NFL - Miért kellene felállni a himnusz alatt egy focimeccsen?
Miért kellene felállni a himnusz alatt egy focimeccsen?

Miért kellene felállni a himnusz alatt egy focimeccsen?

Csatári Flóra ·
2017/09/26 10:59

Hétfő reggelre a média megtelt az amerikai himnusz alatt térdelő NFL-játékosok képeivel. Pedig, ahogy azt már többször is megírtuk, a Kaepernick-féle szimbolikus gesztus nem tegnapelőtt indult útjára a ligában. De aztán jött Donald J. Trump aki a 45. az USA elnökeinek sorában, de az első Twitter-függő, aki hivatalban lévén sem tartja fontosnak, hogy adott kérdésekben megtartsa magának a véleményét, vagy legalább, hogy átgondolja azt, mielőtt világgá kürtölné. Márpedig, onnantól, hogy kiderült, szerinte azok a játékosok, akik nem állnak fel a himnusz alatt, kirúgni való utolsó szarháziak, már számítani lehetett arra, hogy az eddig az eseményeket csak csendben szemlélő focisták közül is sokaknál betelik a pohár, és még többen térdelnek majd. Így is lett. Mi most ennek kapcsán arra keressük a választ, hogy eleve miért kell felállni a himnusz alatt egy focimeccsen. Vagy bármilyen meccsen. És hogy mi történik akkor, ha valaki mégse áll fel.

A rövid válasz az alapkérdésre, azt hiszem az lenne, hogy azért, mert a himnusz alatt mindig fel kell állni. Ezt egészen kiskorában megtanulja az ember. Én például emlékszem, hogy amikor a 2000-es sydney-i olimpiát néztük a tévében, otthon a nővéremmel minden egyes alkalommal felálltunk, ha a magyar himnuszt játszották. Pedig akkor még épp csak elkezdtem az iskolát. Olvasni sem tudtam, és abban sem vagyok biztos, hogy ment volna fejből a Himnusz szövege. Amúgy ez az első olimpia, amiről tudom, hogy néztem. Nem láttam az összes magyar aranyat, de Csollány Szilveszterére, Nagy Tímeáéra és a pólós fiúkéra emlékszem. Azóta sem álltam fel többet himnuszhoz a tévé előtt. És azóta se tudom, vajon másoknak is eszébe jutott-e már, hogy akkor is fel kellene állni, ha otthon, csak a közvetítésen keresztül szól az "Isten, áldd meg a magyart...".

A magyar férfi vízilabdázók hallgatják a Himnuszt Sydneyben, a dobogó tetején

Persze, ahogy azt a fönti apró történet is remekül illusztrálja, a "mindig" fel kell állni, az valójában elsősorban olyan helyzetekre vonatkozik, amikor az ember nagyobb tömegben, másokkal együtt énekli vagy hallgatja a himnuszt, és elsősorban az adott ember "saját" (azaz nemzeti) himnuszára vonatkozik. Jó-jó, azért az is igaz, hogy a legtöbb magyar például - mondjuk a vizes vébé éremosztóin - azt is tudta, hogy akkor is illenék felállni a himnuszhoz, ha az nem a magyar himnusz, hanem ad abszurdum az amerikai, lévén, hogy amerikai győztest avattak. Pedig angolul mondták be, hogy "Please, stand for the national anthem of the United States". Azt viszont úgy tűnt, a legtöbb magyar már nem tudta, hogy amikor az ezüstérmeket akasztották a brazil 4x100-as férfi gyorsváltó tagjainak nyakába, akkor már alighanem illene abbahagyni a szám bronzérmeseit éltető "Ria, ria!" zengését. Mondjuk ezt nem is mondták be, még angolul se.

Miért játsszák a nemzeti himnuszokat sporteseményeken?

Ha a sporteseményeken felcsendülő nemzeti himnuszokra gondolunk, nekünk itt, Európában talán kevésbé a major-ligák meccsei előtt kötelező amerikai zászlós-himnuszos hazafiasság parádé jut elsőre az eszünkbe, sokkal inkább a nagy nemzetközi tornák, Eb-k, vb-k és olimpiák díjátadói, ahol a himnusz a győztes tiszteletére szól, miközben felvonják a dobogósok zászlóit. Ez a ceremónia a modern kori olimpiák eszmeiségével függ össze, ebben a rendszerben a sportoló ugyanis - még akkor is, ha egyéni számban indul - nem önmagát, hanem a hazáját képviseli. (Ezért van az, hogy az ötkarikás játékok idején egy adott ország sportolóira leggyakrabban "küldöttségként" illik hivatkozni, nem csak mondjuk "csapatként".) Egy teljes nemzet persze nem fér el a dobogó tetején, ezért az otthon maradottakat, a honfitársakat és az anyaországot az intézményes és egyezményes nemzeti szimbólumok, a zászlók és himnuszok szokták képviselni, az olimpiai játékok díjátadóinak történetében például 1924 óta. Amikor tehát egy olimpián az éremosztáskor a helyszínen a nézők felállva hallgatják a himnuszt, akkor tulajdonképpen nemcsak a győztes sportolót vagy sportolókat tisztelik meg, akik a dobogó legfelső fokán állnak, hanem azt az országot is, amely képviseletére ezen kiváló atlétákat küldte.

Persze az, hogy mi számít egy országnak, azaz, hogy kik versenyeznek egy adott zászló alatt és hogy kikért szól ugyanaz a himnusz, nem mindig olyan egyszerű kérdés, mint amilyennek elsőre tűnik, hiszen sem az országhatárok, sem a nemzetközösségek nem maguktól értetődőek vagy állandóak az időben, gondoljunk csak arra, hányszor átrajzolták már a világ térképét azóta, hogy léteznek az olimpiai játékok. Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia. És még sorolhatnánk. (Hogy az olimpiai lobogó alatt versenyző "menekült válogatott" tagjaira, vagy a jelenleg nem orosz színekben versenyző orosz atlétákra itt ki se térjünk, mert ez már igen messzire vezetne a jelenlegi témánktól.) Mivel a nemzeti himnusz kérdése végső soron politikai természetű és messze nem mindig egyértelmű, az olimpiai szabályzat szerint bármely nemzet, amely képviseltetheti magát a játékokon, dönthet úgy, hogy nem az országa hivatalos himnuszát szeretné hallgatni a díjátadón. Így fordulhatott elő például, hogy a bojkottált 1980-as moszkvai olimpia alatt több nem kommunista ország, például Franciaország és Belgium győzteseinek tiszteletére is a hivatalos olimpiai himnusz szólt a nemzeti helyett. És így fordulhat elő az is, hogy az ötkarikás játékokon 1984 óta a tajvani sportolók nem a kínai zászló, hanem a "Kínai Tajpej" olimpiai lobogó alatt vonulnak be, és győzelmük esetén sem a kínai himnusz, hanem egy "Zászlófelvonási dal"-nak elnevezett szerzemény szól.

A tajvani Hsu Shu-ching Rióan a Kínai Tajpej zászlaja alatt hallgatja a tiszteletére szóló "Zászlófelvonási dalt"

Az is megérne persze egy misét, hogy mikor, mely nemzet indíthat saját küldöttséget, attól függően vagy épp függetlenül, hogy közigazgatásilag mely országhoz tartozik, a magyar sportolók például az Osztrák-Magyar Monarchia idején sem a birodalom színeiben indultak, hanem csak Magyarországot képviselték. A mi szempontunkból mindenesetre elegendő most azt látni, hogy az olimpián és a legtöbb nemzetközi versenyen a viadal végén lejátszott himnuszok a nemzeti képviseleti rendszer logikájában gyökereznek. Épp ezért nemcsak arról van szó, hogy a díjátadón felcsendülő dallamok a győzteseket szimbolizálják, hanem arról is, hogy az adott ország színeiben indulók magukat a nemzeti szimbólumokat (zászlókat és himnuszokat) is képviselik. Ez pedig még fontos lesz nekünk a továbbiakban.

Nemzeti himnusz a nemzeti bajnokságban

Oké, azt már láttuk, hogy mit keresnek a himnuszok sportesemények éremosztó ünnepségein, és nagyjából erre a gondolatmenetre még azt is fel lehet fűzni, hogy különböző csapatsportágak nemzetközi mérkőzései előtt miért játsszák le mindkét csapat himnuszát. Különösen az indulószerűeket. Csapatszellem, összetartás, a nézők és a szurkolók érzelmi bevonása. Tiszta sor. Na, de hogy kerül oda az USA zászlója és mért éneklik el a Star-Spangled Bannert az olyan nemzeti major-sport ligák, mint az NFL minden egyes találkozója előtt? Az NHL-ben, ahol az Egyesült Államok csapatain kívül néhány kanadai franchise is szerepel, adott esetben előfordul az, hogy két különböző himnusz szól a két különböző csapatnak egy fordulóban, de az amerikai foci major ligájában, az NFL-ben kizárólag az USA csapatai szerepelnek, jogosan merülhet fel a kérdés, ott vajon mi a fészkes fenének szól a himnusz? Nem fura, hogy a szemben álló felek (játékosok és szurkolók egyaránt) közös amerikai nemzeti identitásuk és összetartozásuk két legfontosabb szimbólumával hangolódnak rá az ezt követő brutális összecsapásra, amely a szó fizikai értelmében is szó szorosan harc?

A denveri stadion felállva hallgatja az USA himnuszát 2012-ben a Houston Texans elleni találkozó előtt

A helyzet az, hogy ez nem csak nekünk, európaiaknak tűnik önellentmondásnak, gyakran maguk az amerikaiak sem értik. Jól mutatja ezt, hogy mennyi amerikai írást dob ki a Google, ha az ember azt a kérdést gépeli be, hogy "Miért játsszák a nemzeti himnuszt minden meccs előtt?" A legfrissebb a CNN rövid történelmi áttekintése a major-ligák és az amerikai himnusz kapcsolatáról épp a hétvégi tiltakozáshullám kapcsán hívja fel az NFL-rajongók figyelmét, hogy a Star-Spangled Banner koránt sem volt mindig kötelező eleme a meccseknek, és pláne nem volt kezdetektől fogva kötelező, hogy pátoszos áhítattal és szívre tett kézzel, felállva hallgassák a játékosok és a szurkolók egyaránt.

Eredetét tekintve az amerikai himnusz egy angol bordal átszövegezett verziója, amely ironikus módon épp az angoloktól való függetlenedést, mint az USA születésének pillanatát hivatott éltetni. Bármilyen bizarrnak is tűnik ez ma már, a Star-Spangled Banner, mint eleve népszerű kocsmai nóta először gyakorlatilag a kor más népszerű dallamai között szerepelt a baseball-meccseken játszó rezesbandák repertoárjában. Ezt úgy kell elképzelni, mintha ma két Despacito jellegű aktuális sláger között egyszer csak az amerikai himnusz szólalna meg a stadionban, amikor áll a játék. Szóval hosszú út vezetett odáig, hogy a Star-Spangled Banner a dicsőséges hazafiasság szertartásává vált a major-ligák meccsein, és ebben épp a fontos politikai ügyek mellé bátran kiálló és a szimbolikus gesztusokat használó sportolóknak volt nagy szerepe.


Az történt ugyanis, hogy az első világháború alatt egy World Series baseball-meccsen, amikor a szünetben felcsendült az amerikai himnusz, a játékosok egyszer csak megálltak és jobb kezüket a szívükre tették és a felhúzott amerikai zászló felé fordultak, hogy így tisztelegjenek a tengerentúlon harcoló honfitársaik előtt. A hazafiasság szelleme pedig pillanatok alatt megtöltötte a teljes stadiont, és a nézők énekelve csatlakoztak a sportolók nemes gesztusához. A zenekar a nagy sikerre való tekintettel a találkozón még többször rázendített a himnuszra, az emelkedett hangulat hírét pedig a korabeli sajtó terjesztette. Így aztán egyre több baseball-meccs előtt gondolták egyfelől megfelelő hazafias tisztelgésnek, másfelől remek show-elemnek, hogy a himnusz éneklésével indítsák a mérkőzéseket, nagyjából a második világháború idejére pedig olyan általánossá vált ez a szokás, hogy a többi major-sportágban is meghonosodott.

A térdelés, mint szimbolikus gesztus

Hogy a cikk vége felé közeledve a bevezetésben feltett kérdést direkt módon is megválaszoljuk, szögezzük le, a fentiekből jól látszik, hogy a sporteseményeken megszólaló himnuszok alatt valójában nem kell, csak illik felállni, mert ez a szokás. De nem volt ez mindig így. Ahogyan a társadalmi konvenciókkal az már csak lenni szokott, az idők során alakult ki ez a megszokás és vált mára ilyen magától értetődővé. A himnusz a sportban függetlenül attól, hogy a meccs előtt, vagy már a díjátadón hangzik el, mindig azt hivatott kifejezni, hogy a sportolók küzdelme valahogy többet kell, hogy jelentsen egyéni célok beteljesítéséért folyó küzdelemnél, hogy van magában a sportban valami magasztosabb, valami nemesebb, ami túlmutat az egyéneken és csak a közösség szintjén értelmezhető. A játékosok ebben a viszonyrendszerben mindig többet jelentenek saját maguknál, ezért versenyeznek olyan különböző szimbólumok alatt, mint amilyenek a csapatlogók vagy épp a nemzeti lobogók.

A Kaepernick által megkezdett térdelés sok szempontból épp olyan politikai véleménynyilvánítás, mint amilyen az első baseball-játékos szívre tett keze volt anno, hiszen épp úgy egy nemzeti szimbólumot használ, épp úgy arra a nemzeti himnuszra irányítja a közönség figyelmét, amely olyan sűrűn hangzik el a sporteseményeken, hogy önmagában talán már nem is jelent annyit. Teszi mindezt ráadásul továbbra is mérhetetlen tisztelettel.

Eric Reid, Colin Kaepernick, Eli Harold térdre ereszkedve hallgatják a himnuszt

Maga a letérdelés, amely ugyan megtöri a megszokott pátoszosságot, valójában nem kevésbé tiszteletteljes gesztus, mint a vigyázzállás. Sőt, az imádkozás jellegzetes testtartásának megidézésével bizonyos szempontból magasztosabb és bensőségesebb formája is a tisztelgésnek, mint a peckesen kihúzott háttal való felsorakozás. Persze a térdelésben a nemzeti büszkeség szimbolikája érvényesül, hiszen van benne valami alázatos, van benne valami gyarló, van benne valami védtelen. Kaepernick, amikor az egész tiltakozási akciót megkezdte azért, hogy felhívja a figyelmet a kisebbségek elnyomására és a rendőri brutalitásra, azt mondta: “Nem fogok felállni és büszkeséget mutatni egy olyan ország zászlaja alatt, amelyik elnyomja a fekete és más színű embereket.”

Nem arról van szó, hogy ne tisztelné a hazáját, vagy a nemzete szimbólumait, sokkal inkább arról, nem tud és nem is akar büszke lenni egy olyan nemzet elképzelésére, amely kirekesztő, vagy amely nem egyforma emberi jogokat biztosít a tagjainak, de legalábbis nem színvak. Az, hogy a Kaepernick által felismerni vélt problémák mennyire valósak a himnusz alatt térdelés lehetőségének létjogosultsága kapcsán végül is lényegtelen, hiszen az egész akcióval alapvetően az volt a célja az irányítónak, hogy nagy nyilvánosság előtt tematizáljon fontos emberi jogi kérdéseket, hogy így generáljon olyan széleskörű diskurzust róluk, ahol mind ezt meg lehet vitatni. Épp ezért lóg ki a lóláb minden olyan érvelés mögött, ami a térdelés gesztusa által felvetett kérdések helyett az illemszabályok és társadalmi konvenciók, meg a patrióta büszkeség mindenek felett álló morális parancsára hivatkozva kizárólag azzal foglalkozik, hogy tulajdonképpen lehet-e nem állva hallgatni a nemzeti himnuszt.

Chris Carter a szívére tette a kezét, miközben letérdelt a himnusz alatt

Mert a helyzet az, hogy az NFL most bizony megmutatta, számtalan verzióban, hogy lehet nem állva hallgatni a nemzeti himnuszt. Ami pedig talán még ennél is fontosabb, azt is megmutatta, hogy mindezt lehetséges tiszteletteljesen is. Sőt, bebizonyította még azt is, hogy mindezt nem csak a fekete játékosok képesek megtenni.

Persze nem kell, hogy illúzióink legyenek, nem lett az NFL-ből varázsütésre hirtelen sokkal tudatosabb, illetve az emberi jogok mellett és a megkülönböztetések ellen sokkal bátrabban kiálló liga. A mostani térdelések és nem felállások legalább annyira szólnak arról, hogy a játékosok és a csapatok megmutassák, még az USA elnöke sem nagyobb az NFL-nél, mint az eredeti kérdésekről. Sőt, legalább annyira szólnak most az illemről, mert jelenleg illik letérdelni is. Ettől függetlenül, ha a térdelés kapcsán nem, vagy nem csak az önelégültségében "keményen" odamondogató Donald Trumpról esik szó, hanem meghalljuk azt is, hogy az egyes focisták miért döntöttek a térdelés vagy a fel-nem-állás mellett, akkor a dolog mindenképp működik.

Hozzászólások