákat, érmeket, tablókat, a Volán mezeket és az egyéb ereklyéket.

Az is lehet, hogy 2002-ben és 2003-ban, amikor először kóstoltam bele a világbajnokságok hangulatába, először egy magyar-románon a már említett fehérvári "Ördögkatlanban", majd az új Papp Lászlóban, amikor még óriási bravúr lett volna az A csoportból kieső lengyelek legyőzése.

Az a furcsa, hogy a két igazán meghatározó esemény közül arra nem emlékszem, amire szinte mindenki igen: nem tudom magam elé idézni azt, hol néztem a szapporói csodát, bár azt a videót azóta is százszor láttam, amikor Spiller Pisti hangja elcsuklik Vas Marci góljánál, az szerintem mindenkinek megvan. Az aranygeneráció, a számomra gyerekként felnőve isteneknek tűnő Ocskay-Palkovics páros által vezetett válogatott kihozta magából azt, amit magyar válogatottként ki lehetett: feljutott az A csoportba.

Arra viszont világosan emlékszem, amikor a következő márciusban egy reggel az a hír volt az első, amit elolvastam: meghalt Ocskay Gábor jégkorongozó. Az volt az első gondolatom: ez nem lehet. Ilyen igazságtalanság mégis miért van a világban? Hogyan fordulhat elő az, hogy egy olyan család gyereke, amelyik az egész életét a hokira tette fel, egy hónappal azelőtt hal meg, 33 évesen, hogy learathatta volna 25 év munkájának a gyümölcsét. Miért van az, hogy egy válogatott sportolót 33 évesen visz el a szíve. Egyszerre voltam eszméletlenül dühös, csalódott, és végtelenül szomorú. Ezeket a pillanatokat még azóta sem tudom anélkül visszaidézni, hogy ne kelljen könnyekkel küzdenem...

És persze egy héttel később, amikor a finnek elleni meccs előtt, a gyászszünet alatt szólt a "Szeretünk, Ocskay Gabi", nem én voltam az egyetlen a nyolcezerből, aki elvesztette ezt a küzdelmet. Kiütéssel...

Szóval azt hiszem, ekkorra lettem véglegesen függő. Az már Szapporó után eldöntött kérdés volt, hogy Zürichben ott kell lenni. Mert akkor benne volt az, hogy ilyen egyszer van egy ember életében. És szerintem aki ott volt a szlovákok ellen majdnem döntetlenre lehozott, vagy a számomra különösen "emlékezetes" kanadai 0-9-es meccsen, annak olyan élményben volt része, ami egy azóta is kitartó kapcsolatot alakított ki közte, és a 22 korcsolyás férfi között.

Azóta sok idő telt el, sokszor voltunk közel ahhoz, hogy újra átéljük ezt az élményt. Egy évvel Zürich után, Ljubljanában is megvolt az esély, de egy erősebb csapat otthonában hiába voltunk vagy kétezren összepréselődve a Tivoliban, kevés volt a győzelemhez. Aztán 2011-ben, a telt házas Sportarénában hosszabbítás döntött, de Helfer lövése átcsúszott Szuperen a 4-3 elleni játékban, így az eredmény is ez lett.

2012-ben jött az új rendszer. A második vonal továbbra is két csoportban játszik, de immáron a legerősebb hat csapat egymás ellen, viszont már a második helyezett is feljut a legjobbak közé. Ismét Ljubljana volt a helyszín, ezúttal már a Stožice Aréna, és mivel azt gondoltuk, hogy az osztrákok ellen harcolhatjuk ki a feljutást, erre a meccsre mentünk ki. 2-7 lett a vége, újabb csalódás. De a lelkesedést ilyen apróságok nem vették el, két éve megint Budapest, megint bérlet, kazahverés, ami talán a legnagyobb eredménye tétmeccsen a magyar csapat történetének. A feljutás viszont megint elmaradt, részben olasz "barátainknak", részben a mi pontvesztésünknek köszönhetően. De azt hiszem, megint gazdagodtunk egy olyan élménnyel, ami felejthetetlen: amikor a B-közép felállította az Aréna közönségét, és 10 ezer ember ugrált egyszerre, az hátborzongató volt.

A tavalyi, koreai vb kimaradt, a távolság nagy úr, és a csapat sem alkotott igazán maradandót. De valahogy Krakkó előtt az volt az érzésem, hogy újra közel kerültünk a feljutáshoz. Az élet úgy hozta, hogy csak az első két meccsre tudtunk kimenni, ami alighanem a két legrosszabb meccse volt a csapatnak, de fene se bánja. Mert az utolsó három meccsen a kanapén és a kocsmában is érezhető volt az a hangulat, ami a világ legjobb szurkolótáborává teszi a magyart.

A történet itt tart most. Jövőre Oroszország. És megyünk, ez eldőlt akkor, amikor Szirányi kipofozott korongja átcsúszott a gólvonalon. De most már nem azért, mert ilyen csak egyszer van egy ember életében, azt már pontosan tudjuk, hogy nem jövőre játszunk utoljára a legjobbak között. Hanem mert összenőttünk.

A 22 korcsolyás férfi, meg én.

Hozzászólások