NBA - A "michaeljordanség" és a Last Dance esszenciája - MJ elképesztő vezér, de gyarló kapitány volt 
A "michaeljordanség" és a Last Dance esszenciája - MJ elképesztő vezér, de gyarló kapitány volt
Fotó: Europress/AFP

A "michaeljordanség" és a Last Dance esszenciája - MJ elképesztő vezér, de gyarló kapitány volt 

Takács MártonTakács Márton
2020/05/14 09:28
E sorok írójánál a Last Dance a hetedik - és nyolcadik - résszel érte el az eddigi csúcspontját. A Chicago Bulls és Michael Jordan közösen nyert utolsó NBA-bajnoki címéről szóló dokumentumfilm-sorozat 7. epizódjának utolsó négy percét tartjuk a szenzációs doksi esszenciájának, és a michaeljordanség legkiválóbb összegzésének. Főleg erről a négy percről lesz most szó, mert ebben tényleg minden benne van, és Jordan vezérszerepének, kapitányi státuszának ellentmondásosságát is megvizsgáltuk, mivel ezzel a dupla résszel bizonyossá vált, hogy ez igazából Michael Jordan filmje.
A legtöbb drámai és emlékezetes pillanatot a cikk szerzőjének számára a hetedik rész hozta eddig a The Last Dance-ben: Michael Jordan édesapjának halála, a nyomozás során írt gyomorforgató újságcikkek, MJ visszavonulásának bejelentése, baseball-karrierjének kezdete, Jordan visszavonulása miatt a csapatban az ő szerepét átvevő Scottie Pippen botrányos viselkedése, amikor úgy megsértődött, hogy nem rá játszaná ki a meccseldöntő játékszituációt Phil Jackson, hogy a kispadon maradt, és nem volt hajlandó visszamenni a pályára, Toni Kukoc pedig megnyerte a New York Knicks elleni 1994-es partit. A jelenet, ahogy a Bulls elveszített keleti konferencia-elődöntőjét Jordan már csak szurkolóként a baseball-csapatának az öltözőjében nézte végig. Láthatjuk és hallhatjuk, hogy Jordan a győzelem érdekében milyen tapló módon viselkedett a csapattársaival, de közben azt is, hogy milyen kegyetlen jó riportalany volt, a pályán kívül pedig viccelődött, akivel csak lehetett. 

Te hol voltál, amikor Michael Jordan bejelentette a visszavonulását? | Eurosport

Rengeteg olyan emlékezetes pillanat van az életünk során, amelyek valamely oknál fogva kiemelkednek a többi közül. És vannak az igazán különleges momentumok, azok az emlékek, történetek, események, amelyek kitörölhetetlenül megmaradnak bennünk. Földindulás-szerűek, amelyek, ha szóba kerülnek, akkor rögtön tudjuk, hogy hol voltunk, mit csináltunk abban a szent pillanatban.


"Szükségünk volt erre. Hogy legyen egy rosszfiú, egy kemény csávó."

Uj Péter, az 1998-as Chicago Bulls-Utah Jazz NBA-döntő magyar szakkommentátora parádés cikket írt a Last Dance-ről az elmúlt napokban, amelyben helyesen leszögezi, hogy "műfaja nem oknyomozó riport, hanem tömegszórakoztató emlékmű: piedesztál, trón, titánhősistenhérosz, minden, ahogy fenn. Abban csimborasszó." Majd a sorozat kapcsán a profizmussal kapcsolatban megemlíti, hogy összefutott a kiváló filmrendezővel, a "kosárlabdaügyekben kevéssé büfé hazai filmes profi" Török Ferenccel (Moszkva tér, Szezon, 1945), aki "negyed órát beszélt a Last Dance-ről. Hogy hogy van az fölépítve... hogy ebből a pimf sztoriból hogy tudnak tíz órát gyúrni úgy, hogy ő, aki soha életében nem volt feketeöves NBA-rajongó, alig várja a következő hétfőt… és ő még a meccsekre sem hajlandó ráguglizni, mert izgulni akar… Izgul is."

Ebben a részben elhangzik egy csomó negatív vélemény Jordanről, a csapattársai jellemzéseiben, miután megkapjuk a Bulls legendás 23-ásanak egyik tételmondatát magáról, a kosárlabdáról, és a csapatjátékról alkotott felfogásáról:

"Az én mentalitásom olyan, hogy mindenáron nyerni kell. Aki nem akarja átvenni ezt a mentalitást, nem kell velem játszania, mert addig froclizom, amíg nem jut el a szintemre. Ha nem jut el, akkor pokollá teszem az életét." 

Majd a szédületes szerkesztés jegyében erre jönnek a többiek reakciói.

"A csapattársaiként féltünk tőle. Ez félelem volt." (Jud Buechler)

"Nagyon féltünk MJ-től. Ne legyen tévedés, egy seggfej volt, egy barom. Sokszor átlépte a határt. De ahogy telik az idő, belegondolsz, mit akart ezzel elérni, és azt mondod, fantasztikus csapattárs volt." (Will Perdue)

"Mindenkit jobbá akart tenni. Mert nyerni akart. És mondjak valamit? Bevált." (Bill Wennington)

"Szükségünk volt erre. Hogy legyen egy rosszfiú, egy kemény csávó." (Scottie Pippen)

"Az volt az elmélete: 'ha nem bírjátok tőlem a nyomást, akkor az NBA-rájátszásban sem bírjátok majd.' Úgyhogy alázott minket az edzésen. Egyesekre rászállt. Kötekedett velük." (Steve Kerr)

"Edzésen jártatta a száját, rászállt másokra. Szólnom kellett neki, vegyen vissza egy kicsit, kérjen bocsánatot, hogy megmaradjon a csapat egysége. Ez is a szereped ebben a játékban kapitányként." (Phil Jackson)

Jordan-1998-bajnoki-cím-ünneplés-min.jpg Fotó: Europress/AFP

A michaeljordanség esszenciája négy percben

És akkor elérkeztünk az utolsó négy perchez, amelyben először B. J. Armstrong, a doksi egyik legfontosabb és - Michael Jordan édesanyja mellett - legszimpatikusabb szereplője szólalt meg: "Hogy kedves pasas-e? Nem lehetett az. Ezzel a mentalitással nem lehet kedves pasas. Nehéz volt a társaságában, ha az ember nem imádta a kosárlabdát. Nehéz ember." 

Az ő mondanivalóját Jordan záró monológja követi, amelynek tartalma, a képi és zenei kísérettel mindent visz eddig:

"A győzelemnek ára van. És a vezetésnek is. Magammal húztam másokat, amikor ők ezt nem akarták. Kihívás elé állítottam másokat, amikor ők nem akarták. És kiérdemeltem ezt a jogot, mert a csapattársaimnak nem kellett elviselniük azt, amit nekem.
... A csapat tagjaként egy bizonyos szintet teljesíteni kell, ennél kevesebbel nem érem be. Ha ehhez az kellett, hogy csesztessem az illetőt, akkor megtettem. A csapattársaim elmondhatják: 'Michael Jordan kurvára nem kért semmi olyat, amit ő maga nem csinált meg.' 
Aki ezt látja, azt fogja mondani: 'Nem egy kedves ember. Talán még zsarnok is.' Az mondja ezt, aki sose győzött semmiben. Győzni akartam, de úgy, hogy ők is részesei legyenek. 
Nem muszáj ezt csinálnom. Csak azért teszem, mert én ilyen vagyok. Így játszom ezt a játékot. Ez volt a mentalitásom. Aki nem akar így játszani, az ne játsszon."

- mondja a sírás határán álló (ülő) Michael Jordan minden idők egyik legzseniálisabban előadott és feldolgozott sportolói ars poeticájában, majd szünetet kérve ("Break!") feláll a foteljéből, és véget ér ez a fenomenális 7. rész. Eleve azok a legélvezetesebb percek, amikor Jordan mesél és anekdotázik, az meg abszolút a csúcs, hogy kábé mindenbe beleáll, ebbe is. 

A Klubrádió Hosszabbítás című műsorának legutóbbi adásában Tőrös Balázs még a friss részek megtekintése nélkül ezt nyilatkozta erről: "Az, hogy ezzel másokat akart jobbá tenni, persze. Tudta, hogy ahhoz, hogy nyerjenek, másoknak is jobbnak kell lennie, valószínűleg nem a lelki üdvük forgott az ő fejében, amikor elkezdte őket elővenni. Talán a legújabb részekben kerül elő az az ominózus mondat, hogy ő tudja és tisztában van azzal, hogy ő egy seggfej volt, és hogy borzasztóan sokat követelt, és nem is mindig megfelelő módszerekkel, de soha senkitől nem kért olyat, amit nem csinált volna meg bármikor."


Az elért eredmények alapján enyhén szólva működött Jordan felfogása, a mindent a győzelemért-elve, de csak az edzőváltás után. Phil Jackson, amint a Chicago Bulls vezetőedzője lett, leült egyeztetni Michael Jordannel, mert át akarta strukturálni a már akkor is a világ legjobb kosárlabdázójának számító klasszis szerepét a gárdában, hogy az igazi csapat legyen, és ne csak egy embertől függjön, hanem használják ki az együttesben lévő összes lehetőséget. Tehát más edzői filozófiát vallott, mint elődje, Doug Collins. Az eredmény ismert: a Tex Winter által kifejlesztett háromszögtámadás hat bajnoki címet ért két részletben a '90-es éveket uraló Bulls-nál, közben Jordan a Dream Team  vezéreként olimpiai aranyat is nyert Barcelonában. 

Ahogy azt a Last Dance negyedik része után írt cikkünkben kifejtettük, ez a helyzet egy az egyben megfeleltethető annak, amin Benedek Tibor esett át akkor, amikor már BEK-győztesként megkapta a válogatottnál szövetségi kapitánynak Kemény Dénest, akivel aztán mindent megnyert a két évtizede sikertelen magyar férfi vízilabda-válogatott. 

Michael Jordan és Benedek Tibor is két korszakos edző hatására lett világklasszisból legendás nyerőember | Eurosport

A bámulatos The Last Dance dokumentumfilm-sorozat negyedik részében olyan mondatok hangoztak el Michael Jordan játékának és a Chicago Bulls csapatában betöltött szerepének változásával kapcsolatban, amelyek kísértetiesen hasonlítanak Benedek Tibor '90-es évekbeli helyzetéhez, amely a válogatottban volt érvényes. Párhuzamosok találkozása a végtelenben.

Megint behoznánk a történetbe Benedek Tibort, és a zsinórban háromszor olimpiát nyerő magyar vízilabda-válogatottal való párhuzamot, pontosabban ezúttal inkább az ellentétet. 

"Amikor Athénban nyertünk, és Dénes azt mondta, hogy ezt a szerbek veszítették el, én azt feleltem, hogy mi szeretjük egymást és evvel nyertünk. Most a vb után azt mondtam a srácoknak, hogy ez a szeretet, ami köztünk van, ugyanolyan kétélű. Ami hoz vele pluszt, az hozhat mínuszt is. Az érzékenységünk néha segít minket, néha meg nem. Lehet, hogy az a puszta szerb erő, agresszivitás néha jobb, mert átgázol ezen. Néha pedig nem, mert Athénban minket segített. Például engem zavar, hogy a Madaras Norbinak rossz érzés, hogy kevesebbet játszik, és ez egy probléma. Probléma nekünk, mert szeretjük egymást, míg a szerb vagy horvát játékost valószínűleg egyáltalán nem érdekli, hogy a másiknak mi a rossz."

- nyilatkozta Benedek Tibor Simon Andrea Részidők című könyvében 2007 júniusában. Nem mintha abban a sikercsapatban ne lehetett volna Jordanhez hasonló agresszívabb, a sikerért akár sok mindenkin vagy mindenen átgázoló játékos, illetve edző. Mivel nem voltunk ott, csak a pólósok által elmondottakra, az ő szavaikra, illetve saját benyomásainkra alapozhatunk. De Benedek mondandója alapján más út is vezet az eredményességhez.

És volna itt még valami. Benedek Tibi az interjú egy később szakaszában így fogalmaz:

"Hogy mindenkinek jó legyen, de mindenkinek csak akkor jó, ha nyerünk. Ha valami rossz, de nyerünk, nem beszélünk róla, a problémák sosem akkor jönnek elő, amikor egy csapat győz. És a győzelem mindig meg is erősíti a csapatot, akkor hirtelen halhatatlan lesz, főleg ha olimpiát vagy vb-t nyer. Utána minden sokkal könnyebben megy. Emlékszem, Sydney után elmentem Olaszországba játszani, és szinte magától ment minden hónapokon keresztül. A győzelem plusz erőt ad egyénileg is, fejben, önbizalomban is. A feladat az, hogy amikor nem sikerül, akkor is ugyanolyan erősek maradhassunk. A lényeg abban nyilvánul meg, hogy mi nem azért vagyunk jók, mert nyerünk vagy nem nyerünk, hanem mi jók vagyunk, és aztán vagy nyerünk, vagy nem. Ezt a gondolatot kell mindig száz százalékosan átadni, vagy megérezni."

Ehhez a témakörhöz Benedek Veiszer Alinda Ráadás c. kötetében annyit fűz még hozzá, hogy "én mindig olyan csapatban voltam, ahol győzni kellett."

Benedek-Tibor-Peking-olimpia-ünneplés-min.jpg Fotó: Europress/AFP


Kapitány és katona

A Manchester United legendás menedzsere, Sir Alex Ferguson a 2015-ös Vezetés c. könyvében többször is kifejti, hogy egy csapatot egyetlen befolyásos játékos is egyesíthet. A neves amerikai sportújságíró és publicista, Sam Walker Legendás kapitányok c. kötetében a sporttörténelem sikereinek titkát kutatja. Arra a következtetésre jut, hogy a csapatkapitány személye és személyisége teszi a legnagyobbá az együtteseket, ez a világ legnagyobb együtteseinek közös sajátossága. Az egy külön érdekesség, hogy az ő szempontrendszerei szerint a '90-es évek Chicago Bullsa nincs a valaha volt 16 legnagyobb csapat között, az meg egy rendkívül szimpatikus kuriózum, hogy a könyv magyar kiadója a függelékben közli, hogy a szerző sajnálatos módon kihagyta az egymás után három olimpiát nyerő magyar férfi vízilabda-válogatottat (a kötetről a közeljövőben külön cikket is írunk majd).

Walker az általa 16 legnagyobbnak vélt gárdát Díszpáholynak nevezi, viszont azok kapitányaival kapcsolatban leszögezi: "ha az ember olyan tündökletes, karizmatikus és elképesztően tehetséges vezetői ikonokkal veti össze őket, mint mondjuk Michael Jordan, nagyjából olyan félelmetesnek tűntek, mint egy bárzongorista."

A minden idők legjobbja, a GOAT-kérdés kapcsán ugyanitt olvashatjuk, hogy "Dean Smith, aki az Észak-karolinai Egyetem csapatában Michael Jordant is edzette, egyszer ezt mondta: 'A kosárlabda csapatjáték. De ez nem jelenti azt, hogy mind az öt játékosnak ugyanannyi kosarat kell dobnia.' Ha a GOAT-effektus a korszakos csapatok legfőbb hajtóereje, akkor magától értetődőnek tűnik, hogy a hatása ebben a vonatkozásban a legerősebb."

Michael Jordan első volt az egyenlők között a Chicagóban, ezzel kapcsolatban Walker azt írja, hogy "bár az olyan GOAT-aspiránsok, mint Ruth, Pelé vagy Jordan csapatban játszottak, a szurkolók nem egy egész részeként látták őket. A rajongók úgy gondolták, hogy annyira tehetségesek, és a közreműködésük annyira nélkülözhetetlen a csapatuk sikeréhez, hogy függetlenül attól, kapitányok-e vagy sem, vezető szerepüket evidenciának tekintették."

A nap, amikor Michael Jordan úgy érezte, elárulta a Bulls | Eurosport

Michael Jordan minden idők legnagyobb kosárlabdázója, ezt sokan tudják. Ahogy azt is, hogy hatból hat döntőt nyert a Chicago Bulls vezéreként. Valószínűleg azzal is sokan tisztában vannak, hogy Jordan mára a dollármilliárdosok klubját erősíti, de az sem titok, hogy vagyonának a nagy részét nem a kosárpályán szedte össze.

Arról, hogy Jordan milyen vezetői tulajdonságokkal rendelkezett, a szerző így vélekedik: 

"Jordan vezetői ténykedése látszólag ugyanilyen imponáló. A Chicago Bulls mind a hat bajnoki címét úgy szerezte, hogy a csapat társkapitánya Jordan volt. Kemény volt, összeszedett, nagy állóképességű; a játékát és az edzésmunkáját is lankadatlan intenzitás jellemezte. Meglehetősen agresszívan játszott, és számtalanszor tett olyat, amiről nem lehetett tudni, hogy lefújja-e a bíró, főleg, ha beszóltak neki... Ha közvélemény-kutatásra kerülne sor, egy percig nem volna kérdés. Michael Jordan a sporttörténelem egyik legnagyobb kapitánya. Pont. Nincs vita. Van azonban két erős érv, amiért talán mégsem ez a helyzet. Egy: Jordan egyik csapata sem ért fel a Díszpáholy magasságába. Kettő: Jordan személyisége nem követte a legendás kapitányok habitusának a mintázatát. 
... Csapatkapitányként Jordan sokat kötözködött, és csapattársait leginkább úgy próbálta irányítani, hogy gyakorta bagatellizálta a teljesítményük értékét. A társai tartottak is híresen éles nyelvétől. Ha Jordan elveszítette a bizalmát valamelyik játékostársában, a vezetőségnél igyekezett kijárni, hogy szabaduljanak meg tőle."

Sam Walker hosszan ecseteli, hogy Bill Cartwright szerződtetése, és társkapitányi kinevezése Phil Jackson által nyerő húzás volt, a feladatok megosztása egy vízhordó, munkamániás, a mindennapi gyakorlati kommunikáció értő robotosa és egy versengő szupersztár között. Ekkortól vált igazi győztes csapattá a Bulls. Majd Jordan 2009-es, bő 20 perces sírós mémmé váló Hall of Fame-beszédéről kifejti, hogy az úgy a hatodik percben különös fordulatot vett.

"Úgy kanyarította a beszédét, hogy részletezőn felsorolta az őt sok évvel azelőtt ért sérelmeket. Mind-mind sorra kerültek a játékosok, edzők, klubvezetők, akik annak idején nem tisztelték őt eléggé. A jelenlévők nem egy legenda beszédét hallhatták, hanem egy olyan emberét, aki esélytelen és hátrányos helyzetű volt, de minden nehezítő körülmény ellenére is sikeres lett. A kommentárokban Jordan beszédét általános nemtetszés fogadta... Jordan négy évvel később, egy tévéinterjúban válaszolt a kritikusainak. 

'A versengő természetemet akartam elmagyarázni. Azt mondják az emberek, hogy nem hallottak még ilyen rossz beszédet? Jó, rendben, ez a ti véleményetek... Én úgy megyek a síromba, hogy elmondtam, amit el akartam mondani'." 

Az amerikai újságíró szerint "a beszéd azt tette nyilvánvalóvá, hogy játékos-pályafutása során Jordan a lelke mélyén mindvégig dédelgette az őt ért vélt vagy valós sérelmeket. Dühből játszott, de a pályán csak ritkán veszítette el a fejét. Jordan dühe mesterségesen gerjesztett lelkiállapot volt: ahhoz, hogy a legjobbját nyújtsa, sértettnek kellett éreznie magát, mert így cserébe feltüzelték az indulatai, és kint a parketten megpróbálhatta bebizonyítani, hogy a kétkedőknek nincs igazuk. "Így spannolom fel magam. Ha a megfelelő állapotba hergelem magam, elég tisztességes szinten tudok játszani' - mondta egyszer... Az általa választott úttal az a probléma, hogy amikor a mérkőzés befejeződött, és lekapcsolták a fényeket, az ő érzelmi étvágyát nem kapcsolta ki semmi. Mihamarabb találnia kellett egy újabb mérkőzést, egy újabb kihívást - lehetőleg olyat, amelyben alulértékelik őt."

Ebben az értelemben ezt a beszédet tekinthetjük a Last Dance legkorábbi előzetesének is, mert talán nem telt úgy el még egy rész sem, hogy valamelyikben ne láttunk volna arra példát, hogy ha valaki bármivel is felhúzta Jordant, ne a pályán, a játékával válaszolt volna erre. De még ez se kellett neki, ha egy általa senkinek tekinthető játékosnak épp jó napja volt, és a Bulls ellen dobott 30 pont felett, akkor MJ a következő egymás elleni meccsükön egy félidő alatt hozta azt a pontmennyiséget, csak azért, hogy lealázza az illetőt. 

A könyv írója határozottan leszögezi, hogy annak ellenére, hogy ő volt a Bulls abszolút vezére, "csapatkapitányként nem volt kiemelkedő". Az a dokuból is kiderül, hogy mennyire felszabadultak a többiek, amikor Pippen vette át Jordan szerepét annak első visszavonulása után, teljesen más felfogású cséká volt ő, barátságosabb, bátorítóbb. Mikor Jordan 1995-ben visszatért a csapatba, Walker szerint "Jordan azt mondta, tudja, hogy van mit csiszolnia a kapitányi munkáján, de miután a csapat nagy nehezen végigküzdötte magát az idényen, visszatért a régi módszereihez. Az állandó beszólásaival úgy felbőszítette a csapat veterán irányítóját, Steve Kerrt, hogy a szezont megelőző edzőtáborozás során egymásnak estek, és szabályos ökölharcot vívtak."

A Last Dance nyolcadik részében hangsúlyos helyet kap kettejük konfliktusa, Kerr szimpatikusan számol be az esetről: "van egy pont, ahol bekattanok, mert én is versengő típus vagyok. Általában alulmaradok, de ez nem akadály. De nekimegyek, verekedek." Mint a filmből kiderül, Phil Jackson ekkor kidobta az edzésről legnagyobb zsenijét. Az is óriási, ahogy saját viselkedését minősíti utólag Jordan: "A zuhany alatt jöttem rá, hogy a legkisebb játékosnak mentem neki, szar érzés volt. A kocsiból felhívtam. Visszamentem a Berto Centerbe, elkértem Steve Kerr számát. Felhívtam és bocsánatot kértem." Kerr ezt így kommentálta: "Megbeszéltük és fura, de valószínűleg nagyon jól tettem, hogy kiálltam magamért, mert Michael mindenkit próbára tett, és én szembeszálltam vele." Kerr bátorságát Jordan is értékelte: Kivívta a tiszteletemet, mert nem volt hajlandó meghunyászkodni, bábuként viselkedni." Kerr elmesélte, hogy "attól fogva drámaian javult a viszonyunk, megbíztunk egymásban. Oké, ezt tisztáztuk. Együtt háborúzunk." 

Sam Walker így zárja Jordanről szóló elmélkedését:

"Michael Jordan megérdemli, hogy ünnepeljük nagyszerű sportolói kvalitásaiért, lángoló győzelmi szenvedélyéért, és azért, hogy újraértelmezte a hírnév fogalmát. Ez mind így helyes és méltányos. Az az elgondolás azonban, hogy egyszersmind elit kapitány is lett volna, nem csak hibás, de káros is a kapitány elvárható szerepkörére nézve. Bármennyire is rajongtak érte a szurkolók, bármennyire is tetszett nekik a viselkedése, és bármennyire is felruházták őt kiemelkedő kapitányi képességekkel, Jordan hamis bálvány volt. Vezetőként nem tartozik a legendás kapitányok sorába. A csapattársaknak, edzőknek, klubvezetőknek a kapitánysága túlságosan is sok fejfájást okozott."

Van Cristiano Ronaldo könyörtelen győzelmi vágya és energiája. Van Zlatan Ibrahimovic tahó mentalitása. Van Lionel Messi elképesztő tehetsége. Van Tom Brady kitartása és magabiztossága. Michael Jordan mindezeket a tulajdonságokat egy személyben testesítette meg. 

Hozzászólások