NBA - Michael Jordan után az élet – döcögős újjáépítés Dávid Kornéllal a fedélzeten
Michael Jordan után az élet – döcögős újjáépítés Dávid Kornéllal a fedélzeten
Fotó: Europress/AFP

Michael Jordan után az élet – döcögős újjáépítés Dávid Kornéllal a fedélzeten

Farkasvölgyi GáborFarkasvölgyi Gábor
2020/05/19 13:31
Tegnap befejeződött a The Last Dance, a Michael Jordan fémjelezte Chicago Bulls utolsó szezonját bemutató dokusorozat. Az utolsó epizód utolsó nagymonológjából megtudhattuk, hogy Michael Jordan kész lett volna a folytatásra és gyaníthatóan meg tudta volna győzni a társakat, még talán Scottie Pippent is, hogy fussanak neki a hetedik bajnoki címnek. A vezetőség, különösen az általános igazgató Jerry Krause azonban máshogy gondolták. Jordan így visszavonult, a csapat magja szétszéledt, a Bulls mélyrepülésbe kezdett, a szurkolók pedig azóta is visszasírják a '90-es éveket és Michael Jordanéket. Ami viszont minket, magyar NBA-rajongókat illeti, mi Dávid Kornélnak köszönhetően kaptunk valami olyat, amit soha sem feledünk.

Mi lett volna, ha? Számtalanszor felmerülő mondat, legyen szó sportról vagy bármi másról. Nincs sok értelme, mégis imádunk ilyet játszani. Még a nagy Michael Jordan is eljátszott ezzal a bizonyos „mi lett volna, ha” gondolattal. Mert mi lett volna, ha Jordan, Scottie Pippen, Dennis Rodman és Phil Jackson maradnak még egy évet és a Chicago Bulls korszakos csapata nekifut a '98-99-es idénynek is? Megnyerték volna vajon a hetediket is? A választ senki sem tudja, még maga Jordan is úgy fogalmazott, hogy nem biztos, de meg akarták volna próbálni és a mai napig nem hagyja nyugodni, hogy nem kapták meg rá az esélyt.

Jordan aláírt volna még egy évre és meggyőzte volna a többieket is.

A bajnoki címmel záruló idényt követő 1998-1999-es kicsit bonyolultabb volt, mint a korábbiak. A szezon csak valamikor január környékén indult el a kollektív szerződés körüli vita miatt, ráadásul nyugaton azért már éledezett egy másik dinasztia. Jordan saját bevallása szerint aláírt volna még egy évre, de a sorozat utolsó epizódjának vége felé a sikeredző Phil Jackson például már azt mondta, hogy neki szüksége volt a pihenésre. Jordan persze valószínűleg meg tudta volna győzni. És Pippen? Ő pénzt akart, méghozzá nem is keveset és valószínűleg Jerry Krause és különösen a tulajdonos, Jerry Reinsdorf nem adtak volna annyit, amennyit később a Houston, majd a Portland fizetett neki. Dennis Rodmant is talán féken tudták volna tartani még egy évadon át és gyaníthatóan a csapat többi tagja is maradt volna. 

A vezetőség azonban máshogy döntött, az újjáépítés útját választották. Pedig Jordan, ahogy az utolsó részben is mondta, érezte még magában az erőt, addigra tökéletesen kiismerte a testét, fejben pedig még erősebbé vált és megvolt a motiváció is. Érdekes lett volna látni a Jordan-féle Bullst az akkor már Gregg Popovich vezette és Tim Duncan, David Robinson, Sean Elliott fémjelezte San Antonio Spurs ellen. A hetedik bajnoki címért azonban végül nem indulhatott harcba a Michael Jordan vezette Bulls, egy korszak így lezárult az NBA, és lezárult Chicago életében is.

Jordan hivatalosan 1999. január 13-án jelentette be második visszavonulását, Pippen időközben a Houstonhoz írt alá, a sikeredző Phil Jackson pedig kivette jól megérdemelt szabadságát. Az epizodista Steve Kerr éppen San Antonióban kötött ki és rögtön újabb gyűrűt nyert (sorozatban a negyediket), Dennis Rodman pedig még két évet lehúzott a ligában, ám ezen időszak alatt kevesebb mint 40 mérkőzést játszott és végül visszavonult.

Újjáépítés Dávid Kornéllal a fedélzeten.

Hét hónappal a bajnoki ünneplést követően a Bulls játékosai nem voltak elegen ahhoz, hogy az edzőtáborban az új edző, Tim Floyd edzést tudjon vezényelni. Legalábbis Randy Brown így emlékszik vissza az új időszámítás első pillanataira.

Az újjáépítés első időszakáról maga Brown mesélt, aki részese volt a Bulls sikersorozatának és a '98-as „robbantás” után ott maradt Ron Harperrel, Bill Wenningtonnal és Toni Kukoccsal egyetemben Chicagóban. Brown a Sports Illustratednek adott interjút, amelyből kiderül, hogy fájdalmasan nehéz időszak következett a pályafutásukban és a sikereket, a csillogást a kőkemény valóság, a vereségek és a középszerűség váltotta fel. A Bulls a '98-99-es idény során mindössze 13 mérkőzést nyert meg, leghosszabb győzelmi sorozata két mérkőzésből állt. 

A Jerry Krause által már Phil Jackson regnálása alatt megkörnyékezett Tim Floyd vezetésével egyrészt az eredmények is elmaradtak, másrészt a korabeli cikkek és nyilatkozatok arról tanúskodnak, hogy olykor az öltözőt sem tudta kézben tartani. 

Azt az öltözőt, amelynek immáron Dávid Kornél is tagja volt. Egy ország szurkolt neki és igazából visszatekintve az akkori lehetőségekre, nehezen felfogható, hogyan sikerült Székesfehérvárról bekerülnie a világ legkeményebb ligájába. Dávid Kornél máig egyedülálló dolgot vitt véghez azzal, hogy 1999. január 21-én leigazolta a hatszoros bajnok Chicago Bulls. Az erőcsatár második nekifutásra kapott végleges szerződést, egy évvel korábban, '97-ben a nyári felkészülési időszak után még nem sikerült megragadnia a csapatban.

 Ő az NBA első és a mai napig egyetlen magyar játékosa, aki ráadásul első idényében az alapszakasz mind az ötven mérkőzésén szerepet kapott. Dávid két szezont húzott le a Bulls-ban, meccsenként több mint hatpontos átlaggal és három lepattanóval a neve mellett. 

Az újjáépülő Bulls számára a korábbiakhoz képest rémálom volt a '98-99-es idény. Az első hazai bajnoki során a veterán center, Bill Wennington köszöntötte a Bulls-szurkolókat, mondatai pedig előrevetítették a realitást. 

„A legutóbbi szezont az Utolsó Táncnak neveztük. Nos, az előttünk állót hívhatjuk az Első Táncnak akár. Lesznek hibák és valószínűleg a csapategységen is dolgoznunk kell, de keményen fogunk melózni. Adjatok nekünk esélyt, egyre jobbak leszünk.”

Akik abban reménykedtek, hogy Wennington szavai nem igazolódnak be, azokat komolyan nyakon vágta a realitás. Az eredmények nem jöttek, de a csapattagok visszaemlékezése szerint legalább a munkamorállal, az akarattal nem volt gond. Sovány vigasz. Dávid Kornélon kívül érkezett a tehetséges Brent Barry, vagy a veterán Mark Bryant és Andrew Lang, a draftról 28. választottként Corey Benjamin, ám a győzelmek elmaradtak. A szezon kevés emlékezetes estét hozott, egy Toronto elleni hosszabbításos győzelem, ahol éppen Randy Brown dobta a győztes kosarat a dudaszó pillanatában a kevés ilyen egyike volt. 

Cserébe negatívumból és csalódásból volt rengeteg. A Detroit például éppen ebben a szezonban törte meg negatív sorozatát és verte meg a Bulls-t hazai pályán 1990 után és zsinórban 23 elvesztett meccset követően először. Az ominózus 108-78-as vereség egyben a legsúlyosabb Bulls-zakót is jelentette a United Center ’94-es fennállása óta, mi viszont láthattuk Dávid Kornél zsákolását Jerry Stackhouse-on (a fenti videón 3:55-nél).

„Bajnoki címvédőként kezdtük az idényt és tudtuk, hogy céltáblák vagyunk a csapatok számára. Agyonvertünk mindenkit az évek során, és most ezek a csapatok vadásztak ránk, mert tudták, hogy most szétrúghatják a seggünket.” – emlékezett vissza erre az időszakra Randy Brown.

Ez a Bulls már nem AZ a Bulls volt. 

Egyik vereség követte a másikat, a győzelemhez szokott szurkolók estéről estére azt látták, hogy kedvenceikkel, pontosabban, akik maradtak közülük, kis túlzással minden mérkőzésen feltörölték a padlót. A csapat áprilisban 9 győzelemmel és 22 vereséggel állt, majd jött az Orlando Magic elleni hazai meccs, amelyen a Bulls elszenvedte története legsúlyosabb vereségét, 47 ponttal kapott ki a vendégektől. A szezont végül 13 győzelemmel zárta a csapat. 

Tizenegy hónap telt el a hatodik bajnoki címet jelentő Utah-ban megnyert mérkőzés óta. Micsoda különbség, mekkora kontraszt. Pár nappal a Jazz otthonában megnyert összecsapás után Michael Jordan meghívta az egész társaságot az egyik chicagói éttermébe, hogy még utoljára eltöltsenek egy estét együtt. Mindenki mondott egy rövidke beszédet, így az akkor újonc évét befejező Rusty LaRue is, akinek mondatai tökéletesen festették le a Bulls előtt álló éveket.

„Srácok, köszönöm mindenkinek, hogy tönkretettétek a pályafutásomat. Hiszen innentől már csak lefele vezethet az út.”

És valóban így volt. Ezt követően hatalmas mélyrepülés vette kezdetét a Bulls-nál. A 13-37-es idényt követően Tim Floyd vezetésével a Chicago 17-65-ös mérleggel fejezte be a következő szezont - Dávid Kornél az idény közben Clevelandben kötött ki -, majd jött egy 15-67-es, egy 21-61-es évad. Floyd időközben 2001. december 24-én lemondott, ám az eredmények ezt követően sem változtak ugrásszerűen, következett egy 30-52-es, majd egy 23-59-es szezon. 

A Jordan-éra utáni első pozitív mérleggel zárt szezon a 2004-2005-ös volt, akkor 47 győzelemmel és 35 vereséggel a keleti 4. helyen végzett a Bulls, ám a rájátszás első körében kikapott a Washingtontól. A helyzet Derrick Rose érkezésével változott meg, vele a varázslat is visszatért Chicagóba. A Bulls a 2010-es évek első felének egyik legjobb és legizgalmasabb keleti csapata volt, Rose társakat is kapott maga mellé, nem mellékesen pedig egy jóval komolyabb edzőt is. 

A Bulls folyamatosan tagja volt a rájátszásnak és majd’ minden idényben a bajnokesélyesek között emlegették. Az igazi nagy kiugrás azonban elmaradt, köszönhetően leginkább egy bizonyos LeBron Jamesnek és messze nem elhanyagolható módon Derrick Rose sorozatos sérüléseinek. A Bulls a Michael Jordan-éra óta nem jutott döntőbe de konferencia-döntőt is csak egyszer, 2011-ben játszhatott, így nem csoda, ha a chicagói közönség továbbra is visszasírja a '90-es éveket és Michael Jordanéket.  


Hozzászólások