NBA - Te hol voltál, amikor Michael Jordan bejelentette a visszavonulását?
Te hol voltál, amikor Michael Jordan bejelentette a visszavonulását?
Fotó: Europress/AFP

Te hol voltál, amikor Michael Jordan bejelentette a visszavonulását?

Farkasvölgyi GáborFarkasvölgyi Gábor
2020/05/12 12:45
Rengeteg olyan emlékezetes pillanat van az életünk során, amelyek valamely oknál fogva kiemelkednek a többi közül. És vannak az igazán különleges momentumok, azok az emlékek, történetek, események, amelyek kitörölhetetlenül megmaradnak bennünk. Földindulás-szerűek, amelyek, ha szóba kerülnek, akkor rögtön tudjuk, hogy hol voltunk, mit csináltunk abban a szent pillanatban. Nekem az egyik ilyen pillanat volt az, amikor Michael Jordan bejelentette a visszavonulását.

Tisztán emlékszem a szöuli olimpiáról Csipes Feriék négyesbeli győzelmére. A Honvédban kajakoztam, a hőseink voltak. Emlékszem, ahogy a margitszigeti úszóházba bejöttek azon a nyáron, és kezet rázhattunk velük. Most is borsózik a hátam. Aztán ott van Ayrton Senna halála. Emlékszem, hol voltam és hogyan tudtam meg a tragédiát. Nem hittem el. Mert nekem ő szuperhős volt, a szuperhősök pedig nem halnak meg. Vagy ott van Németország 1990-es világbajnoki címe, de soha nem felejtem el a ’92-es Eb-n a dánok elleni döntőbeli vereségüket sem. A szomszédban ültem a tévé előtt, a srácokkal néztem a meccset. Az egyikük amúgy ma is kollégám az Eurosportnál. A Dream Team olimpiai döntője ’92-ből, vagy a ’94-es vébén a Belgium-Szaúd-Arábia meccs, a 2006-os vébéről a német-portugál bronzmérkőzés, vagy a 2014-esről a németek Brazília elleni mészárlása és persze a legkedvesebb, a Cleveland Cavaliers 2016-os döntőbeli győzelme 1-3-ról a Warriors ellen. Mind meghatározó emlék, bármelyikkel kapcsolatban fel tudom idézni azt, hogy hol voltam, mit éreztem abban a pillanatban. 

És ilyen emlék az is, amikor Michael Jordan bejelentette a visszavonulását.

Úgy gondolom, hogy az a bizonyos szerdai nap 1993. október 6-án nem csak a Michael Jordan- és a Chicago Bulls-rajongók számára volt földindulás-szerű, hanem az összes kosárlabda-szurkoló számára. Hiszen minden idők legnagyobb kosárlabdázója jelentette be, hogy számára elfogyott a motiváció, elért mindent, amit el lehetett és bár nem zárja be az ajtót maga mögött, de számára ennyi volt, viszlát. Nem csak egy város, nem csak egy állam, nem csak egy ország, de kis túlzással az egész világ döbbenten állt a bejelentés előtt. Mert bár a The Last Dance sorozat legutóbbi részéből kiderült, hogy Jordant már korábban is foglalkoztatta a visszavonulás gondolata, ám a nyilvánosság számára ez akkor egyáltalán nem volt egyértelmű, sőt. Nem volt még közösségi média, a hírek jóval lassabban jutottak el az emberekhez, könnyebben lehetett a pletykákat is féken tartani. Szóval akik nem voltak bennfentesek - és a többség nem volt az -, azokat egyszerűen letaglózta a hír. 

Te hol voltál 1993. október 6-án? 

Én tisztán emlékszem, hogy hol voltam és mit csináltam azon a napon. Clevelandben voltam, Mayfield Heights kerületben, egy Kingswood Drive nevű utcácskában található ház konyhájában. A konyhában egy aprócska Zenith televízió előtt ültem és néztem a sajtótájékoztatót. Hogy élőben vagy sem, azt nem tudom, gyanítom nem, mert hétköznap volt és iskolában kellett lennem. Az viszont megvan, hogy ülök a tévé előtt, folynak a könnyeim és egyszerre vagyok csalódott és dühös. Igazságtalannak éreztem. Akkor abban a pillanatban utáltam Michael Jordant, mert úgy éreztem, hogy cserben hagyott, hogy elárult. Hogy tehette meg velem, hogy visszavonul pont akkor, amikor ott vagyok Amerikában? Hogy tehetett ilyet? Hiszen én látni akartam őt élőben! Ott volt a soha vissza nem térő alkalom, de az önző bejelentésével darabokra törte az álmaimat. 

Nem érdekeltek az indokai. Nem érdekelt, hogy úgy érezte, hogy mindent elért már, amit el akart érni. Hogy már úgy érezte, hogy nincs semmi, amit bizonyíthatna. Számomra ezek csak üres szavak voltak. Az sem izgatott, hogy azon a nyáron érte élete legnagyobb traumája, hogy elvesztette - ráadásul tragikus körülmények között - az apját, aki egyszerre volt a támasza, a legjobb barátja, a mentora, a mindene. Nem érdekelt. Csak ÉN érdekeltem magamat. Egy tizennégy éves dacos kölyök érzései voltak ezek, felnőttként már persze máshogy látja az ember. Akkor utáltam és dühös voltam rá. Olyannyira, hogy egycsapásra Scottie Pippen lett a kedvencem és azt kívántam, hogy az ő vezetésével nyerjen a Bulls bajnokságot, hogy ő legyen a liga legjobb játékosa és csak mellékesen mindez majdnem össze is jött.

A visszavonulás és ami mögötte van

Jordan visszavonulását kamaszként és fiatal felnőttként már nagyon másként láttam. Ahogy idősebb lettem és ahogy az internet is egyre nagyobb segítséget nyújtott, úgy kezdtem egyre jobban beleásni magam a témába. Jordan pályafutása, élete amúgy is kis túlzással megszállottként foglalkoztatott, szinte kívülről fújtam az összes dokumentumfilmet, amelyeket szépen sorban előbb megkaptam, később már letöltögettem innen onnan. A „Michael Jordan’s Playground”-tól kezdve a „Come Fly With Me”-n keresztül az „Air Time”-on át egészen a legújabb kiadásokig, mindegyiket rongyosra néztem. De azok nem említették az igazán rázós sztorikat, vagy ha igen, akkor csak érintőlegesen és nyilván óvatosan, nehogy csorbát ejtsen az életművön. A visszavonulás nem hagyott nyugodni. Mert annyi mindent lehetett vele kapcsolatban olvasni.

a-visszavonult-Michael-Jordan-Bulls-a-lelátón-min.jpg Fotó: Europress/AFP

Ahogy a Last Dance legutóbbi részében is említették, a média egyes képviselői egyenesen azt állították, hogy Jordan játékszenvedélye és az abból fakadó maffia-kapcsolatok miatt halt meg James Jordan. Persze minderre szemernyi bizonyítékuk sem volt, de ennek ellenére képesek voltak meghurcolni az addig általuk az egekig magasztalt sztárt. A legdurvább feltételezéseket sem szégyellték, hiszen a papír mindent elbír. A legképtelenebbnek tűnő sztorik jelentek meg a gyilkossággal kapcsolatban. Például, hogy a két elkövető közül az egyik a maffia embere volt és ez inkább volt leszámolás, sem, mint rablás. Hogy Jordan egy vesztes fogadási tételt nem tudott kifizetni, mert pénzét értékpapírokban tartotta és akkora mennyiségű kézpénz nem állt rendelkezésére, hogy kifizesse a tartozását. Az összeesküvés-elméleteknek előszeretettel hitelt adók persze zabálták ezeket a történeteket. Ami engem illet, érdekesnek találtam, izgalmasnak, de a valóságtól nagyon elrugaszkodónak. Inkább gondoltam úgy, hogy Jordan belefáradt mindenbe, a sorozatos győzni akarásba, a sikerekbe, a vele szemben támasztott elvárásokba, a megfelelésbe, a véget nem érő interjúkba, a rivaldafénybe és az édesapja tragikus halála már csak az utolsó csepp volt a pohárban, és ebbéli meggyőződésemet csak megerősítette a Last Dance legutóbbi része, amelyben erről beszélt.

Ami pedig az ominózus október 6-ai nap utáni időszakot illeti? Én lettem Scottie Pippen legnagyobb szurkolója. Követtem persze valamennyire Jordan baseball-pályafutását is, de nem nagyon foglalkoztam vele. Nem úgy Pippenékkel. Minden meccset, amit csak adott a tévé vagy megnéztem, vagy felvettem VHS-re. Az a Bulls minden idők egyik legjobbja volt számomra. Nem volt Jordan, de Pippen vezetésével élmény volt nézni a játékukat. Pippen kiteljesedett, a játékosok, ahogy Steve Kerr is mondta a Last Dance legutóbbi részében, felszabadultak voltak, mert ezúttal már nem egy üvöltöző, a társakat megfélemlítő vezér állt felettük, hanem egy szelídebb, egy megértőbb „főnök”, aki sokkal inkább mellettük helyezkedett el, sem mint felettük. Lehet, hogy végül pont ez hiányzott a sikerhez? A „szart is kihajtom belőled mindenáron” mentalitás? Talán igen, főleg, ha megnézzük, hogyan alakult a Bulls következő időszaka Jordan visszatérése után. 

De Pippen vezérletével a Bulls nagyot ment. Az All Star-gálára három játékost adott a Bulls, a mára legendává váló piros Nike cipőben brillírozó Pippen lett az MVP, az alapszakasz legértékesebb játékosa-szavazáson harmadik lett, a Bulls pedig csak két meccsel nyert kevesebbet, mint az előző évben Jordannel.

Persze nem mehetünk el szó nélkül Scottie Pippen pályafutásának talán egyetlen fekete foltja mellett, amikor dacból, sértődöttségből, pusztán az egója miatt cserben hagyta társait. Akkor 14 évesen ezt én nem igazán éltem meg, nem fogtam föl, hogy ott mi történt, hogy miért volt balhé. Később persze utána olvasva már egyértelművé vált. De számomra Pippen attól még Pippen marad. Ettől még nekem ő a valaha volt legjobb másodhegedűs, a legjobb csapattárs, a leghűbb fegyverhordozó. És valószínűleg sokan vannak ezzel így, nem véletlenül vonult be a popkultúrába a „neked ki a Pippened?” megfogalmazás. 

A New York Knicks elleni playoff-meccseket amúgy úgy néztem, hogy nem néztem. Megmagyarázom. Volt egy olyan kattanásom, hogy ha nem nézem a mérkőzést, akkor jobban játszanak Pippenék. Szóval amíg ment a meccs, addig én kimentem a kocsibehajtóra és én is kosaraztam, majd rövid időközönként visszafutottam és megnéztem, hogy áll az eredmény. Lejátszottam magamban a meccset. 

"Pippen elviszi Starks mellett, beleáll a tempóba, kosár! Pippen kapja a labdát Armstrongtól, elmegy Davis mellett, ziccer, kosár!" És így tovább. Segített mindez a Bullson? Nyilván nem, maximum a játékomra volt jótékony hatással. A Bulls elbukta a konferencia-elődöntőt a Knicks ellen, ám ennek ellenére emlékezeteset meneteltek és hát mementóként ott van Pippen Patrick Ewingon bemutatott embertelen zsákolása, amely az NBA történetének egyik legnagyobb húzása szerintem. 

A többi meg, ahogy mondani szokás történelem. Nem sokkal később Jordan visszatért, a Bulls újabb menetelésbe kezdett, ám mindezt én már itthonról éltem meg. Aztán 2003 áprilisában egy ösztöndíjjal visszajutottam az USA-ba, éppen Washingtonba. Jordan utolsó éve volt ez a Wizardsban, mindenki tudta, hogy a szezon végén visszavonul, immáron harmadjára. Az ösztöndíj során sokat utaztunk és úgy jött ki a lépés, hogy csak a rájátszásra érünk vissza a fővárosba. A vendéglátóink megígérték, hogy ha a Wizards bejut, akkor szereznek nekünk jegyeket. Ha jól emlékszem pár meccsen múlt, de végül Jordanék lemaradtak a playoffról. Én meg Jordanről. Megint, ezúttal már végérvényesen.

Hozzászólások