NBA - De miért kellett 22 évet várni a The Last Dance sorozatra?
Michael Jordan
Fotó: Europress/AFP

De miért kellett 22 évet várni a The Last Dance sorozatra?

Farkasvölgyi GáborFarkasvölgyi Gábor
2020/04/22 14:06

Az ESPN története során azért legyártott pár dokusorozatot. Legtöbbje díjnyertes alkotás lett, hatalmas nézettséget és óriási bevételt generálva, nem mellesleg rengeteg szakmai elismerést bezsebelve. Valami hasonlóban reménykedhetnek az alkotók a napokban bemutatott 10 részes sorozattal, a Chicago Bulls Michael Jordan fémjelezte csapatának utolsó együtt töltött idényét bemutató The Last Dance-szel kapcsolatban. Ekkora sikerre azonban talán még ők sem számítottak, az alkotás első két epizódja rekord nézettséget hozott. Egy kérdés azonban szinte senkit sem hagy nyugodni: miért kellett 22 évet várni a bemutatással? 

Az ESPN és az ESPN 2 történetének legnézettebb alkotása lett a Magyarországon a Netflix által bemutatott The Last Dance sorozat. Az első két részt – helyi idő szerint vasárnap este - a csatorna által nyilvánosságra hozott adatok alapján 6.2 millióan nézték. A bemutatás pillanatában felrobbant az internet, a közösségi oldalakat elárasztották a posztok, amelyekben hétköznapi emberek, kosárlabda drukkerek, Michael Jordan és Chicago Bulls rajongók, sőt jelenlegi és volt NBA sztárok és legendák zengtek ódákat a két epizódról. 

Ezzel egyidőben rengeteg kérdés is felmerült a látottakkal kapcsolatban, amelyekre gyaníthatóan a későbbi epizódokban választ is fogunk kapni. Viszont volt egy kérdés, amely a sorozat bemutatását firtatta, egészen pontosan azt, hogy miért kellett 22 évet várni a bemutatással. Ezt a kérdést próbálta megválaszolni az ESPN egyik cikke.

A nap, amikor megint felvettem a Jordan-mezem | Hosszabbítás

Ha egy nap késéssel is, de hozzánk is megérkezett a Michael Jordan fémjelezte legendás Chicago Bulls 1997/98-as idényét feldolgozó dokusorozat, a The Last Dance. A Jordan-éra utolsó szezonját feldolgozó tíz részes sorozatot hatalmas várakozás előzte meg idehaza és világszerte egyaránt.


A kezdeti lépések, az ötlet, Jordan és Jackson meggyőzése

A kérdések megválaszolásához vissza kell repülni a múltba egy kicsit. Egészen az 1997-98-as szezon kezdetéig. Azt már a színfalak mögött pusmogták, hogy ez lehet a Chicago Bulls Michael Jordan, Scottie Pippen, Phil Jackson szentháromság által fémjelzett érájának utolsó szezonja. Ahogy azt az első két epizódból megtudtuk, Jerry Krause fejébe vette, hogy nem újítja meg Jackson edző szerződését, még akkor sem, ha a csapat veretlenül nyeri a bajnokságot. Jordan ezt követően kijelentette, hogy ő viszont csak Jackson irányításával játszik. Ekkor még persze semmi sem dőlt el, ám a jól értesültek szinte biztosra vették, hogy ez a vég kezdetét jelenti. 

Az NBA már akkor is milliárdos biznisz volt és az ilyen bizniszeket az esetek többségében agyafúrt és látnoki képességekkel megáldott emberek irányítják. Az NBA Entertainment egyik producere is ilyen fickó volt, aki gondolt egy nagyot és előállt az ötlettel, hogy mi lenne ha Jordanék utolsó szezonját egy forgatócsoport örökítené meg. Azzal mindenki tisztában volt, hogy a Jordan fémjelezte Bulls korszakos csapat, a maga nemében egyedülálló, így meg kell örökíteni az utókor számára. 

Ugyanakkor a csapat körül már a holtidényben is érezhető volt a feszültség, egy ilyen kérdéssel nem lehetett csak úgy előállni. A kezdeti óvatos lépések ugyanakkor megkezdődtek. Az NBA Entertainment vezetője akkor a jelenlegi komiszár, Adam Silver volt, a producer, aki az egész ötlettel előállt, aki végül a forgatást lezongorázta pedig egy bizonyos Andy Thompson, a korábbi NBA sztár Mychal Thompson öccse. Ez utóbbi név a fiatalabb NBA rajongóknak nem biztos, hogy sokat mond, ám ha hozzá tesszük azt, hogy Mychal Thompson a Golden State Warriors háromszoros bajnokának, a Splash Brothers tagjának, Klay Thompsonnak az édesapja, akkor már nem kell tovább ragozni ki is ő. A producer tehát Klay Thompson nagybátyja, aki az évek alatt barátságot kötött Jordannel, ám a forgatást tető alá hozni azért ennek ellenére sem volt egyszerű.

„Emlékszem azon merengtem, hogy ez az ember az idény végén valószínűleg vissza fog vonulni. És mi igazából soha sem dokumentáltunk egy teljes szezont a pályafutása során. A liga és kis túlzással a földkerekség legnagyobb sportolójáról van szó, az egyetemes sporttörténelem egyik legnagyobb alakjáról!” – emlékezett vissza Thompson a vissza nem térő lehetőség jelentőségére.

Jordanről persze az évek alatt készültek anyagok szép számmal, meg is jelentek és vitték is a szurkolók, mint a cukrot, de hivatalos NBA anyag, mint a Chicago Bulls tagja nem, olyan meg főleg nem, amely egy egész idényt ölelt volna fel és mutatott volna be. Azonban egy ilyen monstre vállalkozáshoz mindenkinek be kellett állni a sorba, a tulajdonoson át az edzőig és persze a csapat többi tagjának is nem beszélve Jordanről. Thompson először Adam Silverrel beszélt az ötletről, aki természetesen rögtön „megvette”.

 Silver volt az, aki ezt követően elment és beszélt Jerry Reinsdorffal, a Bulls tulajdonosával, aki szintén nyitott volt a dologra, a kikötése csak annyi volt, hogy Jordannek és Phil Jackson edzőnek is áldását kell adnia rá. Jackson rábólintott a dologra és Jordant sem kellett nagyon sokáig puhítani, főleg miután garantálták neki azt a dolgot, amit mindig is szeretett: a kontrollt. Silver így emlékszik vissza a történet ezen részére.

„Nem voltak alkudozások közöttünk. Azt mondtam neki, hogy biztos vagyok abban, hogy a későbbiekben kell majd egyeztetnünk és mindenkinek meglesz a maga akarata, de most az a fontos, hogy a forgatás elkezdődhessen. A megegyezésünk fontos részét képezte az az ígéret, amely úgy szólt, hogy a másik beleegyezése nélkül sohasem kerül bemutatásra a dolog. Biztosítottam őt arról, hogy ha kell akkor ott fog állni a New Jersey-i központ raktárában, egyetlen producer sem férhet majd hozzá, csak az engedélyével hozható nyilvánosságra. Legrosszabb esetben mi történhet – kérdeztem tőle? Maximum a gyerekeidnek megcsináljuk a világ legjobb házimoziját.”

Silver már akkor is nagyszerű diplomata volt, pályafutása ezen szakaszában is nagyszerűen értett az emberek nyelvén. Jordan beleegyezett a dologba, a forgatás megkezdődött, így egy teljes idényen át a forgatócsoport ott loholt a csapat körül. 

A végén 500 óránál is több nyersanyagot forgattak le, legtöbbje páratlan, pótolhatatlan képkocka, többek között a 98-as döntő utolsó momentuma, amikor Michael Jordan bedobja a mérkőzést és a bajnoki címet eldöntő kosarat és kitartja a kezét a dobást követően. Ikonikus momentum, amely abban a pillanatban egyet jelentett egy egyedülálló karrier és egy történelmi csapat fennállásának a végével.


A nyersanyag megvan, de a munkafolyamat leáll. Mi történt az utóbbi két évtizedben?

Sok minden nem, ugyanis az 500 órányi nyersanyag a secaucusi raktár egyik sarkában porosodott. Maga a producer sem értette, hogy mi történt, hogy miért nem álltak neki a film elkészítésének. Thompson, bár jó barátságot ápolt Jordannel, a sztár visszavonulása után egyszerűen nem mert nála rákérdezni a dologra. A dolog úgy nézett ki, hogy minden évben jött egy újabb producer, előállt egy ötlettel, ám a film ennek ellenére nem készült el. És azért a producerek között voltak nagy nevek is, többek között Spike Lee, Frank Marshall, sőt a színész Danny DeVito is látott fantáziát a történet elmesélésében, ám még addig sem jutottak el, hogy Jordan elé vigyék az ötleteiket.

A történet tehát megfeneklett, a filmszalagok továbbra is az NBA Entertainment raktárában vártak a feldolgozásra. Micsoda pazarlás, gondolhatnánk, feleslegesen elvégzett munka. Ám a dolog, ahogy az általában lenni szokott, ennél sokkal összetettebb volt. A válaszokat keresve logikusnak tűnik az a feltételezés, hogy többek között a kor filmgyártási trendjei sem kedveztek az alkotás elkészültének. Mert akkoriban egy dokumentumfilm 80 percet ölelt fel, sorozatot nem nagyon készítettek sem sport, sem más témában, csupán szappanoperákat, krimi sorozatokat. Egy ilyen történetet elmesélni 80 percben? 

Az körülbelül egyet jelentett volna azzal, mintha a szemetesbe hajították volna a nyersanyag 80 százalékát. Egy egész estés mozi nem adott volna lehetőséget arra, hogy bepillantást nyerjünk a kulisszák mögé, hogy megértsük az NBA történetének talán legnagyobb csapatának működését, hogy megértsük azt, hogy mi hajtotta pályafutása csúcsán, 5 bajnoki címmel a háta mögött az egyetemes sport talán legnagyobb alakját, meg persze a csapat és a vezetőség közötti feszültséget sem lehetett volna átadni 80-90 percben.

Tehát az első válasz arra a kérdésre, hogy mi az oka a 22 éves várakozásnak: a filmalkotásokkal kapcsolatos trendek. Teltek múltak az évek, egyre kevesebb ember tudott már egyáltalán a nyersanyag létezéséről is. 2006-ot írunk, amikor az ESPN egyik fiatal kollégája, egy bizonyos Connor Schell megtudta, hogy léteznek ezek a felvételek, sőt egy DVD is, amely egy eszenciája a nyersanyagnak, kiemelve a legjobbnak vélt pillanatokat, sőt narráció is került alá. Schell úgy gondolta, hogy ezzel már el lehetett kezdeni házalni. Ám konkrétumok még ekkor sem történtek annak érdekében, hogy folytatódjon a munka. Sőt, eltelt újabb három év. 2009-ben Connor Schell, aki mára az ESPN kontentekért felelős alelnöke, nem mellesleg a 30 for 30 legendás, az évek alatt temérdek díjat és elismerést bezsebelő dokusorozat társalkotója, egy este a 30 for 30 másik atyjával, Bill Simmonsszal ötletelt és ismét szóba került az a bizonyos 500 órányi felvétel. Innentől, ha nem is felgyorsultak az események, de már lehetet látni az alagút végét. 

Iverson. Aki, ha átvitt értelemben is, de meggyőzte Jordant a The Last Dance-ről

Mike Tollin Schellék által került a középpontba. Tollin már akkor is komoly pedigrével rendelkezett, producerként olyan sportalkotásokat jegyzett, mint a Coach Carter című film, vagy a Varsity Blues, illetve ő állt a sikeres Smallville sorozat mögött is többek között. Természetesen őt is megismertették a nyersanyag létezésével, de csak 2016-ban gondolta úgy, hogy elérkezett az idő, hogy Jordant is megkörnyékezzék a legújabb ötlettel.

Abban az évben mutatták be a Sundance Fesztiválon az O.J. Simpson dokusorozatot. Nyolc rész, 450 órányi anyag. A trendek megváltoztak addigra, ekkor már volt létjogosultsága egy ilyen nagy volumenű dokumentumfilmnek. Tollin tető alá hozott egy találkozót Jordan két üzlettársával, azzal a két emberrel, akiben a kosárzseni csukott szemmel is megbízott, ők Curtis Polk és Estee Portnoy voltak. A találkozást újabb találkozás követte, majd még egy pár, míg Tollin eljutott egészen Jordanig. Azt tudni kell, hogy Michael Jordan nem éppen nagy rajongója a meetingeknek, éppen ezért Polkék, akik szintén láttak fantáziát a The Last Dance elkészültében, azt tanácsolták Tollinnak, hogy ne egy átlagos tárgyalásban gondolkodjon, hanem inkább Charlotte-ban találkozzanak, Jordan csapatának a Hornetsnek a csarnokában. 2016 nyarát írjuk ekkor, Jordan és a Hornets vezetősége éppen az az évi játékosbörzére készültek. Tollin kapott ugyan időpontot de tisztában volt azzal, hogy csak egy dobása lesz, ott, abban a pillanatban kell meggyőznie Jordant.

A producer egy prezentációval készült. Elsőként egy forgatókönyv-szerűséget nyomott Jordan kezébe, amely egy levéllel kezdődött és így szólt:

„Kedves Michael! Az irodámba nap mint nap betérnek fiatal kölykök a cipőiddel a lábukon. De soha sem volt esélyük arra, hogy lássanak is játszani. Itt az idő!”

Tollin visszaemlékezése szerint itt érezte először, hogy megfogta Jordant valamivel, mert az felvette a szemüvegét és elkezdte olvasni a képekkel is illusztrált forgatókönyvet. Az anyag végén referenciaként ott állt Tollin cégének, a Mandalay Sports Media vállalatnak a neve, valamint a cég által készített korábbi alkotások címei is. Az egyiken megakadt Jordan szeme. Tollinra nézett és így szólt:

„Iverson. Azt te csináltad?”

Tollin saját bevallása szerint nem tudta, hogy mit válaszoljon a kérdésre. Az Iverson című film egy majd’ kétórás dokumentumfilm Allen Iverson pályafutásáról. A producer végül egy nem túl határozott igennel felelt a kérdésre és mint kiderült, ez volt élete valószínűleg legfontosabb igenje. Mert Jordan válasza így szólt:

„Megnéztem azt a filmet vagy háromszor. Még sírtam is rajta. Imádtam azt a kis fickót.”

Ezt követően Tollin és Jordan kezet fogtak, a Levegő Ura pedig csak ennyit mondott: „Csináljuk!” – és ezzel áldását adta a The Last Dance-re. A többi pedig, ahogy mondani szokás már történelem. 


(részben via ESPN)


Hozzászólások