NBA - "A Last Dance-t egy társadalmat összekovácsoló nagy tévés eseménynek tartom"
"A Last Dance-t egy társadalmat összekovácsoló nagy tévés eseménynek tartom"
Fotó: Europress/AFP

"A Last Dance-t egy társadalmat összekovácsoló nagy tévés eseménynek tartom"

Takács MártonTakács Márton
2020/05/31 09:35
A legendás, de sajnos már csak néhai Origo Filmklub egykori rovatvezetőjével, a Recorder magazin vezető szerkesztőjével, a filmkritikus Varga Ferenccel beszélgettünk arról, mennyire működik a The Last Dance dokumentumfilmként, hogy melyek voltak belőle a kedvenc pillanatai, hogy mit gondolt korábban Michael Jordanről és a Chicago Bullsról, és hogy mennyit változott a Jordanről kialakított képe a doksi alapján.

Az amerikai popkultúrához hogyan jutottál tizenévesen?
Szegeden nőttem fel, apám a ‘90-es évek elején vett egy forgatható parabolaantennát, mert akkor még nem volt kábeltévé. Rengeteg csatorna bejött, akkor nagyon sok mindent néztem. Filmeket, sorozatokat, Parker Lewis Can’t Lose-t, Tonight Show-t, Lettermant, Ray Cokes-ot minden nap. Az ARTE-n például végignéztem úgy egy csomó filmet, hogy nem is értettem a nyelvet, amin szóltak. Akkor kicsit bejött a képbe a sport is: kosárlabdát néztem meg snookert. Amúgy soha nem követtem semmilyen sportot, maximum a foci-vb-ket gyerekként, de teljes meccseket akkor se néztem végig. Nem érdekelt.

Milyen kapcsolódási pontjaid voltak a kosárlabdához, a Michael Jordan-féle Chicago Bullshoz?
Általános iskolában kosaraztam, és emlékszem, volt egy - de tényleg csak egyetlen egy - meccs, amikor megtáltosodtam, és dobtam 18 pontot. Ez egyben volt iszonyatosan örömteli és teljesen bizarr, mert a többi meccsen átlagban nulla pontot dobtam. Nagyon büszkén lépkedtem utána hazafelé, azt hittem, ez most már mindig így lesz, azt gondoltam, feltörtem a kosárlabdázás kódját.
Aztán később gimiben volt két év, amikor rákattantam az NBA-re, és azon belül is a Chicago Bullsra. Más csapat nem is merült fel. Valahogy érződött, hogy a Bulls nagyon menő dolog. Ahogy a kommentátorok beszéltek Michael Jordanékről a meccsek alatt, abból ez jött le. Nagyon megmaradt, hogy jött egy All Star-gála, amiről tudtam, hogy fasza lesz, rákészültem, vettem popcornt, amit nagyon nehéz volt szerezni 1992-ben Szegeden, talán a Belvárosi moziból kellett hozni. Már előtte szemezgettem egy Chicago Bulls-os baseball-sapkával, a meccs előtti napon mentem be a városba, hogy megvegyem, de valaki elvitte előlem. Gondold el, Szegeden akkor az lehetett az egyetlen darab. 

Michael Jordan lánya 10 évesen „ráguglizott" apjára, mert nem értette mire ez a nagy felhajtás | Eurosport

Hétről hétre rekordokat döntöget a Michael Jordan fémjelezte Chicago Bulls utolsó szezonját bemutató sorozat, a The Last Dance. A tíz epizódból álló alkotás betekintést nyújt a színfalak mögé, eleddig nem ismert részleteket mutat be minden idők legnagyobb kosárlabdázójának pályafutásáról és magánéletéről. Utóbbival azért az alkotók finoman bántak, gyaníthatóan a főszereplő Michael Jordan kérésének eleget téve.

Mekkora király lehetett az a valaki.
Sokat elárul arról, hogy milyen hűséges sportrajongó vagyok, hogy vettem helyette egy Los Angeles Lakers-sapkát.

Oké, hogy a Bulls egyik legnagyobb riválisa volt akkoriban a Lakers, de milyen szép az a lila-sárga színösszeállításuk!
Szépnek szép volt, de úgy látszik, már akkor sem értettem a sport iránti rajongás lényegét. Ez a másfél, kétéves időszak elég intenzív volt, tényleg vonzott is Michael Jordan személye. Szimpatikusnak találtam, és most a sorozatot nézve is meg kellett állapítanom, hogy mennyire szép ember. Ezt ritkán írják le vele kapcsolatban. Szép az arca, a fejformája, és a teste is barátságosan arányos, nem olyan fenyegető, mint egy ruhásszekrény. Aztán szépen lecsengett nálam ez a dolog, Dennis Rodmanig például már el se jutottam, őt csak Jean-Claude Van Damme partnereként ismertem meg a Nyerő páros című filmből, amit moziban láttam természetesen.

Mi vitt rá, hogy megnézd a The Last Dance-t?
Megjelent pár cikk arról, hogy létezik ez a sorozat, és nem kellett több hozzá, hogy érdekelni kezdjen. Akkor még nem olvastam olyan véleményt, hogy ezt muszáj nézni. Az az igazság, hogy nagyon sok mindent nézek, most például 12 sorozatot párhuzamosan, plusz a filmek, de erre könnyű volt rákattanni. 

Az időugrálós szerkezet nem zavart? Van olyan sportújságíró, aki megjegyezte, hogy volt, hogy épp nem tudta, hol is tartunk, melyik évben a sorozatban, az idősíkok gyors váltása miatt.
Nekem ez tetszik benne. Szerintem iszonyatosan jól van szerkesztve, parádésan jól. A figyelemhiányos közönségre van kitalálva, nagyon sűrű az egész, sok szálat tartanak kézben. Tízszer ilyen hosszúra is kihúzhatták volna, akkor sem lenne unalmas. Ha csinálnak egy részt, ami mondjuk csak Dennis Rodmanről szól, az is érdekes lett volna, de nem, az ő epizódjában volt még vagy hat másik dolog is. Úgy tudják elejteni a szálakat, hogy nem azt érzed, hogy milyen idegesítő, hogy ezt most nem folytatják, és belekapunk valami másba, hanem "jó, oké, mi a másik, hú, az is nagyon érdekes". Nincs benne üresjárat, nagyon feszes végig. 

Szuper, hogy rengeteg korhű zenét kapunk az arcunkba, a Beastie Boystól kezdve Coolión át az Outkastig.
Igen, mennek benne ezek a korabeli nagy kedvencek, amiket hallottunk ötvenszer a Yo! MTV Raps-ben, mint például a Naughty by Nature-től a Hip Hop Hooray vagy a Can I Kick It az A Tribe Called Questtől, meg ezek a pörgős, trónok harcás izgalomfokozó cuccok. A főcímzene is telitalálat.


Ráadásul, mivel nem követted olyan szorosan az NBA történéseit, a legideálisabb célcsoportba tartozol, akinek rengeteg az új információ.
Biztos, hogy nekem azért is nagyon érdekes ez a sorozat, mert több sportévad izgalmát kapom sűrítve. Ha tudom előre, hogy az egyik évben még kikaptak a Detroit Pistonstól, de a következő szezonban megverték őket, akkor kevésbé lenne izgalmas. Így viszont játszik a meglepetésfaktor is. A The Last Dance-t egy társadalmat összekovácsoló nagy tévés eseménynek tartom. Gondolkoztam, mi volt még ilyen mostanában, és eszembe jutott a Csernobil meg a Stranger Things. Ezek mindhárman az X generációs nosztalgiára építenek. A Csernobillal az is hasonlóság, hogy mindkét sztori, ahhoz képest, hogy milyen óriási hatásuk volt, nem lettek feldolgozva különösebben. Csernobilról miért nem volt még 20 film meg tíz sorozat? Érthetetlen. És akkor jött ez, és mindenki felhőkölt. 
Michael Jordan a világ legnagyobb sztárja volt sok éven át, de olyan szinten, amit el se tudunk képzelni. Őt mindenki imádta. Pár évig volt ez az egy dolog, amiben egyetértett a világ teljes lakossága: Michael Jordan az isten. Biztos vannak róla könyvek meg más dokumentumfilmek, de azok nem ütötték át a mainstream falát, talán azért, mert nem vett részt bennük olyan mértékben, mint a The Last Dance-ben. 

Arról mit gondolsz: telitalálat volt a bemutató időpontja azzal, hogy az egész világon leállt a sportélet, amihez hozzájött a házi karantén is?
Igen, jó időben jött, de nem is csak a karantén miatt. Egyszerűen ideális mennyiségű idő telt el a Chicago Bulls-sztori óta. Sokkal szomorúbb lenne az egész, ha vártak volna még 20 évet, és rozoga aggastyánok beszélnének a legendás időkről. Most még mindenki ereje teljében van, de eltelt elég idő, kellő distanciával lehet visszatekinteni, és a sebek is nagyjából begyógyultak. Bár az is nagyon érdekes, hogy úgy tűnik, Jordan egyáltalán nem bocsátott meg egy csomó embernek. Ahogy Isiah Thomasról meg a Detroit Pistonsról beszél, ahogy odavágja, hogy még mindig úgy gondolja, hogy Thomas egy seggfej, az nagyon kemény. Ahogy odaadják neki a telefont a videóval a Pistons kivonulásával, abból tényleg lejön, hogy övé volt a végső vágás joga. 

Árnyalt a doksi a Michael Jordanről, vagy valamelyik másik szereplőről kialakított képeden?
Jordan személyisége talán a legérdekesebb a sorozatban. Tudod figyelni, hogy milyen volt az idők során, és hogy milyen most, hogyan reflektál a múltban történt dolgokra a jelenben. Fontos megjegyezni, hogy a történet főgonosza már meghalt, és ez nagyon befolyásolja, hogyan állt össze a sorozat. Ha Jerry Krause is ugyanúgy reagálhatna a történtekre, akkor ez egy másik sztori lenne. Lehet, hogy akkor Jordan nem is ment volna bele. Láttam cikkeket, amelyekben azt feszegetik, hogy mivel Jordané a végső szó, ez egy PR-film. Nem érzem annak, Jordan tüskés személyisége miatt nem is lehet az. Ő soha nem udvariaskodik, nem beszél mellé, és mikor úgy tűnik, hogy a meccsek után a sportközhelyeket durrogtatja, még azokban is azt érzem, hogy nem. Amikor az elvesztett konferenciadöntő után elmondja, hogy a másik csapat volt a jobb, akkor tényleg elhiszem, hogy azt érezte. Az összes nyilatkozata keresetlen. 

"Az igazi Michael Jordant soha nem ismerjük meg, csak a sportolót" | Eurosport

A Könyves Magazin alapító főszerkesztőjével, a Margó Irodalmi Fesztivál alapító-főszervező-fesztiváligazgatójával, a gyerekkora óta kosárlabda-rajongó, a sportágat űző (BEAC-Kobak), és edzőként (ELTE-BEAC) is tevékenykedő Valuska Lászlóval az óriási érdeklődést kiváltó The Last Dance című dokumentumfilm-sorozatról és Michael Jordanről beszélgettünk.

Melyek voltak a kedvenc pillanataid?
Volt az a jelenet, amikor megnyerik az első bajnokságot, és az apukájával sír az öltözőben, az valamennyire megérintett. Csak az ő egész személyisége miatt nem tudok meghatódni az ilyeneken annyira, mert valahol egy szomorú, tragikus figurának látom. Beszédes, hogy másodpercekre tűnnek csak fel a gyerekei. Rettenetes apa és férj lehetett, teljesen önző és magának való embernek tűnik. Folyamatos versengés az élete, legyen az kosárlabda, golf vagy szerencsejáték. Ahogy dobálgatja a pénzt a falhoz a biztonsági őrökkel, és nem tudja elviselni, hogy a másik csávó nyert. Látszik, hogy nem tud veszíteni. Ez az egyik legrosszabb emberi tulajdonság. És rajta ez teljesen elhatalmasodott, a versengés éltette, ami rendkívül tragikus. Bele se akarok gondolni, hogy mivel foglalkozhatott az elmúlt 20 évben. A piálás, a szerencsejáték, a golfozás maradhatott? 

Ahogy egy korábbi cikkünkben írtuk, elképesztő vezér, de gyarló kapitány volt, és mindkét szegmensre kapunk példát.
Mintha csak a felesleges dolgokban való versengéssel lett volna elfoglalva egész életében. És hát a modora. Csak a megalázás, meg a mások cseszegetése. Egy superman, de az ő nagyszerűsége nem emel fel senkit. Lehet, hogy utólag meg lehet magyarázni, hogy amiatt, hogy folyamatosan csesztette a csapattársait, azok összekapták magukat, és jobban játszottak, de nem ezért csinálta, hanem azért, mert élvezte. A filmben, amikor Jerry Krause-hoz szól, az csak sértegetés és bántás. Teljesen megérted azt, hogy annak ellenére, hogy ő volt az aranytojást tojó tyúk, felemelte a csapatot, és sok száz millió dollárt hozott, annyira idegesítő jelenség volt, hogy Krause inkább azt mondta, hogy nem érdekel, legyünk inkább bénábbak, de kell a francnak ez a csávó.

A "michaeljordanség" és a Last Dance esszenciája - MJ elképesztő vezér, de gyarló kapitány volt | Eurosport

E sorok írójánál a Last Dance a hetedik - és nyolcadik - résszel érte el az eddigi csúcspontját. A Chicago Bulls és Michael Jordan közösen nyert utolsó NBA-bajnoki címéről szóló dokumentumfilm-sorozat 7. epizódjának utolsó négy percét tartjuk a szenzációs doksi esszenciájának, és a michaeljordanség legkiválóbbösszegzésének.

A társadalmi szerepvállalása szinte teljesen hiányzott a filmből. Neked nem hiányzott a sporton kívüli tevékenységeinek bemutatása? 
Árulkodó vele kapcsolatban, hogy amikor lett volna lehetősége a feketéket felemelni, és támogatni nyilvánosan azt a politikust, akkor odavetette azt a mondatot, hogy "a republikánusok is vesznek cipőt". Tehát, hogy ő nem fogja exponálni magát egy demokrata mellett, mert az árthat a Nike eladásainak. Ez a legszánalmasabb. Csak azzal van elfoglalva, hogy az ő vagyona nőjön. Valószínűleg, ha van is valamilyen jótékonysági tevékenysége, az nem belőle jön, hanem a business menedzsere mondja, hogy mostanában ez így szokás, és akkor beleveszik a portfólióba.
Ez is a supermanség része. Olyan, mintha egy másik bolygóról jött volna, nem kapcsolódik az emberekhez semmilyen módon, idegesítik őt, folyamatosan csalódást okoznak neki. Nem is nagyon akar beszállni társadalmi kérdésekbe, látszik, hogy zavarja az egész kisszerűsége. Miközben óriási társadalmi események történnek körülötte, ami a feketék társadalmi elfogadottságában hatalmas jelentőségű, az ő előrehaladásukat biztosítaná, de ő nem száll be ebbe. Sőt, úgy csinál, mintha ő nem is lenne fekete. Ahogy O.J. Simpson mondta: "I’m not black. I’m O.J.". Jordan ugyanez. 

Ő M. J.
Az ő feketeségét a többségi társadalom teljesen el tudja nézni neki, nem fenyegető számára. Mert egyáltalán nem úgy viselkedik, nem is reflektál erre. Ez csak úgy van. Ez is az ő földönkívüliségéhez tartozik. Idejött valahonnan, és fel se tűnt neki, hogy másmilyen színű bőrbe rakták. 

Michael Jordan kábé úgy listázta az ellenségeit a Last Dance-ben, mint Sheldon Cooper az Agymenőkben | Eurosport

Michael Jordan a akiket kipécézett magának valamiért, akik feldühítették - okkal vagy ok nélkül -, és akiken a pályán állt bosszút, meg most ebben a filmben. Ilyen szenvedéllyel Sheldon Cooper vezetett listát az ellenségeiről a Last Dance című dokumentumfilm-sorozat majd' mind a tíz epizódjában említ egy-egy nevet, és a hozzájuk tartozó történetet, The Big Bang Theory c.

Mennyire működik dokumentumfilmként a The Last Dance?
Ha már O.J. neve felmerült, szintén az ESPN-en volt róla dokumentumfilm-sorozat, két nap alatt befaltam. Az a sportdoksik Shoah-ja. Amellett, hogy mennyire állati jó a The Last Dance, izgalmas, szórakoztató és érdekes, de azért nem ér fel az O.J.: Egy amerikai hőshöz. Az a kontextusba helyezés, reflektálás, a dolgok nagyobb társadalmi folyamatok mellé helyezése, ami ott megtörténik, az itt szinte teljesen elmarad. Be vagyunk zárva a Chicago Bullsba, és ennél kijjebb nem nézünk. Nem tudjuk, mi volt 1985-ben Amerikában, mi volt 1993-ban, és a főszál évéről, 1998-ról sem tudunk meg semmit. Nem próbálták belehelyezni a dolgok rendszerébe azt, ami a Chicagóval és Jordannel történt. De így is lenyűgöző ez a sorozat. Amit ki lehetett hozni belőle, azt maximálisan kihozták. Sokkal többet veszítettünk volna, ha nem készült volna el. Így kell nézni.

Mi érintett meg benne a legjobban?
Engem az érint meg a legjobban, ha azt látom, hogy emberek valamiért iszonyatosan rajonganak. A Taylor Swiftről szóló dokumentumfilmnél is akkor dobbant meg a szívem, amikor az emberek arcát mutatták a közönségben, ahogy hallgatják és élvezik. Itt is imádtam azokat a részeket, amikor a rajongók találkoznak Jordannel. Kimegy a föld a lábuk alól, és alig tudják összeszedni magukat. Pedig ez az érzelmi hatás valahol hülyeség. Ennyire idolizálni valakit, hogy konkrétan testi reakciója van tőle az embernek? Miközben Jordan mit csinált igazából? Dobálta a labdát egy karikába, nevetséges az egész. Az volt számomra érzelmileg a legütősebb részlet a sorozatban, amikor Rodman osztogatta az autogramokat valami nagy meccs után, és az a kisfiú tett felé egy emberi gesztust, és Rodman abban az óriási rohanásban is felismerte ezt, és a gyerek kezébe nyomott egy pár cipőt. Abban a jelenetben minden benne volt Rodmanról. A földönkívüli és az ember különbségei. Erről is lehetne egy külön filmet csinálni. 
Földönkívülizek itt, de igazából egy picit sem tudom felfogni, hogy milyen lehet úgy élni, ahogy Jordan élt akkoriban - amiről a hatodik rész első fele szólt. Emberek százai számítanak rád, és ez még csak a szűkebb környezeted. Mindenki akar tőled valamit, mindenki hanyatt esik tőled, ha csak meglát, egy csomó hülyeséggel traktálnak, folyamatosan rabolják az idődet, mindenkivel udvariaskodnod kell valamilyen szinten. Amit Rodman is mondott, hogy a kosarazást ingyen is csinálná, a sok pénzt az összes többi dologért kéri. Nem tudom, ezt hogy lehet bírni. Láthatjuk - amennyire meg tudjuk ítélni innen -, hogy például Brad Pitt vagy George Clooney milyen normális maradt, Obama is mennyire önazonos. Lehet, hogy itt is vannak szintek: Pitt vagy Clooney egy szint, Jordan még durvább. Lehet mondani Michael Jacksont vagy O. J. Simpsont, akiknek ez nem sikerült. Ebben a közegben normálisnak maradni egy csoda. 

Michael-Jordan-újságírók-min.jpg Fotó: Europress/AFP


Hozzászólások