Budapest 2024 - Ezért rettegtek az olimpiai népszavazástól Magyarországon
Ezért rettegtek az olimpiai népszavazástól Magyarországon
Fotó: Europress/AFP

Ezért rettegtek az olimpiai népszavazástól Magyarországon

Németh DánielNémeth Dániel
2017/02/27 15:01

A mostani pályázattal együtt a tizedik kísérletet tette Budapest az ötkarikás játékok megrendezésére. Mint a múltban oly sokszor, ezúttal is sikertelenül. Pedig a 2024-es pályázat egészen messze jutott, úgy tűnt, biztosan el is jut a szeptemberi, limai kongresszusra, ahol majd bejelentik a győztes nevét. Nem így történt, a Momentum Mozgalom által összegyűjtött 266 ezer aláírás leadását követően visszavonták a magyar pályázatot. Olimpia tehát nem lesz és valószínűleg ennek ismeretében népszavazás sem, így az örök rejtély marad, valójában hányan szerették volna az ötkarikás játékokat a magyar fővárosban. Cikkünkben utánajártunk, miért lehet nagy jelentősége egy olimpiaügyben kiírt népszavazásnak, és hogyan viszonyulnak ehhez a NOB, valamint a rendezést támogató csoportok részéről. 

A rendszerváltás óta többször is felmerült egy budapesti olimpia ötlete. Konkrét lépéseket már 2002-ben tettek az ügy érdekében, amikor Deutsch Tamás megrendelésére a PricewaterhouseCoopers (PwC) elkészítette a budapesti rendezés megvalósíthatósági tanulmányát. Az ötletet később a 2005-ben megalakult Budapesti Olimpiai Mozgalom (BOM) karolta fel, első körben a 2016-os olimpia megrendezését célként kitűzve. Végül egészen 2015-ig kellett arra várni, hogy a teljes politikai támogatottság meglegyen a budapesti olimpia mögött.

A 2002-es PwC-tanulmányt a megírása óta folyamatosan frissítették, ahogyan az olimpiarendezés ötlete új löketet kapott. Elkészült a 2016-os, 2020-as és a 2024-es olimpia tervezete is. Az utolsó változat több mint 1300 oldalon keresztül értekezik a megvalósíthatóságról, azzal a végső konklúzióval, hogy akár sikeres is lehetne egy, a magyar fővárosban megtartott esemény.

A 2024-es pályázatról 2015 júniusában döntött a Fővárosi Közgyűlés, elsöprő többséggel voksoltak az indulás mellett: 25 igen mellett csupán egyetlen ellenszavazat érkezett Tarlós István főpolgármester javaslatára. A döntéssel hivatalossá vált, hogy Hamburg, Los Angeles, Párizs és Róma mellett Budapest is pályázik a 2024-es olimpia megrendezésére.

A népszavazás kiírása nem merült fel komolyabban, maga a főpolgármester úgy fogalmazott, "a lakosságnak kevés az információja ahhoz, hogy felelősen döntsön ebben az ügyben".

Az olimpiarendezést törvénnyel is megtámogatták, ráadásul a Parlamentben is nagy sikere volt a pályázatnak. "Az Országgyűlés 149 igen, 24 nem szavazattal és 5 tartózkodás mellett elfogadta a XXXIII. nyári olimpiai és XVII. nyári paralimpiai játékok pályázatáról és rendezéséről, kormánypárti képviselők által benyújtott törvényjavaslatot" - írta 2016 júniusában az MTI.

Politikai értelemben tehát valóban konszenzus volt az olimpiarendezés mellett, a lakosság véleményéről azonban nincsenek pontos információk. Maximum közvélemény-kutatásokra támaszkodhatunk, de ezek elég változó, helyenként kifejezetten érdekes eredménnyel zárultak, egy 2017 januárjában készített felmérés szerint például a magyar lakosság 63%-a támogatta a pályázatot, míg egy pár hónappal korábban készített kutatás jóval kisebb támogatottságot mutatott ki. Biztosat csak egy népszavazás árult volna el Budapest/Magyarország álláspontjáról, de erre kezdetben csak magánszemélyek tettek kísérletet.

Például Erdélyi Katalin, az Átlátszó munkatársa kérvényezte a népszavazást az olimpia ügyében, amit először a Nemzeti Választási Bizottság, majd a Kúria dobott vissza azzal az indoklással, hogy a kérdés nem fogalmazott elég pontosan. Egészen pontosan azt kifogásolták, hogy a kérdés (Egyetért-e Ön azzal, hogy az Országgyűlés helyezze hatályon kívül a XXXIII. nyári olimpiai és XVII. nyári paralimpiai játékok pályázatáról és rendezéséről szóló 2016. évi LVIII. törvényt?) azt a látszatot kelti, mintha az olimpiai pályázat visszavonását jelentené.

Közben egyébként a Fővárosi Választási Bizottság hitelesített egy másik kérdést, vagyis itt lehetett volna aláírásokat gyűjteni, csakhogy ez elmaradt. Erdélyi Katalin az indexnek adott nyilatkozatában úgy fogalmazott: "a jogerőre emelkedésről egy aznap feladott levélben értesítettek, amit mire kézhez kaptam, már eltelt kilenc nap a gyűjtésre rendelkező harminc napból. Másrészt a Kúria döntésére várunk, hogy engedélyezik-e az országos népszavazást, ugyanis mi szeretnénk minden állampolgárt megkérdezni."

Úgy tűnt, Budapest és Magyarország is lemondhat a népszavazásról, amikor január elején a Momentum Mozgalom váratlanul bejelentette, hogy elindítja a népszavazáshoz szükséges aláírásgyűjtést. Ehhez a mozgalomnak 138 ezer hitelesített aláírást kellett gyűjtenie, amit alaposan túlteljesített, a végén 266 ezer felett tudtak leadni, vagyis szinte biztos, hogy ki kell írni a népszavazást. Mint tudjuk, ha így is alakul, az teljesen felesleges lesz, hiszen az eredmény ismeretében visszavonták Budapest pályázatát, vagyis Párizs és Los Angeles maradt már csak versenyben.

Az ügyben megszólaló olimpiapárti politikusok egy része azonnal a visszalépésről és az olimpiai álom végéről beszélt, ami furcsa véleménynek tűnhet, hiszen nem tudjuk, hogy a 266 ezer aláíró közül mennyi volt az olimpiát és népszavazást is támogatók száma, illetve azt sem jelenthetjük ki, hogy győztek volna az olimpiát ellenzők a referendumon. A TV2 Mokka című adásában Szilágyi Áron is úgy fogalmazott, "a NOB felé azt kell mutatni, hogy szívesen látjuk őket és a magyar társadalomnak nagy része támogatja az olimpiát, ehhez pedig a népszavazáson elsöprő többség kell az igenek mellett.”

Valóban logikus abból a feltételezésből kiindulni, hogy egy sikeres és többségében olimpiapárti népszavazással megnyílhat az út a pályázat előtt, hiszen ennél erősebb bizonyítékot nem lehet a NOB előtt bemutatni a társadalmi támogatottságra. Csakhogy az olimpiai bizottság a történelmi példák alapján eredménytől függetlenül nem támogatja a népszavazást, ami így önmagában csökkenti a rendezés esélyeit.

A közvélemény támogatása nélkül nem lesz olimpia

A pályázati szakasz során nagyon fontos a közvélemény támogatása. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság méréseket végez mindegyik jelöltnél, ezeknek a végső döntés szempontjából is nagy jelentősége van. A kutatásoknak a helyi olimpiai bizottságok működésének szempontjából sem elhanyagolható a jelentősége, így deríthetik ki, mitől tartanak leginkább a lakosok, vagyis mire kell leginkább figyelni, amikor az olimpiarendezés mellett érvelnek.

A NOB részéről azért fektetnek nagy hangsúlyt a közvélemény vizsgálatára, mert potenciális veszélyforrásként tekintenek a negatív kritikákra, melyek a mozgalom hírnevére is hatással lehetnek. Ha például azzal van teli a sajtó az olimpiát megelőző hetekben, hónapokban, hogy a helyi lakosok folyamatosan tüntetéseket szerveznek, nyilvánvalóan rossz fényt vet az ötkarikás játékokra. Ezért igyekeznek a lehető legbiztosabbnak tűnő helyszíneket kiválasztani, ahol előreláthatólag inkább a rendezés pártján állnak a lakosok. Még így is belefuthatnak olyan esetekbe, mint Rio, ahol 2009-ben még 85%-os volt a támogatottsága a játékoknak, a gazdasági nehézségek miatt azonban az utolsó két évben drasztikusan csökkent az olimpia népszerűsége - felmérések szerint a végén már a lakosok kétharmada ellenezte a rendezést.

A NOB-nak nemcsak a közvélemény támogatása, de a stabil politikai háttér is fontos. Elsőként szükség van a kormány támogatására - elsősorban itt anyagi szempontok játszanak szerepet, rendszerint közpénz nélkül nem lehet olimpiát rendezni -, de azt is figyelembe veszik, hogy a nagyobb politikai pártok hogyan viszonyulnak egy esetleges rendezéshez. A cél az, hogy kiszűrjék az olimpiaellenes hangokat, ezzel megőrizzék az olimpia brand hitelességét. Ehhez a NOB-ot anyagi érdekek fűzik, a bevételek nagy része a jogdíjakból származik, például a közvetítés, licensz és a különböző szponzorok által. A közvélemény nyilvános olimpiaellenessége a várható reklámbevételek csökkenéséhez is vezethet.

A NOB elnöke, Thomas Bach korábban elmagyarázta, szerinte miért van szükség arra, hogy képben legyenek a közvélemény álláspontjával. "A NOB célja, hogy a sportolókat olyan helyre küldjék, ahol szívesen látják őket, ezért nagyon fontos a lakosság támogatása. Annak érdekében, hogy képben legyünk ennek mértékéről, a NOB megbízásából mind az öt pályázó városban (Bach itt a 2024-es pályázatok kezdeti szakaszán nyilatkozott - a szerk.), egy időben méréseket végeznek, ami alapján kapunk egy objektív értéket, amit össze tudunk hasonlítani."

Az persze kérdéses, hogy ezek a kutatások mennyire megbízhatóak, nagyon nem mindegy ugyanis, hogyan teszik fel a kérdéseket. A Szonda Ipsos például 2007-ben a BOM megbízásából készített közvélemény-kutatást, amiben több módszertani hibát is elkövetett a piackutató cég.

"A BOM, illetve a propagandaanyagait kritika nélkül átvevő lapok az olimpiaprojekt többségi támogatását olyan válaszokból látják igazoltnak, melyeket a kérdőívek legelején elhelyezett kérdéseknél mértek – anélkül tehát, hogy a megkérdezettek bármit is hallottak volna a rendezés feltételeiről, köztük a költségekről. Az „Ön egyetért vagy nem ért egyet azzal, hogy Budapest 2011-ben megpályázza a 2020-as olimpiát?” kérdésnél kimutatott 77%-os helyeslés így nem jelent semmit. Ha a BOM ezt lakossági támogatást igazoló információnak tekinti, akkor a közvélemény-kutatást összekeveri a direkt marketinggel. („Akarsz egy szép nagy autót?”) - olvasható Lakatos Zoltán Kritika című folyóiratban megjelent elemzésében.

Számos más pontatlanság (szándékos megtévesztés?) közül is kiemelkedik a költségek bagatellizálására törekvő kérdés. A kutatásban ugyanis az egyik kérdésben azt az állítást teszik, hogy "a 2020-as játékok megrendezését teljes mértékben fedezné, ha a következő 13 évben minden magyar állampolgár évi 4000 Ft-ot fordítana erre az ügyre”. A kérdésre a felnőtt lakosság 61%-a válaszolt igennel, csakhogy ez a számítás sehogyan sem jöhetett ki.

Abban az esetben ugyanis, ha 10 millió magyarral számítjuk az évi 4000 forintot, akkor 13 év alatt csupán 520 milliárd forint jön ki, ami a 2006-os hatástanulmány szerint az olimpiarendezés teljes költségének körülbelül tizede.

Ha teljes lakosságra vetítjük az éves költségeket, akkor a 2006-os számok szerint több, mint 40 ezer forint jönne ki, vagyis a kutatásban hivatkozott összeg valójában havonta terhelné a lakosokat (kb. 3600 forint). Ha tovább bontjuk a költségeket, és csak a felnőttekkel számolunk, akkor már évi 53 ezer forintnál járunk, abban az esetben pedig, ha a gazdaságilag is aktív népességet nézzük, akkor 98 ezer forint lenne az éves összeg.

Persze nem állítjuk, hogy minden, a BOM megbízásából végzett közvélemény-kutatás hasonlóan használhatatlan, azt pedig pláne nem, hogy akár a magyar, akár a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megbízásából készített kutatások is ezt a szintet képviselik. Csupán arra próbáltunk rávilágítani, hogy ügyesen feltett kérdéssel manipulálható a végeredmény és 100%-ban megbízható adatokat csak egy népszavazás hozhat ki.

Csakhogy az sokkal veszélyesebb a pályázatra nézve, mintha csak kutatások által kapnak visszajelzést a társadalmi támogatottságról.

A népszavazás veszélyei

Az olimpiák történetében Denver volt az első olyan város, ahol a lakosság képes volt meggátolni egy olimpiarendezést. A város 1970-ben kapta meg a rendezés jogát, az 1976-os téli olimpiát rendezték volna itt. A helyieknek azonban nem elhanyagolható része ellenezte a rendezést, többek között a környezetre gyakorolt hatásoktól, illetve a nem átlátható pénzköltéstől tartva. A denveri lakosok végül nemcsak kiharcolták 1972-ben a népszavazást, de 60%-ban le is szavazták az olimpiát. Pedig az olimpiapártiak sokkal nagyobb pénzügyi lehetőségekkel rendelkeztek, csak marketingre 175 ezer dollárt költöttek, szemben az ellenzők 24 ezer dollárjával. A NOB kénytelen volt új helyszínt kijelölni, ami végül az 1964-es játékokat is vendégül látó Innsbruck lett.

Nem véletlen, hogy a NOB részéről kevésbé támogatják a népszavazásokat az olimpiát megelőzően. Az utóbbi évek tapasztalata szerint, ha lehetőséget kapnak az állampolgárok a szavazásra, akkor az olimpia ellen voksolnak, de ha végül pozitív is a végeredmény a szempontjukból, a referendum nyomán kialakult társadalmi vita a gyengeségeket is kiemeli.

Van persze néhány kivétel - például Utahban 1989-ben döntöttek arról, hogy közpénz felhasználását is engedélyezik a lakosok az olimpiarendezés érdekében. Elsősorban az 1998-as vagy a 2002-es téli olimpiát szerették volna megrendezni, végül utóbbi győzött, igaz később az olimpia történetének legkomolyabb korrupciós botránya lett belőle. A ritka kivételek közé tartozik Vancouver is, ahol ráadásul öt hónappal az olimpiát megelőzően írtak ki népszavazást. Azt érdemes hozzátenni, hogy Kanadában nagy hagyománya van az olimpiaellenes mozgalmaknak, Torontóban például a "Bread Not Circuses" (Kb. Kenyeret, ne cirkuszt) mozgalom az 1987-es és az 1996-os pályázatot is sikerrel fúrta meg. Vancouverben azonban a pályázat mellett érkezett több szavazat, 2003-ban el is nyerték a rendezést.

Az már más kérdés, hogy Kanadában törvényt is hoztak az olimpiaellenes hangok visszaszorítására, amivel lényegében minden olyan jelképet, ami nem volt eléggé ünnepi és támogató az ötkarikás játékokkal szemben, eltávolíthattak a hatóságok.

A népszavazás lényege mindenhol az, hogy kialakuljon a társadalmi vita egy bizonyos témában, előtérbe kerüljenek az érvek és az ellenérvek. Árulkodó, hogy azokban az országokban, ahol a pályázatok előtt kialakult ez a vita - de legalábbis kísérletet tettek rá - rendszerint elhasalt végül az olimpiai projekt.

A népszavazásokban tapasztalt országnak számító Svájcban szinte minden téli olimpiai ciklusban megpróbálkoznak a pályázattal, melyek újabban már a benyújtás előtt elbuknak. Legutóbb Graubünden pályázatára mondtak nemet, mert attól tartottak, a közpénz elköltése nem átlátható módon történik majd. "Mindez annak fényében különösen érdekes, hogy a népszavazás napján, az alpesi sí világbajnokságon – éppen St. Moritzban – 60 ezer ember ment ki, hogy élőben nézze meg a férfi és a női lesiklást" - írtuk korábbi cikkünkben.

Pedig nem mindig volt ennyire "olimpiaellenes" Svájc, St. Moritz például 1924-ben és 1948 is otthont adott a játékoknak, ráadásul kifejezetten jó visszhanggal. Azóta hét referendumot is kiírtak újabb pályázatról, ebből háromszor - 1969-ben, 1995-ben, illetve 1997-ben - az igenek győztek. A probléma épp az volt ezekkel a pályázatokkal, hogy a népszavazás során a mainstream sajtó tárgyalt pro és kontra érveket egyaránt, melyek előtérbe helyezték az olimpia gyengeségeit.

Az összes ellenérv közül talán a kiszámíthatatlan gazdasági hatás a legjelentősebb. Az olimpiával kapcsolatban ugyanis egyetlen dolog biztos: az országnak sokat kell fizetni érte. A rendezés egyik feltétele a kormánygarancia, mellyel azt vállalják a rendező felek, hogy legyen szó bármekkora mértékű túlfutásról (bocsánat, "kiegészülésről"), azért az országnak kell fizetni és a bizottságot semmilyen felelősség nem terheli. Erről egyébként idén januárban a magyar kormány is döntött.

Mondhatnánk úgy is, hogy egyre nehezebb a nyugati demokráciákban helyet találni az ötkarikás játékoknak, emiatt pedig új piacok felé fordult a NOB. Az utóbbi évek tendenciája, hogy olyan országokba viszik a rendezést, ahol a demokrácia gyerekcipőben jár és az emberi jogok tekintetében súlyos visszaéléseket is lehetett tapasztalni. A 2022-es téli olimpiai pályázatnál például csak Peking és Almati maradt a jelöltek között, holott a NOB előzetesen egyiket sem akarta kiválasztani. A legnagyobb esélyes - egészen a visszalépéséig - Oslo volt, ahol a lakosság fokozatosan kihátrált a projekt mögül, nagy részben annak a 7000 (!) oldalas dokumentumnak köszönhetően, amiben azt rögzítették, milyen feltételeket kell biztosítani a NOB-vezetők ellátására. Ezek közül talán a legérdekesebb az volt, hogy a norvég királynak koktélpartival kellett volna fogadnia a NOB-delegáltakat.

Majd az Agenda 2020 megoldja! Megoldja?

A NOB-vezetők már Oslo esetében is arról beszéltek, hogy a visszalépés elsősorban politikai döntés volt és nem pedig az olimpiával volt gond. A színfalak mögött azért a reform felé indult a mozgalom, 2014 decemberében el is fogadták az Agenda 2020 néven elhíresült tervezetet. Ebben igyekeztek választ adni a legfőbb kritikákra - elsősorban az esemény gazdasági hatásaira reagálva. A cél az volt, hogy az olimpia mellett érvelők enyhíteni tudják a fenntarthatóságról és gazdaságosságról szóló ellenérveket. Ami lássuk be, elég nagy ütőkártya az olimpiaellenes mozgalmak kezében, pláne amióta az Oxford egyetem kutatása megállapította, hogy az olimpiák költségvetése az esetek 100%-ban túlfut a tervezetthez képest.

A program fontos része, hogy a NOB enyhíteni kívánja a sokszor nevetségesen szigorú szabályozásait, melyek jelentős szerepet játszanak a költségek túlfutásában – például nem feltétlenül kell minden sporteseményt egyetlen városban megrendezni, sőt, kivételes esetekben még arra is lehetőséget kínálnak, hogy más országba vigyenek versenyeket. Valamelyest növelik továbbá a támogatások mértékét is, azaz nagyobb felelősséget vállalnak a rendezésből. Az olimpiakritikák egyik alapja ugyanis épp az, hogy a NOB minden létező területen igen szigorú elvárásokkal bír, de a kockázat csak és kizárólag a rendező országoknál jelentkezik.

A költségcsökkentés címén olyan tételek is felmerülnek többek között, mint a NOB tagok utazás és szállásköltségeinek csökkentése, vagy épp a pályázatokra drágán kinyomtatott dokumentumok számának csökkentése. Ennél lényegesen nagyobb költségcsökkentést ígér a pályázóbizottságok és a helyi szervezetek által elköltött pénzek átláthatóbbá tétele és költségracionalizálása. Ezek valóban jelentős költségekkel bírnak, a magyar pályázat esetében például csak a tanácsadás hét milliárd forintot emésztett fel.

A dokumentum legjelentősebb és ezáltal legtöbbször hivatkozott része ugyanakkor a drága sportlétesítmények építésére tett engedmény, ennek értelmében nem kötelező új komplexumokat felhúzni olyan sportágakért, amelyek többnyire csak az olimpián fordulnak elő, később viszont kihasználatlanul rohadnak a város milliárdokból rehabilitált részén.

A 2015-ös jelentkezés óta számtalan alkalommal hallottuk a MOB részéről, hogy eljött az olcsóbb, gazdaságosabb olimpiák ideje. Borkai Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke például 2014-ben a Nemzeti Sportnak úgy foglalta össze a lényegét, hogy "a luxusolimpiák után eljött a gazdaságos olimpiák ideje. Az emberléptékű, a fenntartható, a megengedhető olimpiák ideje. A gazdaságos, a megtérülő, az olcsóbb és kisebb olimpiák ideje. A változás lényege, hogy az olimpiarendezés ne elitek kiváltsága legyen, ne csupán a leggazdagabb és legnagyobb városok szűk elitklubjáé, hanem a közepes méretű nagyvárosoké is. Azoké a városoké, amelyekben egyébként a világ városi lakosságának többsége él".

Az Agenda 2020 azonban egyelőre nem több, mint hangzatos ígéret.

A jelek szerint az olcsó olimpia sem elég vonzó. A 2024-es pályázatra eleve csak öt jelentkező volt (2004-re például 11) és olyan nagyvárosok mondtak nemet a rendezésre, mint Boston, Hamburg, Róma és végül ugye Budapest. Ott tartunk 2017 februárjában, hogy zsinórban a második olimpiai ciklus során fordul elő, hogy a NOB csak két jelölt közül választhat, igaz Los Angeles és Párizs lényegesen vállalhatóbb alternatíva, mint ami a 2022-es pályázatnál volt.

Egyelőre az Agenda 2020 sem győzte meg az embereket az olimpia pozitív hatásairól, és ez aligha fog a közeljövőben megváltozni. A programnak leghamarabb hét év múlva láthatjuk az eredményét, addig viszont még sok idő telik el, nem véletlenül merült fel a NOB-nál az a lehetőség is, hogy egyszerre odaítélik a 2024-es és a 2028-as nyári olimpiát.

Öröm az ürömben, hogy ebben az esetben legalább nem kell sokat gondolkozniuk.

(A cikk megírásához felhasználtuk Will Jennings: Olympic Risks és Jules Boykoff: A Political History of the Olympics című könyvét is.)

Hozzászólások