NBA - A nap, amikor megint felvettem a Jordan-mezem
A nap, amikor megint felvettem a Jordan-mezem
Fotó: Europress/AFP

A nap, amikor megint felvettem a Jordan-mezem

Farkasvölgyi GáborFarkasvölgyi Gábor
2020/04/21 10:08
Ha egy nap késéssel is, de hozzánk is megérkezett a Michael Jordan fémjelezte legendás Chicago Bulls 1997/98-as idényét feldolgozó dokusorozat, a The Last Dance. A Jordan-éra utolsó szezonját feldolgozó tíz részes sorozatot hatalmas várakozás előzte meg idehaza és világszerte egyaránt. A beszámolók szerint az ESPN-en és az ESPN2-n vasárnap több mint 6 millióan nézték az első két részt - ez amúgy rekord a csatorna történetében -, a Twitter egész nap szinte lángolt, jelenlegi és volt NBA-játékosok posztjai özönlötték el a közösségi média platformjait istenítve mindeni idők legnagyobb kosárlabdázóját. Idehaza is óriási volt a "hype", az NBA Magyarország Facebook-csoportban például szinte egymást érték az erről szóló bejegyzések. Én estére jutottam el odáig, hogy megnézzem az első két részt. Megadtam a módját, még a Jordan-mezem is felvettem.

Régóta nem vártam filmet annyira, mint a The Last Dance-t. Legutóbb talán a Star Wars Disney-féle trilógiájának első része előtt voltam igazán izgatott, de a mostani érzés ahhoz sem volt fogható. Egész nap azon járt az agyam, hogy vajon mit kapok majd az alkotóktól. Nem kerestem célirányosan a sorozattal kapcsolatos bejegyzéseket sem a Twitteren, sem az Instagramon, ám ha belefutottam egy-két ilyenbe, akkor azért nem dobtam el sikítva a telefonom tartva a spoilerezéstől. Úgy gondoltam, sőt abból a néhány posztból, amellyel összetalálkoztam, tudtam is, hogy nagy élmény lesz, de azért azon eltűnődtem, hogy vajon lesznek-e és ha igen, akkor milyen mennyiségben olyan információk, olyan történetek, melyek újdonságként hatnak majd. 

Nem tartom magam Jordan-enciklopédiának, de azért ami DVD megjelent róla, az ott lapul a tévé alatti fiókban, illetve a releváns könyveket is elolvastam már, van olyan, amit többször is. Rongyosra néztem a youtube-on fellelhető videókat, legyen szó meccsekről, vagy zsákoló versenyekről, vagy éppen Jordan életének ellentmondásos történeteiről. Tehát enciklopédiának messze nem tartom magam. Sokkal inkább rajongónak, vagy talán megszállottnak, de azért a finomabb verzióból. A szobámban, amíg el nem költöztem otthonról, addig ott lógott a falon EZ a Jordan-kép:

Az együtteses posztereket MJ váltotta leAz együtteses posztereket MJ váltotta le - Fotó: Pinterest

Minden újságból kivágtam a képét, a diákomban a fényképem helyett egy ideig az ő fényképe volt, igaz később Axel Rose váltotta. Általános iskolában a felső salakos focipályán, ahol a focikapuk felett a két palánk tornyosult, ha kosaraztunk, akkor mindig én voltam a Jordan, a haverom meg a Magic Johnson. Tényleg nem tudom honnan vettük, hogy léteznek, mert a magyar egy és kettőn kívül nálunk otthon nem volt más adó. Kábeltévé a mi környékünkön akkor még nem volt, tányérosat pedig apám hozott Németországból, de csak '94-ben. Igaz, akkorra már megjártam Amerikát, ám pechemre Jordan éppen a '93-as idény utáni nyáron találta ki, hogy inkább megvalósítja a baseball-lal kapcsolatos álmait és visszavonul, így nem láthattam élőben sem. 

Amikor visszatért, akkor már volt DSF-ünk, onnantól pedig már nem volt nehéz dolgom. De addig? Talán a Nemzeti Sportban olvashattam róla, meg a Sportévkönyvekben esetleg, de tényleg nincs meg az a pillanat, amikor megfogott, amikor hatalmába kerített az érzés, hogy most kábé Istent látom. Mint mondjuk amikor Matthäust láttam a jugók ellen a '90-es vb-n. Mert az például megvan, hogy ott abban a szent pillanatban dőlt el, hogy ő lesz a kedvenc focistám és maradt is visszavonulásáig. De, hogy Jordan mikor fogott meg, na, azt nem tudom felidézni. De a lényeg az, hogy megfogott és azóta sem ereszt, pedig ma már a fiamé az a szoba, ahol az a Jordan-kép volt egykoron. És szerintem ezzel az érzéssel vagyunk még így egy páran. 

Mert Michael Jordanben többek között az a fantasztikus, hogy generációkat köt össze. Meg hogy folyamatosan vitatkozni lehet róla. Meg az is, hogy vele kapcsolatban mindig el lehet kezdeni egy olyan mondatot, hogy "és az megvan, amikor...?". Mert mindig van valakinek legalább egy olyan sztorija, amikor Jordan valami földöntúlit csinált. Nincs a világon még egy olyan sportember, aki ennyi évvel a visszavonulása után ennyire releváns, aki ilyen szinten meghatározó generációk számára, aki ennyire megmozgatja a (sport)világot mind a mai napig. Nincs még egy sportoló, aki valaha ennyire népszerű lett volna, és akinek a népszerűsége ennyire időtálló is egyben. Mert vannak legendák, mint mondjuk Ali, vagy mint a The Last Dance-ben is említett baseball-ikon, Babe Ruth, ám utóbbival például egy magyar gyerek hogy a fenébe tud azonosulni? 

Michael Jordan egyszerűen egy más szint. Ahogy a pályán volt egykoron, úgy az egyetemes sporttörténelemben is más helyet foglal el, mint bárki más. És aki ezt nem hiszi, annak mindenképpen meg kell néznie a The Last Dance-sorozatot, mert ha eddig nem értette meg, akkor most garantáltan meg fogja érteni, hogy mit jelentett Jordan Chicagónak, az NBA-nek, a kosárlabdának és az egyetemes sportnak. Aki pedig eddig is tudta, az meg úgy is nézi. 

Mert ugyan ki ne szeretne részt venni egy ilyen fantasztikus időutazáson, amely egyszerre koncentrál a Jordan-féle legendás Chicago Bulls utolsó szezonjára, ám ezzel párhuzamosan felidézi a főszereplők pályafutásának kezdeti időszakát, sőt még gyerekkorát is. Betekintést nyerünk az egészen fiatal Michael Jordan életébe, de megtudhatjuk azt is, hogy milyen nehézségekkel kellett megküzdenie Scottie Pippennek fiatal korában. És ahogy minden jó filmben van egy főgonosz, úgy itt sincs másként, ezt a szerepet az általános menedzsernek osztották, akit nem is kímélnek az alkotók és a megszólalók. Tökéletesen mutatják be Jerry Krause GM-et, mint a kisebbségi komplexusai által vezérelt féltékeny, önérzetes, kontrollmániás vezetőt, akit sok mindenért lehet bírálni, de azért csak összehozta a sporttörténelem egyik legnagyobb csapatát. Az mondjuk sajnálatos, hogy Krause már nem tudta megvédeni magát a bírálatokkal szemben, hiszen ő évekkel ezelőtt elhunyt. 

Fantasztikus képsorokkal idézik fel Michael Jordan páratlan játékát, de kiemelik Scottie Pippent, mint a Bulls-gépezet másik fő fogaskerekét is. Az ember libabőrős lesz, ahogy hallja beszélni Jordant Pippenről, akit a valaha volt legjobb csapattársnak hív. Szívbemarkoló hallani, ahogy Pippen beszél arról, hogy miért írta alá a számára igen kedvezőtlen szerződését annak idején, mert csak az volt számára fontos, hogy a családját segíteni tudja. Megszólalnak a kor legendás újságírói, műsorvezetői, klubalkalmazottak, egykori edzők és persze mindenkinek van legalább egy legendás története, vagy olyan megjegyzése, amelyet még évekig idézni tudunk. Korábbi ellenfelek is nyilatkoznak, olyanok, akikkel Jordan jóban volt, Magic Johnson vagy Larry Bird, meg olyanok is, akikkel nem, például Isaiah Thomas. De megszólal a géniusz edző, Phil Jackson, a játékostárs Steve Kerr is. 

Már az első két részben olyan ikonikus momentumokat idéznek fel az alkotók, mint például Jordan győztes kosarát az egyetemi bajnokság döntőjében, vagy a Boston otthonában dobott, azóta is playoff-rekordot jelentő 63 pontos estéjét. És jóllehet, a képsorok közül egy-kettőt már milliomodszorra láttunk, de ezeket egyszerűen nem lehet megunni. Az első pillanattól kezdve érezni lehet azt a hihetetlen feszültséget, amely jellemezte Jordanék utolsó szezonját, Scottie Pippen harca a vezetőséggel például tökéletes felvezetése mindennek. És ez csak az első két rész volt, Dennis Rodman például még igazán meg sem jelent.  

Egyetlen egy probléma van csupán a sorozattal, mégpedig az, hogy egy hetet várnunk kell a következő két részre.


A sorozat Magyarországon a Netflix szolgáltatásában látható.

Hozzászólások